[Látó, 2011. október]

Lassan mindent meg kellene már vetnem,
amihez születésem gyenge tényén
túl semmi más nem köt. De ez sem az én
döntésem lenne. Egy fonott kosárban
raksz elém valamit, meg-megvonaglik,
de hangja nincs, a takarót én mégsem
akarom leemelni róla. Mintha
saját kezeddel dagasztottad volna
bennem ezt az űrt, büszkén nézel le rám.
Iszonyatosan egyszerűen bomlik
az idő bennünk, mire tekintetem
utolérne, már csak az üres pajta,
mire megszólalnék, egy nehéz farúd.
Jelenlétünk gyér magyarázataként.