Annie Ernaux: Egyszerű szenvedély / A fiú. Fordította Szávai János, Magvető Kiadó, Budapest, 2024.
A megtörténtként tételezett események rekonstrukcióját és konstruálását egymásba csatornázó autofikció az aktuális irodalmi mező egyik leginkább teret hódító műfaja. Ez az expanzió a maga performansz-jellegében (hogy mennyiben tekinthető az autofikció performansznak, arról később) egyszerre eredeztethető a művekből, valamint a kritikai praxisból és (szakmai) attitűdből. Utóbbiakat szimultán módon építi ki és követi állandó jelleggel, az autofikciónak bent és kint is kell lenni a szövegben és a világban. Ennek a sokirányú (és ezért veszélyes, hiszen a valóság manipulálhatóvá válik), oda-vissza mozgásnak megkerülhetetlen alakjává vált Annie Ernaux, neve hitel saját szövegei számára, de hivatkozási alapként az önéletrajz új hullámának legitimalizálója. Kérdés számomra azonban, hogy amikor egy szerző és egy alkotói irány ennyire szorosan összekapcsolódik, nem vezet-e ez előbb-utóbb a szövegek inflálódásához?
A francia írónő életművének jelentős részét valóban az autofikciós jellegű művek adják, a magyar recepció pedig csak ezt a részt látszik érzékelni. A nemzetközi sikereket követően a Magvető gondozásában sorra jelennek meg kisregényei, bár rövidségüket tekintve nagyobb csokorba gyűjtve egy kötetben is elférnének a polcon. Van, amikor az erőteljes tematikus kapcsolódás miatt bizonyos műveinek ugyanazon kötetbe rendezése meg is történik. Így például a munkásosztályból származó írónő szüleinek a történetei (A hely, Egy asszony) vagy a szóban forgó két elbeszélés, a külföldi házas diplomatával folytatott viszonyt megörökítő Egyszerű szenvedély és egy, az elbeszélő és egy nála jóval fiatalabb férfi között kialakuló kapcsolatot feltáró A fiú is egy kiadványban kerül a magyar könyvpiacra.
Ha valaki hozzám hasonlóan arra vetemedne, hogy egymás után vegye kézbe Ernaux műveit, talán szintén azt érzékelné, hogy a kitárulkozásokból, vallomásokból, meztelenre vetkőzésekből és néhol kissé magamutogató gesztusokból is kialakulhat egy, az önismétlés lehetőségét rejtő komfortzóna. Bár az Egyszerű szenvedély / A fiú egyik szövege sem lép ki abból az otthonosságból, amelyet a saját tapasztalat közvetítése és annak teoretikus átrendezése, illetve a közvetlenség szövegstratégiájának alkalamzása jelent, mégis kitapintható bennük egy markáns, tematikát és műfajt érintő elmozdulás. A kritika legtöbb esetben Ernaux szociológiai érdeklődését emeli (nem indokolatlanul) ki olyan kortárs szerzőket rendelve kontextusnak, mint a szintén osztályváltó Pierre Bourdieu, Didier Eribon, Édouard
Louis. Ezúttal azonban Ernaux sokkal inkább befelé koncentrál, ellenállva mindenféle műfaji kategorizáció lehetőségének, a szociologizáló vagy pszichologizáló olvasatoknak. „Mindez idő alatt úgy éreztem, regényes módon élem a szenvedélyemet, most azonban nem tudom, milyen műfajban írok: tanúságot teszek-e, esetleg vallomást, úgy, ahogyan a női magazinoknak szokás, vagy kiáltványt írok, talán jegyzőkönyvet, netalántán úgy, mintha szöveget elemeznék (…) Nem megmagyarázni akarom a szenvedélyemet (…) csak egyszerűen feltárni.” (22–23.) Ha mégis keresnem kell egy kapaszkodót, azt mondanám, a szerteágazó, popkulturális elemeket is vegyítő beszédmódok, egymáshoz nehezen társítható poétikák esszéregénnyé rendeződnek. Az Egyszerű szenvedély például tudományos regiszterhez, szenvtelen értekezéshez közelít a pornófilmről, s bár ezzel egy időben a címmel együtt megidézni látszik az erotikus regények, a bulvársajtó olvasói kódjait, anélkül hogy ígérne bármit is, bizonyos értelemben rákérdez arra, hogy ha az aktuális művészetek már mind szabadon beszélnek minden tabutémáról, hogyan, milyen pozícióból érdemes szubverzív módon hozzányúlni ezekhez a témákhoz. A válasz ars poetica-ként (kissé talán szentenciózusan is) fogalmazódik meg már az első oldalon, a későbbiekben pedig végig nyomon követhető a megszólaló visszatérése ehhez az origóhoz, mely nem engedi elkalandozni a narrációt, végig feszesen tartja azt: „Úgy gondoltam, az írásnak is efelé kellene tartania, ugyanolyan hatást keltenie, mint a nemi aktus látványának, szorongást és megdöbbenést, az erkölcsi ítéleterő felfüggesztését.” (9.)
