Minden este körbejárja a lakást a legfrissebb Glamour magazinnal a hóna alatt, kezében almával, aztán következhet az esti puszilkodás. Először mindig Anya, aztán Apa, végül Kristóf. Kristóffal beszélgetni is szokott. Hogy időben érkezett-e a hetes busz, finom volt-e a munkahelyi ebéd, hova tudta lekötni a biciklit, kinek írt üzenetet munka közben, és ami a legfontosabb, találkozott-e a barátnőjével. Mert ő minden nap találkozik Bélussal, minden nap ott ülnek egy Mechwart ligeti padon kézen fogva, beszélgetve. Kristófnak meg elég heti két-három alkalom. Éva képtelen megérteni, hogy miért nem találkoznak többet Emmával. Emma szép, okos, és a haja a derekáig ér. Ha megkérdezi, hogy miért, Kristóf nem válaszol. Miközben a miérteken gondolkodik, Kristófhoz hajol, hogy megsimogassa a fejét. Amikor Éva elmegy, Kristóf kénytelen megtörölni az arcát a paplanban. A nővére ugyanis folyton izzad, és kellemetlen szaga van. Éva meg visszasomfordál a szobájába, eligazítja az éjjeliszekrényen a magazint, a címlapra helyezi az almát, bebújik a nyuszikás ágyneműbe, és fülig betakarózik. Minden este azzal a reménnyel alszik el, hogy reggel más emberként ébred. Hiszen az első Évának is sikerült, csak egy almába kellett beleharapnia. 

A történetet Apa mesélte neki, amikor még kicsi volt. Talán az első Éva is olyan volt, mint ő, és mivel senki sem akarhat olyan maradni, érthető, miért volt kezdettől fogva lehetetlen, hogy ne harapjon bele az almába. Ez nyilvánvaló. Ha Isten tudná, milyen Évának lenni, talán már rég megbocsátott volna, és nem űzte volna ki őket a Paradicsomból.

A magazinban a betűket simogatja, hátha ki tudja tapintani, miről írnak benne. Amikor megunja, végignézegeti a képeket. A megsárgult Glamour-halmokon átgyalogolva kinyitja az ajtót. A kilincs a falhoz csapódik, egyre mélyebb nyomott hagyva a vakolaton.

Kristóf minden reggel Éva almadarabkás puszijára ébred. Elköltözne már otthonról, csak nem tudja, hová. Éva is el szeretne menni Bélussal. Minden nap erről beszélgetnek a padon ülve. Ha összeköltöznének, normális emberek lehetnének. Dolgozni is van hol, szeretik is egymást, lakás is akadna. Ezen vitázik most a család a háta mögött, éjszakába nyúló beszélgetések, kifakadások és vádaskodások kíséretében. Hogy nem kellene-e mégis biztonságos helyre vinni, ahol szakszerűen ápolják. Nekik ez már sok, és különben is, az utóbbi időben túlságosan kiszámíthatatlanná vált, főleg amióta Bélussal van. Éva a szobájában hallgatózik, és a plafont bámulja, vagy elhúzza a függönyt, és a sötétségbe mered. Annyit ért az egészből, hogy már megint vele van a baj. Kristóf önálló férfi, tud olvasni, írni, kocsit vezetni, egyetemre is járt, tehát normális ember, normális élettel. Ő meg még nem tart sehol. Persze tudja, hogy ő más, számtalanszor elmondta már Anya és Apa, és néhányszor Kristóf is. De Éva nem akar Éva lenni. Kosárszámra tömi magába az almákat, és reménykedik. A remény almaszagú. Legalábbis Éva szerint.

