Tamás Dénes: A lazacok szeretkezése. Napkút Kiadó, Budapest, 2025.

Tamás Dénes legújabb verseskötete, A lazacok szeretkezése nem bomlik ciklusokra. A könyv 48 verse megszakítások nélkül követi egymást, persze mindegyik új oldalon kezdődik, címmel van ellátva, és külön költeményként is megállja a helyét, ám a ciklusok elhagyása, a lazac motívuma, az a sajátos szerkezet, hogy a kötet egy dőlt betűvel szedett verssel kezdődik, és egy dőlt betűvel szedettel végződik, illetve Markó Béla fülszövege is, amely arról szól, hogy a fülszövegíró az elejétől a végéig „mint egy krimit” olvasta el a könyvet, mind-mind megerősíti azt a benyomást, hogy itt afféle „konceptkötetről” van szó. Vagyis nem pusztán különféle versek összegyűjtéséről, hanem olyan könyvről, amelynek egyes darabjai kifejezetten azért íródtak, hogy helyet kaphassanak ebben a koncepcióban, egy új könyvmű saját terében.

Mindez azonban pusztán benyomás. Erős ez az ajánlat, és óhatatlanul befolyásolja is az olvasót, ám a könyvet természetesen lehet másképpen is olvasni, egy-egy versért fölütve, a szövegek egyedi varázsát élvezve. Az én olvasói tapasztalatom közelebb áll a Markó Béláéhoz, magam is „krimiszerűen” olvastam el a kötetet, azaz olyan történetként, amelynek határozott végpontja van, és hiszem is, hogy ez a fajta olvasás elmélyíthet jelentéseket, jobban föltárhat belső kapcsolódásokat; ám a versek külön-külön is élnek, lélegeznek, és fölmutathatók, kiragadva őket a nagy egészből. 

Az erős koncepció, mely egybefűzi ezt a több tekintetben is egyébként heterogén szövegvilágot, egy motívumra, illetve egy történetre épül. A motívum a hal, a lazac képe; a történet pedig az, ahogyan a lazacok szaporodnak. A lazacok kétlaki életet élnek. Édesvízben születnek, majd a sós óceánban úszkálnak évekig, hogy aztán életük legvégén egy irgalmatlanul hosszú vándorlás után ismét „hazatérjenek” az édesvízbe – utódokat létrehozni és meghalni. Ennek a biológiai megfigyelésnek olyan erős a poétikai sugárzása, olyan sok metaforikus jelentése lehet, hogy az ember valósággal elcsodálkozik, hogyhogy nem vált még ez a történet irodalmi klisévé, hogyhogy most kellett csak eljönnie valakinek, aki könyvvé, költészetté formálja.

Hogy melyek lesznek az alapvető motívumok, már a narratíva első megismerésekor kitalálható: halál és szerelem kapcsolata, kétlakiság, sós és édes vizek, vándorlás, keresés, boldogság és fenyegetettség. És valóban, a kötet versei – lényegében kivétel nélkül – valamiképpen ezekhez a fogalomkörökhöz kapcsolódnak, ha nem is azzal a durva azonosítással, hogy a lazacok szerepét egy az egyben átvenné a költői beszélő, de finomabb áttételeken keresztül. 

A legfontosabb áttétel (amely oly magától értetődő, hogy szinte gondolni is elfelejtünk rá) az emberi és az állati világ között teremtődik. A könyv írója természetesen nem lazac. Többnyire nem is így szólal meg. Egy kivétel van, A lazac testamentuma című kulcsfontosságú vers, amely a lezárás előtti egyik utolsó szöveg, és a kötet három „lazacverse” közül a középső. („Lazacversen” azt értem, hogy a költeményben közvetlenül fölbukkan a lazac motívuma.) Itt a megszólaló a lazacok nevében beszél (többes szám első személyben), és az embereket szólítja meg. A két világ alapvető különbségeire fókuszál a szöveg:

Valljuk be: menthetetlenül alulmaradtunk.