Esemény mindaz, amit valamilyen formában akként élünk meg, azzá írjuk, azzá olvassuk, minden, amit elbeszélünk, amit közlendőnek ítélünk, ezzel diskurziváljuk: az írás jelentéssel tölt meg. Esemény tehát 1968 májusa, az, hogy Annie Ernaux Nobel-díjat kapott, de legalább ugyanekkora volumenű történés egy vidéki lány szüzességének az elvesztése, egy egyetemista abortusza, egy idősödő hölgy demenciája, egy lillebonne-i család üveglap alatt őrzött fényképe és egy házas férfival vagy egy harminc évvel fiatalabb fiúval folytatott viszony is. Egy esemény egyszerre cselekvés és történés, ha esztétizáljuk, óhatatlanul is performansszá alakul, ami a befogadót magát is játékossá teszi. A performansz egyszeri és megismételhetetlen – ez az Egyszerű szenvedély esetében pipa, hiába jön vissza a külföldi diplomata az iraki háború kitörésekor, a viszonyt folytatni már nem lehet, a szenvedély végével pedig a történet is lezárul. Leválaszthatatlan a szerzőről, ami az autofikciós szövegek kiinduló feltétele – szintén pipa. Artefaktum keletkezik, de a könyvet ebben az esetben úgy is olvashatjuk, mint az egyedi esemény dokumentációját, mely beleíródik testbe, városba, papírra. Fél pipa. Az elbeszélő művészetfelfogása végtelenül szubjektív, kikezdi az általános szubjektum-objektum felosztást, saját történetét olvassa bele a ponyvaregényekbe, látja bele a fekete-fehér filmekbe, önnön szenvedélyének kimerevített alakzata lesz a Dávid-szobor. Pipa.
Könnyen használhatnánk Ernaux írására az exhibicionista jelzőt. De ezt nemcsak azért nem teszem, mert ő maga tagadja, hogy az volna, hanem mert a kötet egyik legnagyobb érdeme az, ahogyan a végletekig fokozódó önvizsgálat, a belső folyamatok detektálása, amely talán ugyanakkora gyönyört okoz, mint maguk a kapcsolatok – a szöveg öröme –, még mielőtt bekebelezné önmagát, elkezd a megkomponáltságokra reflektálni: a szövegre, az elbeszélőre, a másik félre. Pygmalionok tárháza. A narrátor, aki szereplő is, egyszerre írja és szerkeszti a nyersanyagot (tessék, plusz egy fő a Lejeune-i paktumhoz, ha így se lenne elég), lábjegyzetekkel látja el a főszöveget, műhelynapló-szerű metaszinten így tudja megmutatni az írás folyamatát és tisztázni az irodalom adta szereplehetőségeket, vagy azt, hogy van-e valóban lezárt szöveg.