Miután Kristóffal jól meggyömöszölik egymást, kimegy a konyhába reggelit készíteni. Vizet forral, zabpelyhet és mogyoróvajat vesz elő a konyhai szekrényből. Mikor bugyborékolni kezd a víz, ráönti a zabra, belekeveri a mogyoróvajat, és egy banánt is belenyomkod a masszába. Ráérősen eszik, mint egy hercegnő. Szemlélődve, kíváncsian rágcsálja a falatokat, mintha most érezné először az ízét. A konyhában a virágos csempe csak azért nem lett lecserélve, hogy Éva tudjon mit nézegetni reggelizés közben. A méhecskéket és a zümmögést ő képzeli oda. Anya és Apa így próbál egy kevés alvóidőt nyerni magának, ugyanis Éva hajnali ötkor már fenn van. Minden reggel erre a halk, csámcsogó mormogásra ébrednek, ami inkább hasonlít egy medve brummogásához, mint méhdongáshoz, de Éva csak úgy tudja megenni a zabkásáját, ha dönög is hozzá. Apa és Anya már rég a konyhában sürgölődnek, amikor Éva még mindig az asztalnál ül az üres tányér fölött. Kicsi Micimackóm, szokta mondani Anya, mire Éva lassan visszatér a virágokkal teli mezőről, és dalolva lekászálódik a székről, hogy felöltözzön és végre elmehessen találkozni Bélussal.

Hosszan készülődik. Több ruhát is kivesz a szekrényből. Nem tudja eldönteni, hogy a pirosat vagy a zöldet vegye fel. A tükörben vizsgálgatja, hogy melyik áll jobban a szeméhez. Színváltós szeme van, ezt mindenki tudja, ha kék a ruha, kéknek, ha zöld, akkor zöldnek látszik, de azt mindig elfelejti, hogy milyen, ha pirosat vesz föl. Magához próbálja a pirosat, kissé eltávolodik a tükörtől, és próbálja kitalálni, így milyen színű a szeme. Zöld, állapítja meg, Bélus is inkább a zöldet szereti, úgyhogy ez eldőlt, a piros ruhát fogja felvenni, és a hajába is piros szalagot köt. Kell még egy táska és egy cipő, a nyakába a hosszúkás pénztárcáját fogja akasztani. Útközben magazint is vennie kell még, lehetőleg olyat, amiben kevés a szöveg és sok a kép. Majd kiválasztja, ha odaér. Arra számít, hogy talán még sétálni is fognak a parkban Bélussal, kézen fogva, mint a szerelmesek, és akkor elmondhatná végre. Anya beleköti a piros szalagot a hajába, megigazítja a ruháját, puszit nyom a homlokára, és a szívére köti, hogy csak Bélussal beszélgessen, ne ölelkezzen senki mással, és ne menjen utána senkinek, mert baj lehet belőle, hiszen a múltkor is meglökték, elesett, és utána sokáig vérzett az orra, alig lehetett elállítani.

Szó nélkül sétált ki a kávézóból, ahol dolgozik, annyira kíváncsi lett egy nőre, aki habos kakaót és francia krémest kért, amit ráadásul ő vitt ki neki. Amikor a nő fizetett és elment, ott hagyott mindent, utánament, még a kötényét sem vette le. A nő sietett valahová. Hosszú, fehér haját büszkén dobálta egyik oldalról a másikra. Éva nehezen bírta a tempót, szuszogott és lihegett, de csak azért sem maradt le. Nem látott még fiatal nőt, akinek fehér haja lett volna, ami úgy úszik utána, mint egy mennyasszonyi fátyol. Fekete ballonkabát, térdig érő fekete ruha, vékony, fekete harisnya és fekete bakancs volt rajta. A táskája is fekete volt. Csak a haja világított fehéren a feje tetején. Befordult egy hosszú utcába. Éva nem értette, miért nem száll fel buszra vagy villamosra, ha annyira siet. Megállt az utca végén a sarkon, és a telefonját kezdte bámulni. Éva is megállt, legalább kifújhatta magát egy kicsit. A nő visszafelé indult el az utcán, tekintetét a mobiljára szegezve, mint amikor valakit rossz irányba irányít a google maps. Éva érezte a szomorúságát, a dühét, és valami vibráló rettenetet, ami még körülvette. Átjárta az ismeretlen érzés, bizsergette a feje búbját. Széttárta a karját, és várta, hogy a nő odaérjen, és megölelhesse, de az nem vette észre az utcán tárt karokkal ácsorgó Évát. Az utolsó pillanatban megpróbálta kikerülni, de Éva elé lépett, és teljes erejéből megölelte. A nő egy pillanatig tűrte, összeszorította a száját, amíg már csak egy valószínűtlenül egyenes csík maradt az ajka helyén, és meglökte Évát. Éva elesett, orrát a járdaszegélybe ütötte. Hagyj békén, mondta a nő, és elsietett. Éva sokáig nézett utána, még integetett is neki, mint egy barátnak, aki hosszabb időre utazik el. Vérző orral visszasétált a kávézóba, ahol a kollégái ijedten kérdezgették, hogy mi történt, hogy történt, de Éva csak mosolygott. Hiába ellenkezett, a főnök végül mégis felhívta Anyát, hogy jöjjön érte, mert nem merik ilyen állapotban egyedül hazaengedni.

