[Látó, 2009. július]

csak úgy nekivágtam az útnak
egy ajtóval a hónom alatt
mely egy vaskos könyv is lehetne
ahol elfáradtam magamra

zártam elnyúlva lepihentem
kék üresség dongott felettem
alattam meg füvek altató
nyüzsgése hajnalban indultam
tovább csak mentem mendegéltem
s most itt állok a világ végén
egy ajtóba zárva se kutya

se varjú károgást nem hallok
számból meleg csönd szivárog
várom valaki nyisson reám