Ezerkilencszázöt. Pontosan ennyi kőlap fedte a Páris, Konstanca és Galaxis utcák közti szűk, háromszögletű teret, ahol a piac volt. A teret a fennsík első polgármestere köveztette ki valamelyik zavaros, fiatalkori fogadalma értelmében, a köveket és a homokágynak való salakot a környező hegyek tetejéről hordatta ide a város akkori lakóival. Egyforma széles, erezet nélküli, faragott kockák voltak, a napsütésben is állandóan nedvesen csillogtak, sehol sem látszott kopás rajtuk. A polgármester nevére már egyetlen ember sem emlékezett a fennsíkon, az arcát viszont lehetett látni a piactér egyik ablaktalan, semmire sem használt épületének falán. A ház tetején a huzat széttaszigálta a cserepeket, a réseken keresztül a tér galambjainak pihéit, fedeles szárnyú bogarak tetemeit és ismeretlen, büdös termést hozó gyomnövények csíráit hordta be a szobákba, amit a becsurgó eső és a bennrekedt pára órák alatt bozóttá növesztett.



A homlokzatról lapostányér nagyságú darabokban mállott a vakolat, magával ragadva a polgármester festett alakjának egy-egy részét. Hullottak kisebb darabok is, akkorák voltak, mint mondjuk egy konyakospohár. Majdnem minden reggel újraszámoltam a köveket, mindegyikre ráléptem vagy a bal, vagy a jobb lábammal, hogy ne zavarodjak bele, és ha mégis, akkor megálltam nézni a képet. A polgármester lábfejek és a teljes jobb karja nélkül, magasan gombolódó vastag bársonykabátban, fodros elejű ingben nézett el a piactér fölött, fején egy juh lenyúzott bőréből készült kucsmasapkában. A festett képen az állat lelógó lábai a négy fő égtáj felé voltak igazítva, a polgármester arca pedig a hegyek tetején lévő kőbányák felé fordítva, ahonnan előtte Eufrátesz Querqes, a római hordatta a követ, őelőtte pedig szőrös, állatbőrökbe öltözött emberek faricskálták szerszámaikkal a sziklák repedéseit.



Évekkel később, megérkezése napján Eusztás úr, a macrobiotika és a reforméletmód hirdetője ezt a házat nézte ki magának. Hatalmas lépéseivel többször körbejárta, aztán vállával helyrebillentette a pántjaiból kifordult ajtót, és megigazította a tetőcserepeket. A padlót mésszel szórta fel, hogy elölje a vadtorma több méteres mélységben kígyózó gyökereit. Eusztás úr teljesen egyedül, egy elzsírosodott katonai hátizsákkal mászta meg a fennsíkra vezető egyetlen, majdnem járhatatlan utat. A hátizsákban hegedűjét és egy füzetet hozott magával, a füzet mind a háromszáz oldalára apró betűkkel Zoroaszter hatezer éves szent tanításai voltak bemásolva. Már másnap reggel kiállt a piactér egyik sarkára, a postahivatal és a bethesdai szent élő emlékének emelt templom közé, hirdetni a természetes táplálkozás legfontosabb tanait. Órákig tudott okos, félig kiabáló hangon beszélni, egészen betöltötte a teret, és ha mondanivalóját időnként félbeszakította, álla alá csípett hegedűjén játszott néhány taktust.



Barna papírtasakokba porciózott tápsókat árult, ha valamelyik ténfergő piaci árus elidőzött előtte, nem unta külön-külön elmagyarázni mindegyikről, hogy szedésük hogyan tisztítja ki a beleket, az epét és a májat, vagy a női lépet. Még Joáchim doktor is megállt egy pillanatra, és érdeklődve kukucskált bele az elemi gyantát vagy zanzibári kopált tartalmazó zacskókba. Az orvos tiszteletére Eusztás úr még feljebb emelte a hangját, és rákezdett előadásának kedvenc passzusaira.



– Olyanok vagytok kívül, mint a fehérre meszelt koporsók, de belül telve vagytok holtaknak tetemeivel és undok ragadmánnyal – szavalta, Joáchim doktor, egy kis ideig érdeklődve hallgatta, aztán maga elé köpött a kövezetre, és elment.



