„Közben úgy elröppent az idő, hogy észre se vette”
(Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. Harmadik fejezet)

Rakoncátlan lánygyerek voltam. Négy-öt évesen szerettem belebújni a nálunk vendégeskedő férfiak kabátjába. Géza bácsié, emlékszem, dohányszagú volt, Sanyi bácsié, a nagy vadászé lőporfüsttől bűzlött, nagybátyám kabátjának meg áporodott bűnszaga volt: ha közel hajoltam, éreztem a szövetbe ivódott vörösbor és olcsó kölni illatát. Ezt a kabátot szerettem a legjobban.

– Micsoda dolog, Editke! Szagolgatni a vendégek kabátját! – ripakodott rám anyám. Neki mindig levendula- és frisskenyér-illata volt, a vendégeink – akárhonnan jöttek – felnéztek rá.

Édesanyám akkor már nem kiabált, mikor lerángattam és megszagolgattam a hozzánk zsúrra érkező kisfiúk kabátját, hanem rettentően megijedt. Nem bír velem, panaszkodott az orvosnak: túl furcsa vagyok, túl makrancos, túl vad, az is lehet, hogy elkaptam az iskolában valami bacilust.

A doktor úr csak vonogatta a vállát. Elővigyázatosságból brómot javasolt.

Nem engedtek többé iskolába, nehogy még jobban megbetegedjem. Elővigyázatosságból a rokon gyerekeket sem hagyták a közelembe. És mikor a Magas-Tátrában összerugdostam három kisfiút, akik patkánynak csúfoltak, anyám kerülni kezdte velem a szállodákat. Világvégi helyekre jártunk nyaralni, ahol nem voltak úrigyerekek. Ám nem voltak szárnyaink, úgyhogy a világvégi helyekre csak nehezen jutottunk el. Anyám minden indulás előtt dupla adag brómot diktált belém, és imádkozott, hogy férfi utasok ne lépjenek a fülkénkbe. 

De talán fél szívvel imádkozott, mikor Fiumébe indultunk nyaralni. Rögtön a Keletiben egy nyúlánk fiatalember lépett be a fülkénkbe, és én addig-addig ficeregtem, míg a nevét is leolvashattam az útikosaráról: Esti Kornél. Ez a fiú nem csúfolódott, hanem a kezében könyvet szorongatva anyámat bámulta konok odaadással. Meglehet, megszédült a ruhája levendulaillatától, vagy bamba volt.

De ha eljön az éjszaka, engem is észrevesz! Az éj nagy úr, felövezi bátorsággal a félénk lelkeket. Ketten maradunk majd a sötétségben.

Végre-valahára anyám elszenderedett. 

Kinyitottam a szemem, lehunytam. Addig játszottam ezt, míg a homályló fényben már csak a fiú szemét láttam. Kinyitja, lehunyja – a pillantásaink egymásba ölelkeznek. Átveszem a lélegzetének ritmusát, így mintha mindig közelebb húzódhatnék hozzá. Ahogy belefúrja magát a vonat a sötétbe, én beleszuszogom magam az ő testébe. Már csak ketten vagyunk a vonaton, már csak ketten vagyunk a mindenségben. Kornél lélegezni még lélegzik, de a vágyakozásom maga alá gyűrte: alszik. 

Tágra nyílt szemmel gyönyörködöm benne. Képzeletben lehúzom róla a ruhákat, nyugodtan csodálom a köldökét, a meztelen lábszárát, a hímvesszőjét. Mikor teste körvonalait beleégettem a retinámba, elfújom a gázlámpát, és egyre közelebb csúszom hozzá. A homloka fölé tartom a kezem. Meg se rezzen. Én vagyok a herceg, ez a szép Kornél meg az elátkozott királylány. 

Életre keltelek, sóhajtom, de ahogy a szám hozzáér a szájához, kitör a botrány. Kornél úgy pattant fel, mintha meg akartam volna fojtani. 

– Ne, neeeee!

Anyám is talpra szökkent, a rémület szétzilálta az arcát.

