[2011. február]


 


A te órád késik,
az enyém sietve kattog.
Múlt időben beszélsz,
én a jelenben hallgatok.
Te téli olvadásban jársz,
én havazó ég alatt.
A szürkület nekem az est,
teneked már pirkadat.
Az eget én fénylőnek,
te meg türkiznek mondod.
Benned még gyűlnek,
bennem oszlanak gondok.
Kertünkben lélegző meg rozsdás
fémvirágok.
Hogy viselünk két ébrenlétben
annyi álmot?
És hova lett égboltunk
egyetlen kékje,
a közös évszakjaink
egyidejűsége?