Éva készségesen megígéri Anyának, hogy nem fog követni senkit, inkább nem is néz sehova, csak bemegy a sarki boltba, megveszi a magazint, és egyenesen Bélushoz szalad, aki már várni fogja a padon.

Útközben tényleg fel sem néz, az aszfalt furcsa foltjait bámulja. A repedéseket, kitüremkedéseket és a lábfejeket, ahogy rátaposnak egy-egy levélre vagy eltévedt bogárra. Csak akkor kapja fel a fejét, amikor egy autó rádudál a zebránál. Gyorsan visszalép a járdára, a jelzőlámpát figyeli, és eldönti, hogy ezt nem fogja elmondani Anyának. Amikor belép a sarki boltba, hogy magazinokat vegyen, meglát egy fiatal férfit, aki esetlenül álldogál a húspultnál. Nem tudja levenni róla a szemét. Fényes, szürkéskék kabátot, farmert, fehér inget és tornacipőt visel, a fején színes, kötött sapka. Egy törött szárnyú madár jut róla eszébe. Mindenki, aki be akar menni a boltba, finoman félre kell tolja a vállával, mert már percek óta a bejárati ajtóban áll mozdulatlanul. Bámulja a félszeg alakot, aki nem tudja eldönteni, hogy melyik felvágottat válassza, és hány dekát kérjen belőle. Lehet, hogy eddig mindig a barátnője vásárolt, de nemrég elhagyta, és mivel már rettenetesen éhes volt, kénytelen volt lejönni a boltba, ezért egyúttal azt is be kellett vallania magának, hogy egyedül van. Napok óta nem járhatott kint. Nemrég még kellett ugyan a sapka a hűvös szél miatt, de mostanra már kisütött a nap, és a szél is elállt. Éva elszántan indul el a zöldséges pult felé, néhány almát és narancsot szed a kezébe, egy doboz epret és egy uborkát. Nem ehetsz csak húst, sőt, egyáltalán ne egyél húst, fáj az állatnak, ha megölik, nem tudtad, mondja, és az összes almát, narancsot, epret és uborkát a fiú kosarába önti. Az meg csak áll megrökönyödve, és hagyja, hogy Éva még egy fejes salátát, paprikát, paradicsomot és egy brokkolit is a kosarába dobjon. Amikor a fiú elindul a pénztár felé, Éva még utána fut egy teljes kiőrlésű kenyérrel és egy konzerv csicseriborsóval. Ezt egyed, ez való neked mondja, és megáll a fiú mellett. A fiú felismeri Évát. Kristóf nem is mondta, hogy a nővére konkrétan szellemi fogyatékos, csak azt, hogy egy kicsit nehéz felfogású. Te Kristóf testvére vagy, igaz-e, kérdezi, Éva meg boldogan válaszolja, hogy igen, és megkérdezi, hogy megölelheti-e. A fiú húzza a száját és fintorog, de végül beleegyezik. Nem utasíthatja vissza a barátja fogyatékos testvérét. Hosszan állnak ölelkezve, mint egy összeszokott szerelmes pár. A fiú nem engedheti el Évát, nehogy valaki meglássa, hogy könnyezik. Miután kibontakozik az ölelésből, a pénztárhoz siet. Újra érzi az ürességet, ami miatt három napja nem mozdult ki otthonról, csak nézte egymás után a netflixes sorozatokat. Vesz egy nyalókát Évának, nyújtja felé, de ő kéri, hogy inkább kettő legyen, hogy Bélusnak is vihessen egyet. Éva két nyalókával a kezében lép ki a boltból. Annyira boldog, hogy meglepheti valamivel Bélust, hogy elfelejt magazinokat venni. A fiú elgondolkodva bámul utána az ablaküvegen keresztül, mint aki nem biztos benne, hogy ez az egész valóban megtörtént.