– Jaj, ne! Édes istenem! – sikoltozott. 

Olyan nevetségesek voltak az ég felé emelt karjukkal, hogy nevetnem kellett.

– Mit tettél, Editke? – jajongott anyám.

Még az égbolt is megszakadt ennyi borzalom láttán: a kinti sötétség, mint valami irdatlan száj, szétnyílt, szürkés-fehéres pamacsok úszkáltak az ablakunknál. Hajnalodott.

Anyám átnyalábolt, és lenyomott maga mellé az ülésre. Legszívesebben összetört volna, de ezt nem tehette. Ott állt a fiú, viszolyogva, szégyenkezve, és a szomszédos fülkékben is már mozgolódtak az emberek.

Mi vertük volna fel őket? Vagy inkább a tenger közelsége? A fehéres pamacsok mögött, az éjszaka állkapcsában ott ringatóztak az Adria hullámai is. 

Hol volt az a csók? Kornél kirohant, és odakönyökölt a folyosón várakozó utasokhoz. Én is szaladtam volna, hogy előtte pillantsam meg a Kvarner-öblöt, de anyám visszarántott: 

– Editke! Editke! Ez nem való neked.

Mit tehettem volna? Egymással szemben ülve, ölünkbe ejtett kézzel vártuk a reggelt.

Fiume előtt Kornél visszatért, hogy magához vegye a kosarát, és bánatosan, együttérző pillantásokat váltson anyámmal. Mert ugye, halálos csapás egy ilyen visszataszító lánygyerek. Nemcsak halálos csapás, hanem halálos szégyen. Kornél pillantása elmerült anyám világos szemében, hang nélkül merítkeztek egymás kékjeiben. Aztán rám sem pillantva leugrott a vonatról.

Ahogy terveztük, egy csendes, kis halászfaluban bújtunk el anyámmal. A tengeri levegő talán csodát tesz. A rendszeres misehallgatás. A napi séta a falu főutcáján. Az örökös felügyelet. Editke, gyere szépen! Edd meg ezt, idd meg ezt! Gyere, Editke, vedd be a gyógyszeredet! 

Editke! Igen! Az egyik éjszaka kicsalogatott a holdfény a szobánkból. Fabbióval, a szállásadónk fiával szöktem ki a tengerre, s a kirándulásért csókokkal fizettem. Ha anyám ebéd után elszunnyadt, meztelenül sétálgattam a kertben, és kézmozdulatokkal biztattam a kerítés mögött heherésző falusi lányokat, tartsanak velem.

A vasárnapi mise után fekete ruhás asszonyok jöttek látogatóba a plébános kíséretében. Nem jajgattak, nem kiabáltak, csak olyan együttérző fájdalommal néztek anyámra, mint Kornél a vonaton. Ebben a faluban nem volt többé maradásunk. 

Ha kiömlik a bor a palackból a földre, ember legyen a talpán, aki visszaönti. Anyám azért becsülettel próbálkozott. A következő faluban meg akartam szökni a postamesterrel, ő rendőrökkel hozatott vissza, és utána leborotváltatta a hajam, hogy lássák a férfiak, beteg vagyok, szerencsétlen, nem szabad hozzám közelíteni, még rám pillantani sem. Misére menet a nagy fiúk disznóságokat kiabáltak utánunk, de anyám nem engedte, hogy megverekedjek velük. 

Ám hiába. A következő vasárnap a plébános kíséretében itt is megjelent a helyi asszonyok küldöttsége. Úgy kacagtam, hogy anyám dupla adag brómmal sem tudott elhallgattatni.

Abbáziában – hiszen hova mehettünk volna – egy időre meghúztuk magunkat az egyik távoli rokonunk, egy osztrák bárónő villájában. Anyuskám összetört szívvel rimánkodott valami jó tanácsért, hisz nem vitte volna rá a lélek, hogy ilyen ördögi állapotban utazzék velem haza. A bárónő úgy vélte, nem kell sehova utazgatnunk. A szomszédos Trieszt a megfáradt lelkek kikötője, a szanatóriumokat ott panzióknak nevezik. Duino alatt működik egy különleges nevelőintézet, ahol befogadnak sorsüldözött lányokat is. 

