„Néha már seprűszakállú bölcs vagyok:

mindent értő s mindent megértő, nagyon okos s nagyon nyugodt –

de sohasem elégedett, soha, soha, s ez az, ami

torkom bizsergeti legjobb perceimben, kiáltani, kiáltani,

hogy én nem erre szerződtem, Élet elvtárs...”

(Szilágyi Domokos: Számvetés [1962])

 

„Ó, halál úr, én készültem,

csak ezt az egy,

bizonyisten csak ezt az egyetlenegy

leckét nem vettem át!

(Hiszen már nem számít:

egyszer csak elbukol, fiam.)”

(Szilágyi Domokos: Öregek könyve [1976])

 

 

2020. október 12., hétfő

 

Ma kikölcsönöztem a Kájoni János Megyei Könyvtárból Matei Călinescu Zacharias Lichter élete és nézetei című kötetét. SzD miatt, persze, merthogy ő fordította magyarra. Érdekes módon most nem kellett leliftezniük a csajoknak a pinceraktárba, mint általában, ha könyvet keresek: ott volt a kötet a román írók polcán, igaz, még senki se olvasta: kellemesen recsegnek az összeragadt lapok, ahogy forgatom a könyvet. Nyilván, ha nincs SzD, én se kerestem volna. Sőt, ha Krasznahorkai nem említi meg tíz kedvenc rövidprózája között a Zacharias...-t, én is csak tova egy-két hónap múlva kerítek rá sort.

*

 

Néhány napja vettem meg (10 lejért) az Öregek könyvét a Corvina Könyvesházban, azóta kísért ez a naplósdi SzD-ről. Beültem egy konyakos kávéra a Nagymamába, végiglapoztam a könyvet, eszembe jutott Plugor Sándor műterme azokkal a rajzokkal, s szinte azonnal jött is egy levél Plugor Magortól (öt és fél év után!), hogy: „most olvastam az »Ehető papír«-t a kiskunmajsai bolti kenyérről és az Úr testéről. Ugye, a lélekről írt soraid. Fájdalmasan megárvult a világ. Nagyon szép a vers!” Örültem a levélnek, de idegesített is a „koincidencia”. Ez már a hányadik? (Szerencsére mással is előfordult ilyen véletlen egybeesés: egy évvel ezelőtt még TGM is ilyesmiről írt egyik levelében: engedélyt kértem tőle, hogy használhassam az apja Májgombóc című novelláját, válaszolt is rögtön: „éppen a szüleimre gondoltam, amikor megkaptam ezt – nem ritka eset –, & újra arra kellett gondolnom, h. áldás mellett mekkora átok, ha az embernek ilyen nagyszerű szülei voltak, hiszen hozzájuk képest senki nem elég jó”.)

 

*

 

Szülők. SzD egyik levelében olvastam, hogy PöSö a szüleiről rajzolta, hosszú évek alatt, az Öregek könyve illusztrációt, SzD válogatta ki a 20 db. rajzot. Hidegrázósan szépek! Akárcsak a korpuszai a műteremben! Vagy a lovai Farkas Árpád Jegenyekörében. Ezt a kötetet is antikváriumban vettem meg, Pesten. A címlap jobb felső sarkában a régi tulajdonos neve: „Balla Zsófia, 1972”.

*

 

Szóval napok óta azon gondolkodtam, hogy tisztába kéne jönni egy kicsit SzD-vel. (És – gondolom – magammal is.) Nem görcsöltem rá, még csak nem is viaskodom vele, mint KAF. „...fájdalmasan esendő kamasz angyal – írta KAF, évekkel ezelőtt, igen szépen az Élet és Irodalom Visszanéző című rovatában –, akivel, megvallom, lassan két évtizede viaskodom magamban. Talán a játék jogáért. Talán valamiféle harmóniáért. De nagyon erős, nagyon nagy lehet ez a sérülékeny kamasz angyal: megkerülhetetlen s egyenetlen, mint egy meredeken mélybe zuhanó, majd hirtelen az elveszített egekig szökkenő magas és kopár hegylánc. Nagyon nagy lehet, érzem, mert sehogy sem enged, csak visszasajog, de sehogy sem enyhül szorítása.” Majd a „lírai” bevezető után következik Az ég, az ég című, Székely Jánosnak ajánlott SzD-vers. Nagy vers, és kész. Hányszor mondogattam magamban azóta ezt a verset? „...Az ég, az ég. Csak az maradt el. / Ezer világtájjá szaladt el. / Ó, érte éltem és szerettem. / Egem, miért hagytál egetlen?...”

