[Látó, 2010. április]

Ősz jön, ritkult hajú
évszak – rontó szégyen,
hányan tengődnek majd
maradék kenyéren?

Nagyanyádon már rég
ugyanannyi ránc van –
„Ne bízz – mondta volt – a
félkarú fináncban!”

Az az iszony, az a
pisszegés, s bohócnak
beillő pofázmány! –
döngicsélnek, dongnak

rovarok: sok hitvány,
rovott múltú emlék.
S folydogál nyomodban
a kicsavart szenny még.

Ligetben, parasztház
tornácán, hogy: ízlett(!),
mind romantikázhatsz,
sorsod rozsdahímzett.

Felleg s szó, mi Istent
takar, mind elúszik.
S ha, mi marad, mint szú,
befelé a húsig

nem talál mást: mint az
üres ház, kihalva? –
Kopogó ujjával
próféta vakarja

s lélekszakadtában
bújna a szél: hátha
új magot ültethet
barokk koponyádba.

Mohó vércsecsőrrel,
vagy sebzett galambként,
megcsalt, meddő szívvel,
híg bálnafalatként,

medúza-magányban,
tengerre, hegyekbe,
zölden, sárgán, vérben,
úszva vagy lebegve:

bírnád fulladásig,
bűnben, szerelemben.
Minden búcsú hívság –
álnok. Lehetetlen.

2009. augusztus 8.