Nagy Endre után városról írni nehéz. Nehéz, mert állandóan az ő mondatai jutnak eszembe. Nehéz, mert nem lehet az övétől nem eltérőt és nem lehet az övéhez nem hasonlót írni. Ezért ez a szöveg olyan, amilyen.

Mindenkinek van egy városa. Az enyém Székelyhíd. Minden rútságával és szépségével, az összes jó és rossz emlékemmel, csalódásokkal és sikerekkel, beteljesült és beteljesületlen álmokkal.

Gyerekkorom első nyolc évét töltöttem ebben a városban, pontosabban a város vasútállomás környéki részén, ami szinte egy különálló kis falu volt, a helyiek Házhelynek nevezték, az itteniek nagyrészt állattenyésztés­ből és földművelésből éltek. A Mihályfalva felé kivezető részt Vecsernek nevezik, ez az a rész, ahol a pincesorok vannak. Az iskolai bálok alkalmával mindig akadt legalább egy osztálytárs vagy az osztálytársnak a barátja vagy annak a barátja, aki engedéllyel vagy engedély nélkül elhozta a pincekulcsot otthonról, mi pedig kulturális sétát tettünk a pincék környékén, csak akkor még nem így neveztük. A Margitta felé vezető részt Felsővárosnak, a Várad felé vezetőt Kiskágyának hívják, de az igazi székelyhídi a Központban lakik.

Középiskolában kerültem vissza Székelyhídra, akkor a környék legjobb iskolája volt, reál szakra jártam, harmincnégyen kezdtük, tizenhatan végeztük. Valószínűleg a heti hat biológiaórának köszönhetem, hogy nem lett be­lőlem orvos, de ezért nem hibáztatom az osztályfőnökömet, bennem lehetett a hiba, hiszen az osztályomból sokan azok lettek. Nálunk a zongora-verkli egyszer fizikaórán szólalt meg – az osztályunk ablakai a katolikus templom felé nyíltak –, később jöttem csak rá, hogy az valójában egy orgona lehetett. De a fizikaórák nem emiatt voltak emlékezetesek, hanem a tanárunk, Papp József miatt, aki azon túlmenően, hogy csodával határos módon meg tudta szerettetni velem a fizikát, a szó nemes értelmében nevelt minket, és azt éreztük, hogy törődik velünk – ezt a magatartást próbálom én is alkalmazni a mindennapi pedagógiai munkám során.

A középiskola nemcsak a tanáraim miatt emlékezetes számomra, hanem azért is, mert az iskola épülete egy kastély volt. A Stubenberg-kastély a Fel­sőváros, a Központ és a Vecser határán található, a híres pincesorok fölötti dombon. A második világháború után iskolaként használták, 2010-ben, amikor az iskola már egy ideje új épületbe költözött, a köztulajdonban lévő kastélyt a Dévai Szent Ferenc Alapítvány kapta meg azzal a feltétellel, hogy karbantartja és felújítva gyerekotthont létesít az épületben. Minden iskolának van egy szellemisége, érezzük ezt, amikor belépünk az épületbe és végigmegyünk a folyosón, átérezzük a diákok pillantásaiból, mosolyaiból, a ránk néző tablók fényképeiről, a szagból, amelyet belélegzünk a tanáriban vagy az osztálytermekben. Amikor utolsó éves egyetemistaként visszamentem Székelyhídra, már az újonnan épített iskolában osztottam ki a kérdő­íveket, és semmit sem éreztem a néhány évvel azelőtt átélt szellemiségből.

Azt hiszem, hogy ma már fokozottabban érvényes, de a szülők számára akkor is fontos volt, hogy a diákot le kell foglalni mindenféle tevékenységgel annak érdekében, hogy ne keveredjen rossz társaságba. A rossz társaság alatt a szüleim azt értették, hogy olyan közegbe, ahol a velem egykorúak cigiznek, isznak, drogoznak, verekednek. Nagyjából a szülők többsége ma is ezt érti a rossz társaság alatt. Édesanyámnak szerencséje volt, hétköznaponként ötkor keltem és ötkor értem haza, iskola után sport, hazaérkezés után tanulás. Volt egy konditerem Székelyhídon, Toldónak hívták, egyrészt Toldi Miklósra, másrészt a tulajdonosra, Todoszi Öcsire utalva. Kicsi, zsúfolt, izzadságszagú terem volt. Szigorú rend és fegyelem uralkodott itt, aki nem az előírt program szerint dolgozott, vagy nem a kijelölt időpontban ment, azt Öcsi a következő hónaptól nem engedte be edzeni. Ugyancsak fegyelmet, kitartást, tiszteletet, alázatot, emberséget tanultam egykori testnevelés-tanáromtól, Raþ Ghiþă tanár úrtól, aki kézilabdacsapatot irányított, összefogta a fiatalságot, és bárkit a szárnya alá vett, akit tehetségesnek gondolt.