 

*

 

Napok óta itt van hát az ágyam mellett SzD. Olvasgatom, szokás szerint eléggé rendszertelenül. Időközben megérkezett postán Szálinger Al-dunai álom című útirajza, hálából elküldtem neki SzD Vaskapunál tett riportútjának egyik termékét: „Elindult a Semmi felé / – vízi úton – Ada Kaleh” ...

 

*

 

Maradjon is meg ez a rendszertelen olvasás – döntöttem el Gyulafehérvárról jövet. Merthogy hétvégén – sofőri minőségben – elkísértem a családot Gyulafehérvárra. Éjjel, az érseki vendégszobában kétszer is újraolvastam A láz enciklopédiáját. Az „Utálhatod a tollat...” kezdetű – cím nélküli, keretversbe ágyazott – ars poetica eddig elkerülte a figyelmemet: „Utálhatod a tollat – mágneses / dühvel újból csak papírhoz szögez: / e rángatódzás minden örömöd: / ripacskodni ország-világ előtt; / járni a megismerés útjait, / lábasfejűektől mű-mezonig, / csak róni, róni, róni napra nap / a minden-lében-kanál-sorokat...” stb. Szép vers – csak az a „megismerés” ne lenne! Idegesít versben ez a „szájbarágós” nyelvhasználat. Megismerés – sokra mentél vele, kedves SzD, „lábasfejűektől mű-mezonig”! De mi a nyavalya lehet az a „mezon”? (Megnéztem. Az Idegen szavak szótára szerint: „a középnehéz elemi részecskék összefoglaló neve”. Nofene...)

 

2020. október 14., szerda

 

Aha, szóval ezért ajánlotta Krasznahorkai olyan nagy előszeretettel a Zacharias Lichter...-t! Mintha ő írta volna! Eléggé nehéz, esszéisztikus próza: „Máskülönben Zacharias Lichter szavai, véleménynyilvánítása (mely néha botrányosan ellentmondásosnak tűnik föl) és végső soron egész léte nem egyéb, mint kétségbeesett kísérlet arra – amint ő maga vallja –, hogy lefordítsa emberire mindazt, amit csak lehet az Isten közelségének tapasztalatából, ebből az abszurd tapasztalatból, mely telítve van félelemmel és önkívülettel.” Kiemelés nyilván az eredetiben. Idemásolom a román szöveget is, hátha egyszer valaki kíváncsi lesz SzD fordítói pontosságára: „De altfel, cuvintele rostite de Zacharias Lichter, atitudinile lui (care pot părea uneori scandalos de contradictorii) și, în ultima instanță, întreaga lui existență nu sunt altceva decât încercarea disperată de a traduce – după cum mărturisește el însuși – ceea ce poate fi tradus omenește din experiența apropierii de Dumnezeu: experiență absurdă, plină de spaimă și de extazuri.”) Vajon az „apropiere”-t miért fordította „közelség”-nek „közeledés” helyett? Vajon szabad-e messzemenő következtetést levonni ilyen apróságból a 32 éves SzD „helyzetére” vonatkozóan?

 

2020. október 19., hétfő

 

Szombat-vasárnap Lövétén. Újrafödtük a Zöld Dini sógorának házát. Jólesett, hogy még mindig értek félszavakból is, segédmunkásként még mindig tudnék a mester urak keze alá dolgozni. A nyelv persze ugyanaz a pallérozatlan melósnyelv, mint ’96-ban Szentendrén (amiből a Feketemunka is próbál építkezni).

