bomlik az arcom a térben meddig elég ez az élet megszokod úgyis a félszem megtagad és meg is éget írni lehetne a szóról elficamodna leginkább mert levegőre ha spórolsz csönd csak amely ha kering át rusnya acélszagú testben úgy szakad át puha húsod mintha az isten elesten mondja hogy ez neki túl sok mégis a lét babajáték olvad a barbi a tűzben szívpoharadnak alátét vagy ha a zsákodon ülsz lenn mélyen ahol tudat alszik s csordul a nyurga nyirokba mámor a reggeli pázsit fennakadunk a hurokra azt mit az isten ereszt le s húzza a nincsbe a testünk elsuhanásba kereste hogy dadog épp aki elcsüng porcica nyávog a fülben felnyalogatja a dívány bocs ha ma sokba kerültem csakhogy a földbe lekívánj jó az a sár az szennyszag ez vagyok én csupa dőre összebicsaklani nem hagy lökne a nyálba előre hát cipelem cipelem még ez vagyok én csupa szívbaj zúzmara illat az emlék szótagadó piti tolvaj és csavarom lepedőbe elcsöpögő potom irhám mért lelek én szeretőre tudva hogy el sose bírnám gömbölyödő pici űrben morzsadarabka világom százfele tramplira tűrten mint a pocok de kirágom hogy magamé legyek újra köpve falom fel a semmit vákuumot öntve tejútra lesz ez a tér sima szendvics szúrja kaparja a torkam tépje a zsírt cafatokra mert ugyan ez csuda jól van én vagyok ennek a pokla és babadal legyen ebből hogy köszön el puha bőrön összeaszott csula testről légy te a démoni őröm