– Minden sejthalmaz, amiben állati élet volt, a gyomorban rothadást okoz – kiabálta utána Eusztás úr –, ne temessetek magatokba holt tetemeket.



A macrobiotikus az első hetekben kevés sikerrel osztogatta tápsóit és a helyes emberi táplálkozás krisztusi evangéliumokba foglalt axiómáit. A piactéren unatkozók közül néhányan vetettek egy pillantást a kezében lobogtatott sportújságra, ami őt ábrázolta fürdőnadrágban, ahogy mosolyogva áll térdhajlatig érő hóban, négyszázharminc napos diéta után, ami alatt csupán tíz kilogramm gyümölcsöt, másfél liter nyers tejet és minden huszonkilencedik órában egy csírátlanított tojást fogyasztott. Többször feltűrte az inge ujját, és megmutatta karján a kereszt alakban bekarcolt nyomot, ahol saját kérésére tífuszbacilussal oltották be. Az emberek csak a fennsík védőszentje, az élő emlékű bethesadai szent ünnepét megelőző böjt kezdetekor mutattak némi kíváncsiságot iránta, leginkább akkor is asszonyok álltak meg hallgatni az előadásait és a hegedűszólamokat, és majdnem egészen összezavarták Eusztás urat a nevetgéléssel meg folyamatos közbeszólásaikkal, mert hideg gyümölcslevesek és a vadegresből főzött szósz receptje iránt érdeklődtek.



Azon az éjszakán, amikor az előttem botorkáló, véres fejű milicisták vállapjai fölött először pillantottam meg az intézet kapuját, miután anyámmal és apám féregfogú unokatestvérével kiszaladtunk az utcára, tehetetlenül bámulni a kék meg a csipkebogyószínű lángokat, amelyek a szobáinkban keletkeztek, és mintha nem fért volna odabent az a sok fény, gáz és hő, kilövellt az ablakokon keresztül, és mindenféle elmosódott, furcsa képet vetített a szomszéd házak falaira, szóval azon az éjszakán Pupp Gyula igazgató urat olyan erős gyomorgörcs bántotta, hogy egyáltalán nem tudott aludni, és tíznél is több kényszerű sétát tett irodaszobájából a kert végébe rejtett illemhelyig. Az idegfeszültség okozta görcseit pedig csak még tovább srófolta az intézet mindegyik hálóterméből kihallatszó álombeli nyöszörgés, amit a sötétség összekevert a háromszögletű piactér szemétkupacokban vájkáló kutyáinak kórusával. Hasfalára préselt karokkal járkált a homályos folyosókon, megállt egy-egy emeleti ablaknál, és a riglikbe akasztott mutatóujjával ellenőrzéseket csinált, hogy rendesen be vannak-e zárva. A körút végére remegett a lába a kimerültségtől, majdnem egyenletesen kerek képén a ráncok egy érzékeny, ok nélkül bántott fiúcska fintorává álltak össze, ahogy magába erőltetett még egy kortyot a görcsök ellen egyedül használó szerből. Ám az erős feketekávéba facsart citromlé most nem akart enyhülést hozni, Pupp igazgató úr úgy érezte, gerincoszlopa teljes hosszában pálcává merevedik, s akár egy spulnira, gomolyaként csévélődnek fel rá a belei. Elkeseredetten kuporgott az illemhely ülőkéjén, a szív alakúra fűrészelt szellőzőlyukakon keresztül úgy tűnt neki, az intézet falai egyre sötétebb és sötétebb kékre változnak, mintha ismeretlen kezek locsolnák petróleummal. A kanyargó kígyóvonal viszont, amit az irodaszobájából kiszűrődő fény világított meg, ahol papucsának talpa letaposta a kert vizes füvét, halvány és nyákos ezüstben világított, hogy azt lehetett volna gondolni, megzavarodott éti csigák ezrei vonszolták ott végig magukat.



Ennyi baljóslatú jel láttán az igazgató úr végül is nem bírta tovább, homloka az árnyékszék gyantát szivárogtató deszkáihoz koppant, vállait rázta a feltörő zokogás. Még akkor is gyulladt volt a szeme, amikor később kibotorkált elénk, hogy átvegyen engem a kaput zörgető milicistáktól.