 

*

 

Melósok... Eszembe jut SzD Kazánkovács című verse. „Irigyellek, kazánkovács: / ezt a vaskos nyugalmat…” stb. Nem tehetek róla, de még mindig szeretem ezt a verset. Vajon miért? Azért, mert benne volt a tankönyvünkben? Évek óta készülök, hogy összegyűjtöm valahonnét a régi tankönyveimet. Mi mindent tanítottak nekünk, uramisten! Még Szilágyi András Új pásztora is benne volt a középiskolai tankönyvünkben. Nemrég – végre – elolvastam, érdekes kísérlet volt 1930-ban. Őt is a kommunista Henri Barbusse futtatta, mint Sinkó Ervint (s akiről Sinkó olyan keserű kiábrándultsággal emlékezik meg az Egy regény regényében: Barbusse csak a nevét adta egy-egy „könyvéhez”, de volt pofája felvenni a nem is csekély honoráriumot, fillérekkel szúrva ki a négermunkát elvégző írók szemét. Nesze neked kommunista!).

 

*

 

Szombat este régi Igaz Szókat lapozgattam Lövétén, az 1967/4-es számban találtam is SzD-verseket, három darab közülük (a Betegen, a Táncszó, illetve a Március – „Kellemetes kikeletnek...” –) bekerült később A láz enciklopédiájába is. Az Igaz Szóban még szó sincs A láz... keretverséről. Vajon ezt mikor írhatta SzD? Hol lehetne ennek utánakeresni? Fontos lenne, mert a keretvers nélkül A láz... „csak” egy csudajó vékonyka verseskönyv lenne, így viszont… Ha jól emlékszem, Vida is ezt a kötetet emlegeti az Egy dadogás történetében, mint ami olyan nagy hatással volt rá középiskolás korában. Egyszer majd utánanézni ennek...

 

2020. október 20., kedd

 

Lövétei melósok... Tegnap este megvettem az antikváriumban (1 lej) Molnár H. Lajos Donki Ákos című regényét (mióta rágja a fülemet Molnár Vilmos ezzel a Molnár H.-val!). Még csak a felénél tartok, de már így is remekmű-gyanús. A Feketemunka kapcsán alkalomadtán majd ezt a regényt is meg lehet említeni…

 

2020. október 21., szerda

 

Válaszolt Zalán Tibi! Verse van SzD-ről A költő (régi és új) életeiben, megkérdeztem tőle, hogy ismerte-e személyesen. Nem ismerte. „szilágyi domokost én nagyon fontos költőnek tartottam, de sajnos soha nem találkoztam vele. első felesége, hervay gizi közeli barátom volt, de akkor már külön éltek. jó történeteket hallottam róla, legendásítóakat, azután meg rosszakat, legendafosztókat, mindegy is ez. a lényeg, hogy kivételesen jelentős költő volt! jól teszed, ha szereted, és foglalkozol vele! ölellek párizsból, pár napig most itt veszteglek. zt”

 

2020. október 22., csütörtök

 

Lackó hátizsákjából előkerült a novemberi Szivárvány. Ezt már Nonó főszerkeszti. Átlapoztam, a 7. oldalon SzD Vihar című (gyermek)verse: „Ballag a felleg, / villan a villám, / fénye szaladgál / késen-villán, / reszket a lomb és / sír a levél, / rázza kegyetlen / északi szél.” Ez bizony más kategória, mint a kollégák versei ugyanazon az oldalon. Úgy vet oda csuklóból adóneust-choriambust, mint egy... Weöres. (Begyűjteni SzD gyermekvers-köteteit is, hátha megjön a kedvem...)

 

2020. október 23., péntek

 

Válaszolt Király Laci bácsi. Arra voltam kíváncsi, hogy 1. őszerinte a Szilágyi Domokos sétái miért nem került be se A költő életei, se A költő (régi és új) életei című kötetbe? 2. Kántor „averziójáról” lett volna szó? S persze azt is megkérdeztem, hogy 3. nyert-e/nyerhet-e nála SzD bocsánatot:

„Kedves L. L. L. Úr, Szeretett Barátom, Kollégám, Bajtársam!