– Az én Editkém nem sorsüldözött. Csak megfertőzte valami. 

A bárónő legyintett. Még hogy fertőzés! Ő több férjet eltemetett, úgyhogy tudta, a bróm a legjobb tisztítószer. Kitisztogatja a szívből a szenvedélyeket. 

A Szent Klára Intézetnek hét lánytanulója volt, hét apáca felügyelte a nevelésünket. Reggel mosdás hideg vízben, utána mise, majd kamillatea és vajas kenyér. Az első adag brómot reggeli után osztották szét. Az ebédhez felébresztettek, és miután sétáltunk a parton, megkaptuk az újabb adag brómot. Vacsora előtt mise, aztán jött a kamillatea, vajas kenyér, és a gyógyszerosztásig a szentek életéről szóló felolvasást hallgattuk. Beszélgetni tilos volt. Szaladgálni tilos volt. A nevetgélést szigorúan büntették. 

Nevem sem volt, az apácák nem Editnek, hanem Settimának szólítottak.

De ott volt a trieszti öböl! Még sóhajtoznunk sem volt szabad, de a szemünket legalább nem kötötték be. Reggel a tengerre ébredtünk, este a hullámok hangjával aludtunk el. Lefekvés előtt Szent Katalint, Szent Klárát, Szent Ágotát láttam röpködni a habok felett. Az évek során megtanultam millió árnyalatát a kéknek, beleivódott a tenger az érzékeimbe.

Hogy kitört a háború, onnan tudtuk, hogy vékonyabb lett a vaj a kenyéren. Egyre többször maradtunk napközben ébren, mert brómból is kevesebb jutott. Míg hullottak a katonák, mi lassan felébredtünk az évek óta tartó mély álomból.

Krisztina anya, az intézet igazgatónője egy tavaszi napon magához rendelt, és ünnepélyesen a vállamra tette a kezét. – Editkém, drága gyermekem! – kezdte. – Szolgáljon vigaszul, hogy édesatyád ezredesi rangban, a haza védelmében esett el. Kedves édesanyád hónapok óta adós a tandíjjal. És minthogy nagykorú vagy, nem tartóztathatunk tovább. Arra kérlek, utazz haza, és légy édesanyád támasza!

Az apácák nem adtak útiköltséget, de ha adtak volna, akkor sem utaztam volna vissza Budapestre. Tombolt a háború, előttem meg ott volt az élet! Mindig is Rómát akartam látni. És ha már Rómát láttam, fel akartam fedezni Párizst.

Először persze csak Milánóig jutottam el, mint egy magát alkimistának képzelő gyógyszerészsegéd szeretője. Mikor megpillantottam a milánói dómot, mikor először belekápráztam a szépségébe, tudtam, egy gyógyszerészsegédnél többre vagyok hivatott. Jelentkeztem modellnek az Accademiára, és hamarosan beleszédültem az ismerősök, az izmusok, a látni- és tennivalók tengerébe. Honnan jöttél?, kérdezgették tőlem. Navra hercegnője vagyok, feleltem. És az is voltam, magyarul szinte elfelejtettem.

De a trieszti öblöt a milánói dóm árnyékában sem felejtettem el. A Duino alatti partvonal összes csipkéje bevésődött az emlékezetembe. Ez az öböl volt az én testem. Ez az öböl volt az én anyanyelvem. Mikor ecsetet vettem a kezembe, ezt a partszakaszt festettem le újra és újra – ebben az öbölben röpködtek ruha nélkül a szentek, itt építettem fel Fiumét, ahol elkezdtem vagy elhagytam az életemet. Olaszország katedrálisai engem mindig a jövőmre emlékeztetnek.

