[2018. március]
(1)
A hó, ez a súlytalan nagyvonalúság,
ahogy megszüntetve-megőrizve
mindent belep.
A fehér udvaron állok.
A járdák sötét egyenesei
metszik egymást.
Keresztre feszítik a telet.
Nem messze a háztól,
a befagyott tavon
gyerekek korcsolyáznak.
Kiáltozásukat nem hallani.
Mintha láthatatlan kezek írnának a jégre.
A mondatokat fűzfák szegélyezik.
Eltűnnek, mire az utolsó betűt leírják.
(2)
Önmagát veszi körül a tisztás
köríveivel. Ott is a tisztás van,
ahol megsérti határait.
Emlékek nélkül, akár egy kőfal.
Átlépnék magamon a boltív alatt,
de a hóesés föltartóztat.
(3)
Mikor mivé roskad egy erdő.
Fehér zajjá, gazdátlan neszezéssé,
saját tömege alatt,
ha képtelen megtartani.
Ahogy árnyékukba húzódom,
a fák felelősségre vonnak a kezeimért.
Lassúbbak nálam,
mégis erősebben szorítanak.
(4)
Élő adásban a lomb.
Az emlékek felezési ideje a földben.
Ahogy a hágón fölfelé kapaszkodunk,
megcsap egy üszkösödő csillag szele.
(5)
A nap végére értem.
Áthajolok párkánya fölött.
(6)
Tavasszal, mikor a hegyekben megindul
az olvadás, víz alá kerülnek a völgyben
a turistaösvények.
Az elsüllyedt erdőben látható
az egyetlen híd, melynek pallója
felett is víz örvénylik.
Búvárok úsznak hozzá, hogy lefilmezzék,
ahogy végigsimítják,
mint egy roppant gerincet.
(7)
Megjegyezhetetlen nevű kősivatag
– talán Negev – gránit-
vagy bazalttömbje.
Belsejéből ki kell vésni a kifejezést,
mely befelé nőtt túl azon,
ami köré merevedett.
Elbontani a sírkamrát, a temetőfolyosókat,
a szóról lefejteni a hétközapi értelem
kovalens kötéseit.
Ami most még csak egy masszívumba zárt
némaság magja, egyszer majd megszólal
a fosszíliák, a pleisztocén egyszerűségével.
(8)
Az erjedés fanyar áfonyaillatát az eső
az ázott föld szagával
összemossa.
Mint amit elharaptak, az utcát az este
félig kimondja, az aszfalt beszédként
lassú, töredezett.
És szavaid a homályból előlépve
meglepnek. Megtanítják neked,
amit mondani akarsz.
(9)
A huzalon dér, zúzmara
a sodronykötélen.
Peremig telik magával a mozdulat,
és a váll rezzenése a csontok
katakombáin keresztül folyik át
egy újabb kétségbeesett rándulásba.
Mondataid túlfelén is áll valaki.
Az arcát nem látod. Kölcsönösség
helyett az ösztönök utóvédharca.
Így végződsz orrnehéz
szabadkozásban.
Bevackolsz árnyékodba.