Kérdő pontjaidra ezt válaszolom:

1. Fogalmam sincs, miért nem került be… (Előfordulhat, hogy később született, mint az említett könyv?) Kérdésedre csak a szerkesztő-összeállító tudhatna válaszolni.

2. Erről sincs fogalmam, és nem is tartottam számon az »esetet«. Nem gyötörnek efféle gondok. Egyébiránt Kántorral igen jó viszonyban voltunk mindvégig, ő bizonyosan nem ludas a dologban.

3. Én senkinek nem bocsátok meg, mert az egyedül a Jóisten dolga. Ebből következően én sem várok bocsánatot senkitől. Élő emberek közt másként intéződnek a dolgok, és bevallom, sok szülői pofonban volt részem, mert nem voltam hajlandó bocsánatot kérni.

U. i. Szisz nem volt besúgó, mert nem önszántából, hanem erőszaknak engedve »informált«. Ez nem mentség számára, mint ahogy nem is tudott megmenekülni a saját üldöző lelkiismerete elől. Ezért olyan hangulatú, panasz-gyűjteményre emlékeztető költészete jó része. Mindamellett, hogy nagy művészi képességeit senki sem vitathatja. Én nem voltam barátságban vele, mert nem egy bordában szőttek bennünket. »Etika és esztétika – das ist ein« – mondotta volt von Wittgenstein úr, s én ehhez tartom magam, nem is szólva a becsületről – amiből nincs kettő az emberfiának.

Eme nézeteimet másutt már bővebben és többször is kifejtettem – alig várom, hogy élő szóban is beszélgessünk effélékről.

Laci Bá, űgyelj magadra és a remek írószereidre, úgymint agy, szív, ököl, »segg« stb. A többi jön magától.

Hurrá!

 

Király Laci (bácsi)ˮ

 

(A Szilágyi Domokos sétái amúgy sokkal korábbi, mint A költő életei: 1981-ben jelent meg a Tiszatájban. Nagyon szeretem ezt a Király László-verset, idemásolom, hadd legyen olvasható itt is:

„Ugatnak már a Kányafő kutyái,

és ez a tél is lassan eltelik.

Sok mindent vártunk, s lett csak lári-fári,

és entyem-pentyem, s az is csak reggelig.

Idegeinket rossz szagok hergelik:

valami rothadás, se téli, se nyári.

Élni fogunk, ha keggyel engedik

pálinka jankó és hanyattfekvő sári.

Ám az eltűnőnek eltűnnek hazái,

s a kakas szava is: negyedik...

Vonítnak vadul a Kányafő kutyái,

ezer lelked van – ezer megtörik.”)

 

2020. október 25., vasárnap

 

Hosszú órákig rágtam A próféta című verset. Valami ilyesmit nekem se ártana írni a Zákeus...-ba…

 

2020. október 26., hétfő

 

Még mindig A próféta:

„Akar-e megváltást a világ?

S ha igen: milyet? Ahány ember annyifélét?

Összkomfortos Megváltást? Villamosított Megváltást? Légkondicionált

Megváltást? Sugárhajtású Megváltást? Vajaskenyér Megváltást?

Primőr Zöldség Megváltást? Tengeralattjáró Megváltást? Zsebrádió

Megváltást? Házastársi Puszi Megváltást? Zenés Megváltást? Első-

osztályú Megváltást? Turistaosztályú Megváltást?”

Aszfaltozott Utca Megváltást? – teszem én hozzá. Igazán nem akarom elbagatellizálni a dolgot, de ma délelőtt hazaszaladtam Lövétére, s pont aszfaltozták a Kurta utcát! Ha ezt nagyapám látná...

 

2020. október 28., szerda

 

A Pörpatvar című vers az Álom a repülőtérenből:

„Magadnak aki könnyű voltál,

miért vagy súly a nyakamon?

 

Ezt a mázsás ürességet

lerázni, hol a hatalom?”