Minden erdei utat, ami elég széles volt, hogy egy szekér elmenjen rajta, vasrudakkal zártak le. Egészen olyanok voltak ezek a sorompók a rájuk villantott lámpafényben, mint a bethesdai szent élő emlékére megtartott éves búcsúk pálcikás cukorkái, ugyanolyan egybecsavarodó piros meg fehér színűek. Rengeteg sok volt belőlük egymás után az úton, amikor egynek a közelébe értünk, a mellettem ülő milicista kiszállt, szuszogva magasba tornászta a rudat, és vigyázzállásban szalutált, amíg áthaladtunk. Amint döndülve villájába zuhant a pózna mögöttünk, a milicista gyorsan visszaült, mindig egy kicsivel több ideig tartott a ziháló szuszogása. Én meg nem mertem se jobbra, se balra nézni, mert ők is olyan rettentő nagy figyelemmel hallgattak. Az előttem ülő milicista tarkóját tudtam csak figyelni, ahogy a kocsi minden biccenésére mély árkok futottak össze a kiborotvált nyakán. Velem együtt ötön voltunk a kocsiban, mindegyik milicistának egyforma ruhája, tányérsapkája és frizurája, amelyik elöl volt, az néha kicsavarta a derekát az ülésen, és nézett, de nem akart mondani semmit.
Egyszer az automobil csikorogva félregurult az útról, ők pedig mind kiszálltak, komolyan álltak egymás mellett és cigarettáztak, vártam, mi lesz, de csak visszaültek és tekerték a kormányt és indultunk ismét. Látszott, hogy a cigaretta jót tett nekik, mert egy fél óráig kevesebbet mocorogtak és fészkelődtek. Következőkor már tovább hagyták futni a kocsit, be egészen a fiatal nyírfák közé, és intettek, hogy ki kell szálljak én is. Tele volt a föld falevelekkel, amiket elkezdett rothasztani az eső, a milicisták nekidőltek a kocsi oldalának, most már csak kettőnek jutott egy szál szivar, adogatták egymás között. És egy ideig szépen villogott az a két kicsi piros pont, aztán gondosan eltaposták a csikket, egyszerre az egyik felém fordult, mondott is valamit, amit nem értettem, indultam volna feléje, mert felhúzott ajkai közül ciccegett, és a combját ütögette közben, ahogy kutyakölyköt kell csalni. A többiek meg nézték, hogy sikerül-e neki. Aztán az, amelyiknek a ráncok voltak a nyakán, fordultából úgy pofon ütötte, hogy megtántorodott és elvesztette az egyensúlyát, priccolt a vér az orrából, gondoltam, baj lesz, ha összekeni vele az egyenruháját. Nem tudom, mennyi ideig tartott, amíg felállt és rendbe szedte magát, de az utat már friss latyak borította mindenütt, halvány és nyákos ezüst, pont, mint az éti csigák köpete, amin az autó kerekeinek lehetetlenség volt megkapaszkodni, így nekifutott egy fának, behajlott tőle az egész eleje.



Amikor kiszedték a négy milicistát, és lefektették sorban egymás mellé a sánc szélére, lassan felültek, és kezdték kirázogatni az üvegdarabokat a sapkájukból, szótlanul nézelődtek, és közben a homlokukra tapasztották a tenyerüket, mintha nagyon álmosak lennének, az embereknek erővel kellett széthúzni a kezüket, mert ki akarták mosni a sebet, nehogy befertőződjön. Ők meg csak bámultak egymásra, és az egyikük azt mondta: – Váj, mekkora buksza lett a fejemre. Egyszerre kiszakadt a kacagás belőlük, rázkódtak és eldőltek a röhögéstől, pedig mindenki kiabált körülöttük, de ők nem tudták abbahagyni, és az, amelyik a mellével kiszakította az ülést a nagy csattanáskor, elkezdett sírni, lehet, azért, hogy neki most meg kell téríteni a kárt a tönkretett egyenruhák árával együtt. A többiek pedig hallgattak, és később azt kérdezték, ki tud járást vagy falut, ahol van rendőrposzt. Egyik a másikba belekapaszkodva elindultak, valaki mondta, hogy kikölcsönözné nekik a szekerét, de nem akarták. Én is elkezdtem szaladni mögöttük, hogy ott ne hagyjanak.