Ám bármilyenek is a katedrálisaik, az olaszok maguk eléggé földhözragadtak. Ha egy nő fest, a csodájára járnak, de ez a csoda csak két napig tart. Utána esengenek a kegyeiért, disznóságokat sugdosnak a fülébe, el akarják venni feleségül – a sorrend nem is számít. Egy bolognai fesztiválon, ahol férfiöltönyben vettem át a díjamat, felpofoztam a zsűri elnökét, aki a nememről a ruhám alá nyúlva akart meggyőződni. Tárgyalás, hatvan nap elzárás. Ezek után nem maradt más nekem, mint a szürrealisták paradicsoma: Párizs.

Párizs szabad volt, vad volt, de az esős francia napok melankóliája szép lassan megbetegített. Egyre ritkábban gondoltam a Trieszti-öbölre. És mikor már azt hittem, az anyanyelvemet is teljesen elfelejtettem, a rue de Rivolin utánam kiabált egy bajszos férfi: 

– Editke! Editke! 

Engem tizennégy éve Ninának hívnak, ez a név van az útlevelemben, reggeltől estig csak Ninaként gondolok magamra, ám most megperdültem. Félig magyarul, félig franciául sikerült az utcán kiáltozó atyafi, egy Debrecenből jött körorvos tudomására hoznom, hogy nem én vagyok az ő rég elveszett Editkéje. 

– Annyira sajnálom, nagysád! – magyarázkodott levett kalappal a jóember. – A járása egészen a mi Editkénkre emlékeztet.

A járásom! Hogy emlékeztethetne a járásom egy debreceni akárkire! Egy gimnáziumi tanár vagy egy patikus nejére! De ez a kis kaland felébresztette bennem a vágyat, hogy magyarul olvassak. Magyar lapokat rendeltem, tárcák, vezércikkek és versek tömegén rágtam magam át, hogy a rengeteg Béla, Géza, Ferenc, Károly között ismerős névre bukkanjak. Esti Kornél! Nocsak! Hát nem ez a név fityegett a fiú utazókosarán?

De vajon ez a Kornél ugyanaz a Kornél? Én Editnek születtem, a Szent Klárában Settimának neveztek, aztán egyszer csak Nina lett belőlem. Meglehet, ez a sok Karcsi, Jancsi, Laci és Kornél is mind kibújt a háború után a nevéből, és új életet kezdett.

Tudnom kellett az igazat: ő vajon ugyanaz maradt-e. És ha már Pestre utaztam, fel kellett kutatnom réges-rég elfeledett anyámat. 

Rengeteg utánajárás után bukkantam csak rá Budán, a Siesta szanatóriumban. 

– Selmeczyné, szegény már nem a világunkban él – búgta fontoskodva a magyar főnővér. – Eddig azt sem tudtuk, hogy van egy felnőtt lánya.

Anyám is kibújt volna a háború után önmagából? Ami azt illeti, külsőleg nem sokat változott: mint valami jól táplált, hatalmas galambhomlokából hátrafésült fehér hajjal terpeszkedett a karosszékében. 

– Hát meg sem ismersz? – kérdezgettem tőle. Felszisszent, és olyan „hogy merészel engem tegezni” pillantással bámult rám, hogy hátrahőköltem.

Ez a szigorú töltött galamb tényleg az anyám volna?

Magam sem tudtam. A féltestvérem meghalt, az unokatestvéreimet szétszórta a háború. A házban, ahol születtem, egy lélek nem emlékezett a Selmeczyekre. Kerestem a régi nevelőnőmet. De az emberek egy része kitörlődött a háború után, még a nevük sem maradt meg.

A galériákban és a kávéházakban persze rengeteg új barátságot kötöttem. Ebben a világban én a titokzatosan izgalmas, párizsi Nina voltam, „távoli magyar felmenőkkel”. Kitaláltam egy gyógyíthatatlan honvágytól szenvedő magyar nagymamát, aki Párizsban belém csöpögtette a magyar nyelvet. Milyen megható! – mondogatták az új ismerősök.