(1961)

 

És a Miért című vers a Felezidőből (a Vád és a Kyrie után!!!):

„Magadnak aki könnyű voltál,

miért vagy súly a nyakamon?

Ezt a mázsányi ürességet

levetni, hol a hatalom?”

 

Szegény SzD! Nyilván nem azért közölte újra – tizenhárom év után, kötetben is!!! – a verset, hogy kijavítsa a ritmust a 3. sorban. „nem is tudott megmenekülni a saját üldöző lelkiismerete elől” – ahogy Király Laci bácsi írja. Szegény SzD! Hogy tudja vádolni magát, például a Vádban: „s agyam, e rongy, ez a gané / miért, hogy őröl folyvást-folyton, / csak hogyha alkoholba folytom, / csak akkor, akkor, akkor áll el; / s miért, hogy szívem rendre ráver- / rádobban minden éles hangra, / és elmémre, e szent-bitangra / sosem tudhatni, hogy mikor / számíthatok...” Gyönyörű...

 

2020. október 30., péntek

 

Még mindig a Zacharias Lichter... A költő (régi éj új) életeiben írja Beke György, hogy Tolmács nélkül című interjúsorozatát a magyar–román irodalmi kapcsolatok személyes történelméről Kós Károllyal kezdte és Szilágyi Domokossal kívánta befejezni, ezért kereste fel SzD-t Balta Albă negyedbeli otthonában. Íme egy részlet a riportból:

„– Legutóbb Matei Călinescu izgalmas erkölcsi, bölcseleti kérdéseket tárgyaló könyvét, a Zacharias Lichter élete és nézeteit ültetted át magyarra. Miként jutottál el fordítóként ehhez a műhöz? Mi vonzott hozzá?

– Töredelmesen megvallom, hogy nem én fedeztem föl magamnak, megrendelésre fordítottam, Domokos Géza kérte. Nem bántam meg – tehát a kérdést is lehetne módosítani: mi vonz most? Nagyon sok. (...) Az eredeti gondolkodásmód, a szigorú, de szabatos és szép értekező próza-, esszéstílus. Ez az egyetlen műfaj – szerintem –, amelyben maradéktalanul érvényesülhet az ember nyelvi, stilisztikai tudása, szándéka stb. A széppróza – s némely vers is – már ábrázol...”

 

2020. november 17., kedd

 

Befejeztem a Zacharias Licher...-t. Bő egy hónap legyen elég egy alig 150 oldalas kis könyvre. Ennél lassabban már nem érdemes olvasni. Azt hittem, írok majd róla egy kisesszét, de túl friss még az élmény. SzD fülszövegét viszont érdemes idemásolni:

„Egy bukott világ bukott prófétája szól hozzánk e lapokon. Isten lángjától perzselt szavakkal, amint ő maga mondja. Tagadja a világot, amely őt megtagadta; tagadja mindazt, amiben e világ hisz, de hisz abban, amit e világ megtagadott.

Zacharias Lichtert, tudjuk, életírója hívta életre – a könyv sok paradoxona közül ez az alapvető. A második világháború felé sodródó korszakban tengeti koldus-életét, útszéli metafizikus-életét, jelképeként a szemétre vettetett hitnek, értelemnek, bölcsességnek, jobbat-akarásnak. A koldus finom ösztönével érez meg s a metafizikus nem mindig áttetsző, de lebilincselő szóáradatával kiált ki minden fonákságot, embertelenséget, hazugságot a létben s az emberi viszonylatokban, nem kímélvén a társadalom nagy vívmányait sem, amelyeket ez a világ lealjasít, s amelyek boldogabb időkben a haladást szolgálták. Lichter társtalan – vagy, ami ugyanezt jelenti: a szavakat zubogtató próféta egyetlen hű társa a hallgatás, a végzetes, örök némaság, Leopold Nacht: hogy a nevekkel játsszunk: a fény – Licht! – az éj – Nacht.