Pupp Gyula igazgató úr íróasztalát temérdek borítékolt vagy félig megírt levél borította, a szőnyegen itatóspapír foszlányai és ceruzacsonkok szóródtak szét. Meg egy végein különböző színű törlőgumi, mivel könyökének egyetlen vigyázatlan mozdulata lassú görgésbe hozott valamit az asztalon, ami suhogva vagy koppanva küzdötte át magát a peremen, hogy aztán valamelyik polc alatt heverjen évekig háborítatlanul. Pupp Gyula azon az éjszakán száznegyvennégy azonos szövegű levelet írt meg, melyekben visszavonulását jelentette be azoktól a sakkjátszmáktól, amiket postai úton folytatott, havonta két lépéssel, azonnali és gondolkodás nélküli válaszokkal a befutó levelezőlapokra, melyeken partnerei bonyolult hurkokkal, maximális stratégiákkal és feledésbe merült világbajnokságok nyitószisztémáival támadták, vagy védték magukat. Ezek az ismeretlen ellenfelek aztán még hosszú ideig küldözgették felháborodott vagy kérlelő hangú üzeneteiket, hogy állítsa talpra az elbuktatott királyt. Az igazgató úr olvasatlanul zárta íróasztalába a leveleket, majd, amikor annyira felgyűltek, hogy tömegükkel lefeszítették a fiókok keretükre aprószögezett alját, begyújtott velük, és megfigyelte, hogy minden esetben más-más színű lánggal és intenzitással égnek a nyugdíjasok avas kipárolgású, öngyilkosságot tervelő fiatalemberek ecetes-cukros savanyúságszagú és munkanélküliek ápolatlanságot terjesztő postakártyái.



Évekkel az a megmagyarázhatatlan, megijedt délután előtt, amelynek végén Florin tanár úr, a testgyakorlástan tanára szétvetett tagokkal, vájlinggá horpadt mellkassal feküdt a hátán a Páris, Konstanca és Galaxis utcák közti szűk, háromszögletű téren, és tárcájának szerteszóródott tartalma felitatta az ütőereiből felszökkenő világos színű és a gyűjtőereiből ütemesen hömpölygő sötétebb színű vért, azon az éjszakán, amikor az előttem imbolygó milicista vállapja fölött először pillantottam meg az intézetet, Pupp igazgató úr pedig hiába próbált aludni a hálótermekből kiszűrődő hangok és kínzó alhasi görcsei miatt, szóval azon az éjszakán Florin tanár úr magára tekerte facsaró nedves alsólepedőjét, és hangosan felnyögött, mert először látta azt a furcsa álmot, hogy egy keskeny női kéz kigombolja neki az ingét. És a többi hálószoba ajtaja alól is apró hörgések és egymásra csikorduló őrlőfogak zaja szökött ki a folyosókra, mivel mindegyik tanár úr pontosan ugyanazt álmodta az intézetben, hogy azok az ovális körmökben végződő, hosszú női ujjak a tornatanár mellén már a harmadik gomblyukon matatnak. Az igazgató úr egészen kétségbeesett ezektől a hangoktól.



Az első kukoricaháncsból készült lábsurlót Pupp Gyula saját irodaszobája előtt helyezte el. Szokatlanul nagy méretű, legalább három férfiujjnyi vastag lábtörlő volt, az érdes csuhélevelek olyan ügyesen összefonva benne, hogy mindenféle kötözőanyag nélkül összetartsák a szőnyeget. A bonyolult módon keresztül-kasul bújtatott szálak egyike sem engedte elszabadulni a másikat. Az igazgató úr szenvedélye ezek a lábtörlők iránt az évek múltával egyre csak nőtt, valamilyen nagyszerű praktikusságot vélt felfedezni bennük, olyannyira, hogy végül már nemcsak minden tanári szoba, a tantermek és a hálók bejáratát, de a folyosókat is elborította velük. Az intézetben mindenfelé halkan súrlódó kukoricaleveleken lehetett csak járni, ami hangtalanná tette a járást, és gombostűfejnyi, viaszos fekete bogarakkal töltötte meg az emeletet. Ezek a tetvek aztán pontosan kéthetente éjjel is bolygó, kiűzhetetlen muslincákká változtak, remegő hártyaszárnyak, és vonagló lábak felhőjében szaporodtak a plafon magasságában és minden sötétebb sarokban, hogy rajokban zuhanjanak onnan a szemek és a száj nedves környékére, nemegyszer majdnem lehetetlenné téve a járást.



