Mikor a legjobb, azt mondja, vége a játéknak, lila a szád, 

irány a part, de nem hagyod magad, kezéből kirántod kezed, 

lebuksz a víz alá, és elrugaszkodsz, úszni kezdesz, arra indulsz, 

amerre a legkevésbé várja, egy levegővel, teljes erőből, 

tőle messze, hogy ne legyen vége, folytatódjon úgy, 

hogy elszöksz, elveszít, nem talál, ráijesztesz, észrevétlen 

távolodsz a víz alatt, ne tudja, merre úszol felszín és meder 

között, kezdjen el szólongatni, mondjuk, forduljon körbe, 

aztán újra körbe, keressen, kiáltson egyre hangosabban, 

essen kétségbe, míg elszámolsz elképzelhetetlenül sokáig, 

egy levegővel, teljes erőből, mert szabad vagy, lebukni, 

elrugaszkodni, sikerült a lehető legmesszebb úszni, 

erre gondolsz, mikor később, egy reggel, ahogy dolgozni 

indulsz, és az örvénylő lépcsőházban megállsz, vagy este, 

lefekvés előtt, mikor a kettényitható tükörbe nézel, akkor 

történik meg, hogy végül feljössz a víz fölé, felbuksz, hallod 

a strandolók zaját, szemedből vizet törölgetsz, körbefordulsz, 

meglátod, ott áll, téged figyel, pár lépésre tőled, hozzád

nevetségesen, érthetetlenül, végérvényesen közel.