Zacharias Lichter nézeteinek regénye, ez a könyv, prózában és versben, végesejthetetlen szóáradatokban és aforisztikus jegyzetekben ismertet meg hősünk – vagy inkább: ellenhősünk – benső világával, egyetlen, de, úgy tetszik, szilárd támaszával a külső világ ellen. Lichter, a tagbaszakadt, otromba testű próféta, szemünk előtt halad öles lépteivel a megmaradás felé. Az írás segítségével, az íráséval, amelyről oly kevéssé hízelgően nyilatkozik, amely azonban megőrzi őt. Az írás végül is: megismerés. A megismerés pedig vigasz.”

Szép kis esszé, a „megismerés” ellenére is. Kell nekem egyáltalán összefoglalót írni? (Egyetlen aprócska ötlet jövendő korok irodalomtudorai számára: nézze már meg valaki alaposan a Meštrović: Jób című SzD-apokrifet, mert pont akkor írta, amikor a Zacharias Licher...-t fordította, benne a Jób könyvéről című fejezettel: „Jób az emberiség első tragikus hőse – mondja Zacharias Lichter –, és az egyetlen, aki a tragikumot végsőkig vitte: mert fölfedezte a szenvedés abszurd és ugyanakkor szükségszerű tartalmát. Szigorúság és ártatlanság párbeszéde a tisztaság pusztító lángjával: ez az egyedüli, alapvetően tragikus helyzet; minden egyéb – szomorú tapogatózás”.)

 

2020. november 18., szerda

 

Délelőtt a Március (A kóró aggkor...) című, 1970-es Szisz-verset magoltam. Fél évszázad után is egészen mai, ropogósan friss nyelv:

„A kóró aggkor messze még,

most március még a vidék,

 

zöldellget – bár kamaszfiús

gyávasággal csak – március,

 

hol kissé durván, kissé nyersen –

mintha a sok tavaszi versben

 

olvasta volna –; mert a költők

a sokezernyi évszak-öltőt

 

addig kínozták, hogy nem is

volna csoda, ha elhiszik:

 

hogy óh, helyettesíthetik

a természetet! Jaj nekik.

 

A kóró aggkor messze még,

most március még a vidék,

 

és most örülni illenék.”

 

De vajon a legfiatalabb, „újkomoly”, metamodern költők-olvasók is frissnek találnák-e ezt a nyelvet? (Onnan jön-forog fel a kérdés, hogy délután megvettem a címtelen föld című antológiát. A fiataloknak inkább Hervay kell az ironikus, a ’70-es évektől már véglegesen hitetlen-kiábrándult SzD helyett. Hajrá! Mikor legyenek komolyak, ha nem fiatalon?!)

 

*

 

Elolvastam Láng Zsolt 2018-as, Szilágyi Domokos titka című, születésnapi esszéjét az ÉS-ből. Sokkal melegebb a hangja, mint 2006-ban, amikor feltűnt a színen BF besúgó! Mitől változik bennünk egy költő „megítélése”?

 

2020. november 20., péntek

 

Krasznahorkai nem SzD miatt olvasta a Zacharias Lichter...-t:

„Kedves Lovetei Lazar Laszlo,

 

a Lichter oriasi elmeny volt tizeneves korom vege fele. Rejtelyesnek tunt fel ez a Lichter, mindig sejtettem, hogy letezik, jo volt a Calinescu-fele bizonyitekra lelni. Eros /es kamaszos/ vagy volt egy effele sajat maga altal kormanyzott s a tarsadalom ertekiteletere magasrol szaro filozofussal azonosulni.

Egyszoval: felszabaditott.

 

Udvozli tisztelettel

Krasznahorkai Laszlo”

 

*

 

Láng Zsolt is válaszolt: „érdekes, mit írsz az enyhülésről (a melegebb hangról) – mintha valóban így volna, kevésbé irritálnak a régi dolgok. ez valamiféle szakmai ártalom talán: alkat és jellem formái semleges építőkövek, a konstrukció és nem az ítélkezés elemei.”