Ernaux pszeudoprivát szöveguniverzumában az írás aktusa szinte mindig valamiféle lezáráshoz kapcsolódik: a szülei halálához, egy kapcsolat vagy évezred végéhez; mágikus jelentéssel bír, amely egy időben áll valami helyett, és esztétikai produktumként önmaga helyett is. Megbontja az idő fizikai voltát, az elbeszélések az emlékezés kódjait transzponálják irodalmi kódokká; az ember az idő múlása révén válik átlátszatlan médiummá, ellenben az alkotás folyamata segít egy állandó jelen létrehozásában, ami tartósabb az olyan kezdetleges kísérleteknél, mint a mosakodás vagy a rendrakás hanyagolása. A külső referenciák véletlenszerű elejtése bár térben és időben is rögzíteni igyekeznek az eseményeket, de éppen azért annyira izgalmas számomra a két történet, mert a teleologikus időt bontják meg: az Egyszerű szenvedélyben az állandó várakozás hozza létre azt a konstans jelent, amely átfedésbe kerül az írás és az olvasás jelenével, amelyet lezárni nem lehet még a könyvtárgy materialitásával sem. A jelenek közötti egyetlen különbség a szenvedély tárgya és az ártatlanság önkéntes elvesztése. A fiúban nem ezek sokszorozódnak meg, inkább a múlt válik jelenné, a jelen pedig múlttá, időnyitogató és beavató szerepeket aposztrofálva a két szereplő számára. Ezúttal nem az írás, hanem az együttlét révén: a korkülönbség paradox módon vezet kortalansághoz, az együttlétek pedig alkotáshoz. Kissé patetikus alaphangoltsága a két narratívának, hogy írás és szexualitás egyazon szenvedély különböző artikulációi, a szenvedély pedig a szabadság legmagasabb foka, tehát az életnél is értékesebb, felelni enged soha el nem hangzott mondatokra. Persze eszmetörténetileg messzire nyúlnak vissza ezek a gondolatok, az olyan strukturális döntések azonban, mint például az elbeszélő időben jóval korábbi eseménynek számító abortuszának a szeretői viszonyokkal való összefűzése és a szabadság eszméjébe ágyazása, mégis az újdonság erejével képesek hatni. „Elég biztos módszer vágyam felmérésére és talán arra is, hogy a sorsot kihívjam – annak a mérlegelése, hogy hajlandó volnék-e képzeletben megfizetni az árát. Ha sikerül befejeznem, amit írok, azt se bánom, ha porig ég a házam.” (14.) „Sokszor éreztem: úgy élem meg ezt a szenvedélyt, ahogyan egy könyvet írnék, éppúgy nélkülözhetetlenül fontos, hogy minden jelenet sikerüljön, hogy minden jelenet a helyén legyen. S ugyanúgy ott motoszkált bennem a gondolat, hogy akár meg is halhatok, ha ennek a szenvedélynek a végére jutottam.” (17.)
Ez a szenvedély demokratikus, többé nem kategorizál, felszámolja a személyközi határokat örömlány, hajléktalan és értelmiségi között, a közvetítettséget, felvállalja, hogy nincs méltósága. Ilyetén pedig kiszorítja a prózapoétikából az esztétizálást és karakterközpontúságot. A szerző az írás nullfokára törekszik, ezt pontosan érzékeltetik Szávai János fordítási megoldásai is: „Fontosabbnak gondolom hozzátenni, amit a valóság hozzátesz, mint megváltoztatni egy jelző helyét.” (49.) A két férfi személye elnagyolt, kimunkálatlan, csak a történet, pontosabban a várakozás és a szenvedély (hiszen e fogalmak gyakran szinonimaként esnek egybe) szempontjából kardinális tulajdonságaikat ismerteti velünk a szerző. Mindkettőjüket A.-ként emlegeti, ez a kényelmesnek látszó megoldás az anonimitásnál is tudatosabb döntésről árulkodik: az azonosság és felcserélhetőség lehetőségéről. Ennél is érdekesebb, hogy a férfiak mint egyének nemcsak egymással helyettesíthetők, de saját írott valójukkal is, amit a megszólaló mintegy magának állít elő, kreál meg: kettő „csak arra vállalkozott, hogy az életemben szerepeljen, arra nem, hogy a könyvemben is” (24.), ezért „nem is róla írtam a könyvet, nem is magamról. Csak visszaadtam szavakban, amit létezése önmagában adott nekem”. (52.) De van másik kettő, akiket úgy lehet nevezni, hogy a „megírt férfi” (43.), akik többet adtak a testi örömnél, mert teret engednek a narrátor (ebben az esetben talán szerencsésebb mégis szerzőt gondolni) állásfoglalására az alkotás folyamatával kapcsolatban.
A szövegek tétje a folyamatos reflektálás magára az írásra mint alkotói munkára, a szerelmi kapcsolatok indikátorként segítenek nyelvileg megragadhatóvá tenni Ernaux abortusz-élményét a hiány, a szabadság és a vágy egymáshoz érintése révén. Az Esemény megírásához azonban előbb tisztáznia kell, mi minden lehet az írás: szolidáris aktus, aktivizmus, sorsközösség vállalása a hasonló helyzetet megélt nőkkel, fényképszerű rögzítés, emlékállítás, traumafeldolgozás vagy valami egyéb? És ha már itt tartunk, mi minden lehet ezek közül az olvasás? Az írás és olvasás folyamata is mindenképpen olyasmi, ami lényegét tekintve magzat: egyesek kiszakítják, mások kihordják, megint mások elkaparják.