A középiskolát, ahova jártam, Petőfi Sándor Elméleti Líceumnak hívják, a legenda szerint Petőfi vándorszínészkedése alkalmával egyszer megfordult a városban, innen jött az ötlet a rendszerváltozás után, hogy a helyi iskolát róla nevezzék el. A 2021-ben teljesen felújított és kibővített székelyhídi színházat nem Petőfiről, hanem a helyi származású rendező-dramaturgról, Szabó József Ódzsáról nevezték el. Diákkoromban a színház egyik melléképületében rendezték be a városi könyvtárat, amely egyben az iskolai könyvtárat is jelentette számunkra. Porszagú, régi, nyikorgó volt benne minden, még a könyvtárosnő is, aki kedvességével próbált kompenzálni. A színház belül ugyanolyan volt, mint a könyvtár. Egyik alkalommal, december elsején kitörő örömmel fogadtuk a hírt, miszerint ünnepelünk, és nem tartunk órákat. Valamiféle minisztériumi rendelet lehetett, ahogyan az lenni szokott a tanügyben, az utolsó pillanatokban érkezhetett, mert váratlanul ért mindenkit. A színházba mentünk, azt sem tudtuk, hogy mit ünnepelünk, de a történelemtanárnőnk egy olyan rögtönzött beszédet tartott, hogy örökre tudatunkba égett: ez a nap számunkra nem ünnep.

Akárhonnan nézzük, egy magára valamit is adó város, még akkor is, ha egy kis városról van szó, fenn kell tudjon tartani egy piacot. Székelyhídnak is van egy, hetente két alkalommal nyitja meg a kapuit, kedden van a nagypiac, pénteken pedig a kispiac. Egyetlen dolgot leszámítva semmi érdekes sincs itt, mindenfélét lehet kapni, amit az ember elvár egy ilyen helytől, számomra mégis különleges, ugyanis egyetlen más helyen sem láttam a piac bejáratánál álló embereket, akik arra várnak, hogy valaki felkérje őket és napszámba hívja. Több mint egy évtizede annak, hogy nem jártam a székelyhídi piacon, nem tudom, hogy előfordul-e még ez a jelenség vagy sem.

Van Székelyhídon egy strand, régi, néha kissé felújítják. Termálvizű. Gyerekként hittem a gyógyító erejében, aztán viccet csináltak belőle: aki bottal idejön a székelyhídi strandra, az bot nélkül megy haza. No de nem azért, mert meggyógyult, hanem azért, mert ellopták a botját. Még ez is tetszett nekem, csak később hallottam, hogy mások is így próbálják reklámozni a saját településük strandját, kevesebb sikerrel.

Az emberek általában az egyetemista éveikre emlékeznek vissza szívesen, és arra a városra, amelyben az egyetemi éveiket töltötték. Számomra ez Várad, de az életem alakulásának és személyiségem formálódásának szempontjából ugyanilyen fontos az a kisváros, amelyikről fentebb írtam. Minden jóságával és gonoszságával, vidámságával és komorságával, rútságával és szépségével. Hiszen ahogy egy iskolának is érezzük a szellemiségét, amikor belépünk az épületébe, ugyanúgy a városnak is van egyfajta szellemisége, amit akkor érzünk, ha végigsétálunk az utcáin, gyönyörködünk az épületeiben, benézünk a pincéibe, mélyen beleszagolunk a levegőjébe, tolakodunk egyet a zsúfolt piacán, belehallgatunk a mellettünk elhaladók beszédébe, és megfigyeljük az ott élők szokásait, beszédmódját, egymáshoz való viszonyát – hiszen egy város olyan, amilyenek a benne élő emberek.