A téglalap alakú háncsszőnyegeket azoktól a furcsa emberektől szerezte be az igazgató úr, akik minden hónap harmadik csütörtökén ereszkedtek le a hegyi erdőkből a fennsíkra. A tél volt rendszeres felbukkanásaikban az egyetlen kivétel, télen egyet sem lehetett látni közülük. Nem lehetett tudni, mi módon keveredtek rikító, cafatos ruháikban a fennsíkra. Az egyik csütörtökön csak úgy kiléptek a legutolsó fák közül, eleven kicsi szentgyörgy-békák ugráltak a lábaik előtt, ők meg a meredek lejtőhöz rogyasztott lépéseikkel közelebb hozták a Páris, Konstanca és Galaxis utcák között meghúzódó piactérhez a zsivajt, felfordulást, rémületet és a kirekesztettek jajgató, kiszámított kiabálását. Ha valaki megkérdezte őket, azt a képtelenséget hazudták, hogy egy herceg vezette ide őket, akinek bal vállán vékony ezüstlánc-pórázon fogva tartott apró majom üldögél, és három király, akiknek ló lábszárának csontjából van kifaragva a botjuk, amin még a patkó is rajta van. Szentképeket hordtak a zsebükben meg a világ összes búcsújáró helyére érintésre elküldött érmeket, amelyek fel tudtak oldani minden átkot, varázslatot, stresszt, megutáltatták az iszákosokkal a szeszt, és segítettek a tehetetlen férfiak baján. De nem nagyon keveredett beszédbe velük senki, mert bolondoknak tartották őket.



A férfiak lemezvágó ollóikkal, lyukasztóikkal, hidegvágó ékeikkel és egy sínvas darabjából kialakított üllővel leültek a földre a piactér egyik távolabbi sarkában, és ha volt hozzá kedvük, vagy nem voltak még részegek, meg tudták igazítani akármilyen gép elromlott szerkezetét. Egyszer egy lefektetve járó csergőórát is megjavítottak. A nők kukoricalevélből font, eladni való lábtörlőket mutogatva megpróbáltak bekéredzkedni a házakba, ahol elhúzott sötétítő függönyök homályában tenyérből és a homlokról leolvasták az élet csillagjegyét, vagy csupán a keresztségben kapott név és a születés dátuma szerint kitalálták a múltat és a jelent. Ha valakinek a szeméből halál miatti bánatot olvastak ki, a konyhaasztal közepére borították a sótartót, és kisvártatva megfigyelhetővé vált a halott ujjának lenyomata a sóban. Ez mindenképpen szavahihető bizonyíték volt, értettek ezekhez a dolgokhoz, mivel hathetes szakállal, pálinkával mosdatott szederjes arccal állandóan együtt jártak velük halottaik, akiket képtelenek voltak elengedni. Csak a testi ruházatukat és ékszereiket égették el egy kapdosóra rakott máglyán, mert ragályosnak tudták a halált. Ám a piactéren akkoriban egyetlen ember sem akadt, aki vállalni merte volna a múlt, jelen és jövendő borzalmas kételyét, és lábsurlókat sem vett senki, mert azokat is ugyanolyan veszélyt hozó és fölösleges dolognak tartották.



