Nagyon kevés hiteles egykorú adat maradt ránk Shakespeare életéről és írói munkásságáról, ráadásul neve is különböző helyesírással szerepel nyomtatásban megjelent művein és a fennmaradt iratokban; mindez évszázadok óta valósággal kihívta a merész spekulációkat. Mindenekelőtt a szerzőség kérdésében. A legkülönbözőbb, sokszor fantasztikusnak tetsző elméletek születtek meg arról, hogy mi is volt valójában a Stratfordban bejegyzett személy, és ki lehetett a Shakespeare-művek igazi megalkotója. Egy kaliforniai egyetemi elme az idők folyamán megnevezett 58 (!) jelölt stílusát hasonlította össze 1991-ben. Még koronás fő is felkerült a „gyanúsítottak" listájára: Erzsébet királynő!
Érdekes módon a 20. század második felében felforrósodott a szerzőség vitája, főképpen amerikaiak buzgalma révén. A temérdek jelölt közül egyik legkésőbb felmerült név, Edward de Vere, Oxford 17. grófja került most előtérbe. 1920-ban tűnt fel először a neve, Amerikában, bizonyos J. Thomas Looney tanulmányában; akkoriban nem vert fel nagy port a dolog, de újabban valóságos pártja alakult, egyesületek létesültek, amelyek néha futballcsapatok rajongóira emlékeztető szenvedéllyel küzdenek a grófért (amivel az „oxfordiak" természetesen egyesületbe kényszerítették a „stratfordiakat" is). Érveik is vannak persze, közöttük meggondolkoztatók is – de van az egésznek egy bökkenője, ami minden érvet háromszorosan megkérdőjelez. Noha egyes kortársak dicsérik mint jeles színműírót, egyetlen darabját sem említik, a címét sem tudjuk egynek sem, nem maradt ránk egyetlen színmű sem a neve alatt, csupán versek – amelyek semmiképpen sem vehetik fel a versenyt Shakespeare-rel.
A temérdek jelölt között csupán egy van, aki Shakespeare-hez mérhető drámát hagyott ránk: Christopher Marlowe. Ez a vele éppen egyidős költő az úttörője és kiérlelője annak a drámaformának, amelynek Shakespeare legnagyobb mestere lett, és 28–29 évesen, amikor Shakespeare még a VI. Henriket és a Titus Andronicust írta (!), elkészült mesterműveivel. Ha 29 éves fővel nem szúrják le egy londoni kocsmában, talán nagyobbra nőtt volna Shakespeare-nél. Annyi biztos: a jelöltek tömegéből egyedül ő írt olyan drámát, amely koncepciója, szerkezete, alakjainak megformálása tekintetében megállja a helyét Shakespeare darabjai mellett, sőt akár közöttük is. Nyelve zordabb, egyszerűbb, nem tobzódik úgy a költői képekben, de annál tömörebb, súlyosabb.
Egyik fantaszta elmélet szerint a kocsmai incidens megrendezett jelenet volt, Marlowe nem is halt meg, külföldre szökött, mivel nem kívánatos elem volt a Hivatal szemében, és ott írta tovább darabjait, amelyeket aztán Shakespeare a maga neve alatt vitt színre.
Ezt már nehéz bevenni; mindenesetre: a II. Edwárd méltó ahhoz, akit Shakespeare néven tisztel a világ, és joggal feltételezik, hogy mintaképül szolgált a szembeötlően rokon szellemű II. Richárd megírásához.
Említésre méltó, hogy a múlt század második felében – más-más perspektívában, aktuális utalásokkal – többen filmre vitték a drámát: Derek Jerman, Mel Gibson (Braveheart), Sidney Lumet, az utóbbi mai környezetben, a „frakkos Hamlet" szellemében. És néhány évtizeddel előbb Bertolt Brecht átdolgozta a darabot a maga „epikus" felfogásában; 1924-ben mutatták be Münchenben.
A világviszonylatban magas színvonalú magyar Shakespeare-kultusz nem mondhat le arról, hogy ez a remekmű teljes és jó fordításban legyen hozzáférhető az olvasó számára. A hajdani Magyar Shakespeare Tárban 1914-ben megjelent Rózsa Dezső fordítása, ám ez inkább csak informatív értékű szöveg, pusztán néhány megoldást kölcsönöztem tőle (az elkerülhetetlen egybeesések a dolog természetéből adódnak); a második háború után a rádióban elhangzott előadás szövege, Szobotka Tibor munkája, nem jelent meg, nem ismerem, de nyilván kivonatos. Úgy éreztem, a Shakespeare-fordítás terén végzett több évtizedes munkámat ezzel a fordítással kell kiegészítenem.
Alapjául az Interneten talált szöveg szolgált, amely Marlowe összes műveinek az oxfordi Clarendon Pressnél l962-ben megjelent kiadását követi. A korabeli színpad természetéből következően a színhelyet a párbeszédekből kell kihámozni; ezt újabb kiadások sem pótolták. Feltűnően kevés a színpadi utasítás; néhány helyen, ahol okvetlenül szükségesnek látszott, későbbi betoldásokat követve, beszúrtam.
A jambus helyes értékeléséhez emlékeztetnem kell, hogy angol szavak ejtése írásmódjukhoz képest gyakran kevesebb szótagból áll. A verssorokban előforduló egyes nevek kiejtése a legmodernebb Longman kiejtési szótár szerint (magyar átírás csak megközelítő lehet): Beaumont (beument), Gloucester (gloszter), Leicester (leszter), Newcastle (nyúkászl), Pembroke (pembruk), Salisbury (szolzberi), Scarborough (szkábere), Temple (templ), Tynemouth (tájnmauth), Wales (velsz), Wigmore (vigmór); a „megye" jelentésű -shire végződés: (ser).
Hátha valamikor hallhatjuk majd színpadról is. Megérdemli!