Kifinomult szaglásunk, hallásunk,

testi erőnk, robbanékonyságunk

már nem versenyképes az evolúciós küzdelemben.

Az ismétlőpuska már rég eltörölte mindezt.

Azóta csak túlélők vagyunk,

genetikai hulladékok,

élő fosszíliák.

Az „alulmaradás” azonban, mint később megtudjuk, mégiscsak viszonylagos. Az ember bizonyos értelemben mégis kevesebb, mint a lazac (mint az állatok általában): kevésbé kapcsolódik a Földhöz, kevésbé leli otthonát rajta. 

Az állati és emberi világ közti részben diszharmonikus, részben számos kérdést fölvető és titkos szövetséget rejtő kapcsolat állandó gondolatritmusként bukkan föl újra és újra a szövegekben. Nem pusztán lazacokról, és nem is pusztán halakról van szó. A kötet egyik legemlékezetesebb verse, a Ha túl gyorsan című, olyan elgázolt, elpusztult állatokról (rókákról, borzokról, madarakról és másokról) tudósít, amelyeket a lírai én biciklizés közben lát meg. Az ember itt tehát egyfelől mint gyilkosa jelenik meg az állatoknak, másfelől mint sorstársa. A végső tanulság is többféleképpen értelmezhető.

Ha túl gyorsan haladunk,

mészárszék a világ.

A „világ” nem pusztán állati létezést jelent, az ember éppen úgy áldozata lehet a mindenkit felőrlő mészárszéknek, mint az elgázolt állatok. Másfelől mindez csak akkor igaz, „ha túl gyorsan haladunk”. Vagyis: ha túl gyorsan vonjuk le a következtetéseinket? Vagy ha nem tudunk megállni, hogy megfigyeljük a körülöttünk levő létezőket? Mindenesetre a tempó, a sebesség is kulcsmotívuma a kötetnek. A lazacoknak természetesen gyorsan kell haladniuk az ívóhelyükre, hiszen útjuk során millió veszély leselkedik rájuk. Aki elbambul, az elpusztul. Van azonban egy ezzel ellentétes törekvés is: a lelassulás igénye, mint kultúránkban a flow mellett a slow iránti vágy, mely talán éppen úgy a halál ellen irányul, mint amaz.

Látható már ebből is, hogy Tamás Dénes kötete dialektikus ellenpontozásokban gazdag, egységét éppen az adja, hogy a különbségek szintetizálásában érdekelt. 

Állati és emberi világ szintetizálása mellett az otthonosság és idegenség is alapvető jelentőséggel bír. A Két haza című költemény kétféle világot visz színre, melyek közül – kissé leegyszerűsítve – az egyiket természetinek, a másikat emberinek nevezhetnénk. A beszélő ebben a két világban van „otthon”. Ám az otthonlét nem jelent egyszersmind „lakhatóságot” is: 

Két hazám van.

De egyik sem lakható.

Mivel a fentiek a vers zárósorai, az indoklás enigmatikus. A választ leginkább a kötet egészéből meríthetjük, példájaként annak, hogy mivel ad többet a teljes könyv elolvasása, mint az egyes verseké. Ha ismerjük ugyanis a lazacok történetét, fölsejlhet bennünk az a gondolat, hogy a lazacok két élettere, az édes és a sós egyaránt tartalmaz valamilyen hiányt: a sós vízben megszületni és meghalni; az édesben élni nem lehet. (Az ízekkel viszonylag kevesebbet játszik el a kötet, más érzéki területekkel annál inkább: a látás, hallás, tapintás gazdag metaforái tárulnak föl a szövegekben; de a lazacok története – mintegy búvópatakként – az ízlelés és szaglás érzéki területeit is behozza a szövegvilágba.)

Számos fontos motívumot lehetne még említeni, hadd emeljek ki még kettőt, melyek nélkül mindenképpen hiányosnak tűnne a kötet bemutatása. Az egyik a szerelem, a másik az istenkeresés.