Már jó félórája hallatszott a téren Eusztás úr akaratos prédikációja, amikor Pupp Gyula igazgató úr, aki egyébként szinte soha nem keveredett a piac dinnyehalmai, zsibongó árusai és ivóbódéi közé, zsebeiben száznegyvennégy azonos szövegű levéllel egy hatalmas termetű öregasszony mellett haladt el. Amikor megérezte kabátján a feltartóztató kezet, gondolataiból ocsúdva megtorpant, és ijedten pillantott a körülötte állók arcába. Ezekről az arcokról olyan megdöbbent csodálkozást olvasott le, hogy szinte azonnal elpirult. Lábából kiszaladni érezte az erőt, helyére az ébren töltött éjszaka hideg kimerültsége költözött, lassan, idegen szögbe merevedett csigolyákkal fordult hátra. Az öregségtől hatalmasra hízott öregasszony karja, rajta a háj megszámlálhatatlan, fodros lebernyegével a kabátszárnyába kapaszkodott. Az igazgató urat ez a kéz megmásíthatatlanul egy olyan disznósonkára emlékeztette, amilyet vasúti restik falára szokás pingálni. Csak a sonkacsont bütykénél a kövér alkar egy egészen apró, vértelen csecsemőkézben végződött. Egészen addig bámulta, amíg a szégyen méltatlankodása erőt nem vett rajta. Lerázta magáról a kezet, és sietősen továbbindult, de az öregasszony majdnem azonnal utolérte, ismét a kabátja után nyúlkált, és károgó torokhangján ugyanazokat a szavakat ismételgetve megpróbált kezébe nyomni egy kukoricalevelekből készült, bonyolult fonású lábtörlőt, nyomorék végtagjának sebes legyintéseivel jelezte, hogy nem akar pénz érte. Az igazgató úr csak akkor fogadta el az ajándékot, amikor felismerte szemében az értelmi fogyatékosok kapkodó, elködösült pillogását. Az eset után még hosszú időre megragadtak emlékezetében a kövér öregasszony kurrogó, folyton ismételt szavai, értelmükre azonban csak évekkel később derült fény, azt a felbolydult délutánt követően, amelynek végén Florin tanár úr kiterített teste véresre mázolta a piactér kockaköveit.



Az öregasszony szavait végül Hádász Péter fejtette meg az igazgató úr számára, aki akkoriban tért vissza sokadik, a fennsík határain jóval túl vezető útjáról, melyekre valamikor magával ragadta a piacosok minden lovát, barmát, és a nagyobb testű kutyákat is. Négyszemélyes, lakkal borított luxusautón vergődött fel a fennsík egyetlen, ökrös szekérrel is járhatatlan útján. Az út tulajdonképpen egy, a tavaszi hólé által vájt vízmosás volt, ha hirtelen eső jött, gyermekfej nagyságú kövek gördültek végig a gübbenőkön. Az autó a tetőn még megszólaltatta utoljára a kürtjét, rekedt szörcsögésével ideges reményt váltva ki néhány szabadon kotorászó, borzas tollú liliputi tojóból, majd hatalmas darabokat hullatva fémtestéből, végleg egy árokba fordult. Hádász Péter azonnal a postára sietett, táviratban rendelte meg a szükséges alkatrészeket, másfél évet várt rájuk, majd belefogott az egyetlen dologba, amihez értett, és ami aztán híressé és egy időre igen gazdaggá tette a fennsíkon. Fejenként fél liter tiszta szeszt ajánlott fel, és rávette a rikító ruhás, kiabáló embereket, hogy éti csigákat gyűjtsenek be neki. A kezdeti lelkesedésben éjjel-nappal hajlott derékkal vizsgálták át az erdőszéleket, kisvártatva halvány és nyákos ezüstben világító kígyóvonalak jelentek meg mindenfelé, amerre a szerencsétlen állatok az éjszaka legsötétebb óráiban menekülni próbáltak. Hádász Péter csütörtökönként vette át a piacon az undorító zsákokat, mindannyiszor élvezettel vett részt az elmaradhatatlan veszekedésekben, és hallgatta végig a fejére szórt átkokat. A végén már jó néhány szót ismert a nyelvükből, számok és testrészek vakkanó hangzású neveit, és miután néhányszor elismételtette magának az igazgató úrral, amit a hatalmasra hízott, csecsemőkezű öregasszonytól hallott, nagyjából meg tudta mondani a szavak értelmét. A vénasszony, miközben egyfolytában homlokához, tömlő formájú melléhez, ép kezéhez és a combjai között kapkodott, ezt ismételgette:



– Hogy ne vedd el az eszemet. Hogy ne tudj szopni. Hogy ne fogd meg a kezemet. Hogy ne tudj rosszra vinni.