[Látó, 2010. február]


 


 


Reggel van, úgy fél hét, anya hatkor ébred,
nem bírja a napot. Keveset képzeleg.
Így kimarad az olcsó sejtésekből. Pedig ezektől
nem annyira keserű itt a víz. Egyszer úgyis elfogadja.


Ahogy nézni egy szájat, folyadékot, aztán
szendvicset képzelni bele, fogak nélkül.
Ez ilyen egyszerű. Egy nyílás ez is, ez az elfogadás.
Izmokkal felcsipkézett vágás az arcon, működik,
mint egy óramű. Nem pihen. Ebből lesz a vér is.
Ebből a kényszerű folyamatból. Nem a szülésből,
nem a halottakból.


Anya hatkor ébred, nem képzel szájba folyadékot,
aztán szendvicset. Pedig tudja ő is, hogy ebből,
ebből lesz a vér, ebből az elfogadásból, nem
a halott lányából, attól csak keserű.


Most reggel van, úgy fél hét,
anya hatkor ébred, nem bírja a napot.
A konyhapultnál áll, vizet enged
egy pohárba, és megszórja porcukorral,
hogy legalább a száj, hogy legalább az
ne maradjon ilyen keserű.