Több szerelmesvers, illetve szerelemről avagy szeretetről szóló vers is gazdagítja a kötetet. Természetesen azonban a nem közvetlenül ezt tematizáló szövegeket is átjárja a szeretet érzéskomplexuma. Némi túlzással: mindegyik vers arról szól, hogy szeretünk. (Mindegyik vers: nemcsak ebben a kötetben.) A kérdés nem is az, hogy van-e szeretet, hanem hogy az milyen. A lazacok szeretkezése már címében is sok erotikát ígér, és ez a várakozásunk nem is csal meg minket. A testiség érzékeltetése át- meg átjárja a szövegvilágot, és ebben a tapintás kiemelt szerephez jut:

A nyilat rég kilőtték.

Már az Édenkertben hallható volt

surrogása.

Ölelésnek vélted,

ahogy átütötte tested.

Felfogta zuhanásod.

A szakítás is elsősorban a testet, a bőrt szakítja át. Az érzékiség legfontosabb érzékszervi területe persze mégiscsak a látás. A könyv borítóján is egy szem (egy halnak a szeme?) látható, és a látás képessége végig alapvető kihívásként bukkan elő, például mint a szerelemhez való hozzáférés lehetősége is.

A látás ugyanakkor a megértés metaforája is. A megértés egy keresési folyamat része, illetve végpontja is, ami a „tudással” nem feltétlenül azonos. A kötet egyik legfilozofikusabb verse az Ima a Nem Tudotthoz című, amely formailag valóban az ima műfaji hagyományaira játszik rá. A „nemtudás” lényegében a modern kori (modernen itt Szókratész utánit értve) filozófia kulcsmotívuma. A nemtudás jelenik meg vétkeink igazi eltörlőjeként, lényegében Isten alakját újrametaforizálva:

Jöjjön el a te országod?

De hisz semmi nem a Tiéd.

Nagyobb a hatalmad annál, hogy bármit birtokolj.

Miközben te vagy vétkeink igazi eltörlője.

Amit a nemtudás lehetővé tesz, az a „hozzáférés” egy „helyhez”, „kijárathoz”, amelyet az ego (a vers szava szerint: „Jómagam”) torlaszol el. 

Érdemes fülelni a szavakra. Helyről van tehát szó. És ha már kulcsmotívumokról beszéltünk, nem hagyhatjuk említés nélkül a hely metaforáját. A lazacok életének az a különlegessége, hogy különféle helyeken járnak, egymástól nagyon eltérő közegekben, és viselkedésüket a vándorlás szervezi. A „haza” motívuma kapcsán említettem már ennek jelentőségét, ám a „hely” nemcsak olyan értelemben lényeges, hogy valakinek a hazáját, otthonát jelentheti. A hely egyszersmind az utazás és keresés motívumával is összefügg. (Természetesen a kettő nehezen elválasztható: aki megleli a helyét, az megleli a hazáját is.) Amiért itt külön említést érdemel, az a nyugtalanság, a belső tűz, a továbbhaladás, a fausti keresés fontossága. Ez nem csupán otthonkeresés, ez istenkeresés is: a megismerés, megértés vágyával is összefügg. Úton lenni: ez azt is jelenti, hogy vannak még kérdéseink.

Tamás Dénes kötetét egy gyönyörű, himnikus vers zárja le, mely a szeretet hatalmát dicsőíti. Ám a gondolkodás, mely a könyvet életre hívta, az utolsó költemény után sem záródik le. Hiszen a lazacok életének vége egyszersmind új életek kezdete is. A metafora nemcsak a megérkezésről és elnyugvásról, de az állandó körforgásról is mesél. Mihelyt végére jutnánk valaminek, kezdhetünk mindent elölről. Ezért is van jelentősége annak, hogy a kötet „krimiként” is és versgyűjteményként is olvasható: be is tudjuk zárni magunkba, de újra és újra kinyithatjuk (az általa fölkínált párbeszédeket).