Ezektől az új ismerősöktől buzgón érdeklődtem hajdani kedves jó barátom, Esti Kornél felől. Hallani persze mindenki hallott róla, de biztosat senki sem tudott. Talán Leányfalun él – vagy dehogy, van valami bérleménye a Logodi utcában. De már nem lakik ott, a nővérénél húzta meg magát, mert a Logodi utcából rég kipaterolták. De hol lakik vajon Kornél nővére? Azt senki sem tudta. Sokan még a nővér létezését is kétségbe vonták. Elmentem egy Esti Kornél nevével hirdetett felolvasására, de azt az utolsó pillanatban lemondták. A művész úr nem érezte jól magát.

Talán tényleg volt egy nagymamám, és ő mesélgetett Párizsban Selmeczynéről, Budapestről, a fiumei gyorsról és persze Kornélról. De Esti novellái tényleg léteztek, el is olvastam, hogy ő hogyan emlékezett vissza a fiumei vonatútra. Ám két hónap Budapest és egy kötet borongósan komoly novella után napfényre áhítoztam, magas templomtornyok alatt peckesen sétálgató, jókedvű férfiakra – ifjúkorom Itáliájára. Kijelentkeztem hát a szállodámból, és megvettem a Budapest–Fiume vonatjegyet. Csak oda természetesen. Oda és mindörökre.

Milyen szánalmas is lett ez az ország, gondoltam, mikor a rosszul szellőztetett vonaton üres fülkét kerestem magamnak. Vigécek kártyáztak az egyik fülkében, a másikban egy hasfájós csecsemő bömbölt, a harmadikban meg egy középkorú pár készült egymás torkának ugrani. És ezek a szagok! Mintha kislányként a vendégek kabátjait próbálgatnám! 

Maradt az utolsó fülke egy bánatos tekintetű idősebb úrral. 

– Megengedi, kérem? 

– Hogyne, parancsoljon.

Nincsenek véletlenek. Vagy mégis? Bizonyos férfiak egész életükben a kerek mellű, anyáskodó nőket kergetik, úgyhogy nem csodálkoztam, hogy Esti egyetlen pillantást sem vet rám. Persze jólnevelten felemelkedett, hogy megkérdezze, felteheti-e a bőröndömet. 

Őszintén elképedtem. Hogy emlékezhettem rá mint sudár fiatalemberre, mikor ez a szegény Kornél nem ér még az orrom hegyéig sem! Vagy én voltam az, aki azóta ilyen magasra nőttem? Kinőttem volna a kamasz testemet? 

– Nem, nem szükséges, elérem – dadogtam. 

Esti ernyedten visszahullt az ülésre, a zsebéből papírfecnik hullottak elő. Talán valami felolvasásra utazik? Ahogy elnéztem táskás szemét, reszkető ujjait, úgy véltem, a legutolsóra.

Színleltem, hogy elszunnyadtam, és a félig zárt szemhéjam mögül figyeltem, ahogy törölgeti a homlokán az izzadságot, aztán előhúz egy dobozkát a zsebéből, és bekap két tablettát. Bróm talán, vagy valami erősebb? Kitisztogatni a szívből az utolsó szenvedélyeket?

Estit elnyomta az álom, úgyhogy tágra nyílt szemmel vizslathattam vaskos derekát, fáradt karját, húsos combját. A képzeletem egyre több réteget hántott le róla. Megbámultam csúf visszereit a bennük pangó, fáradt vérrel, elképzeltem méregtartályait, a sanda nyirokereket, már-már láttam, ahogy összegyűlnek bennük a csalódások és a félelmek – és ami azt illeti, egy csöppet sem hiányzott, hogy ez a férfi felugorjon, és vértelen ajkát rátapassza az enyémre.

Majdnem az új ország, Jugoszlávia határáig zötykölődtünk együtt. 

Talán Esti is Itáliába utazik? Fiumében akar meghalni?

Gyékényesnél ünnepi küldöttség szállta meg a peront, és egy izzadtan hadonászó fiatalember felugrott a vonatra, hogy lecibálja a nyugtatószerektől bágyadt írót. 

– Gyékényes? Nahát, nahát! – dadogta Esti. – További jó utat, hölgyem! – mormolta olyan hangon, mint aki nem ébredt fel egészen.