 

2020. november 22., vasárnap

 

Felolvastam egy hosszú részletet a feleségemnek George Călinescu Ion Creangă élete és műve című könyvéből (fordította: SzD – Nagy Mária mondja egyik interjúban, hogy SzD élvezettel fordította ezt a könyvet, ellentétben Blagával). Csodaszép rajz a román fejedelemségek egyesülése előtti Iași-ról, egészen pompás fordításban (látszik, hogy SzD tényleg élvezte a munkát). Ha majd lesz idő, bemásolni ide azt a részletet.

(Íme a hosszú részlet: „Iași, Mihai Sturza fejedelemsége és Grigore Alexandru Ghica kétszeri uralkodása idején felöltötte legjellegzetesebb külsejét, és elérte ragyogásának legmagasabb fokát – innen aztán hamarosan alá is bukott. A széleken igazi falu, kövezetlen, földes utcákkal, hidacskákkal a kapuk előtt; a házak a legkülönbözőbbek, a féloldalra roskadt putritól a szabályos csatornákkal körülárkolt gyümölcsösben emelkedő gazdaházig, cseréptetővel és két bemeszelt jóni oszlopon nyugvó, díszes oromzattal. Az utcán, akárcsak faluhelyt, tehén, kutya, majorság kószál, és vasárnaponta egy téren forgatag örvénylik bő, keleti ruhákba öltözött malacbanda cincogására. Falusi viselet elegyedik salavárival meg prémes bekeccsel, és sujtásos ruhájú hajdú kísérte batár jelzi, hogy nagyurak is élnek itt. A helység szíve felé közeledve mind kevesebb a kert, egymást érik a boltok. Itt már városiasabb, zsúfoltabb a kép, ám a rengeteg, fekete kaftános, szegény zsidó a gettó nyomorának bélyegét nyomja rá. A Copou lejtője és a fejedelmi palota között, a völgy Bahlui felőli szélén, a Lăpușneanu utcán, a Nagy utcán és némileg a Felső utca ágában a gettó és a keleti városka képéhez váratlanul nagyvilági fényűzés látványa társul. A házak nem olyan nagyszerűek, mint tűnnek, de előkelőségük nem ritkán figyelemre méltó: valódi főúri szállások, beékelve üres telkekkel és néhol falakkal körülvéve, hogy elkülönüljenek az alja néptől. Ebben a vízmosta völgyben a város ázsiai településre emlékeztet, ahol a rongysátrak közül kimagaslanak a vezérek selyemsátrai. Ezek a minden látható ok nélkül pusztába épült házak mintha a mesékből kerültek volna egy falusi utcába: klasszikus vonalúak, túlhajtottan akadémikus stílűek, mégis furán hatnak, mert a követ vakolat és mész helyettesíti. Termeik óriásinak, magasnak tűnnek; estélyeiken, a karos gyertyatartók fényében nagyszámú krinolinos hölgyet és más vendéget képesek befogadni. A gerendákon támaszkodó emeletek, a sietős építkezés meg a kevéssé tartós anyagok miatt viszont az épületek omladoznak, pusztulnak, oldalt dőlnek, és idővel tűzvész utáni romhalmaz képét öltik. Egyik utcában hosszú, földszintes épület nyúlik el, olasz stílusú oszlopos előcsarnokkal: nyilván üzletek számára emelték. Másutt átjáró kapukkal; erkélydíszes emelet nyugszik rajta. De minden nedves, mállik, roskadóban, dűlőfélben van. Magas velencei oszlopok emelkednek nagy üzletek előcsarnokában, de az egésznek a hangulata túlságosan bizonytalan, leverő. A nagyszabású építkezés vágyának ellentmond a helyi anyag ingatagsága, s mindez romhalmaz-jelleget ad az újdonatúj városnak. Az érsekség túl nagy épülete hasadozik már a legelején; a fejedelmi palota – elég nagy ez is – kaszárnyára emlékeztet. Iași, a faházak helyén nemrég épült város inkább a hosszabb időre, lóháton és járműveken érkezett udvar táborhelyének látszott. Abban az időben egyébként Iași-ban is, București-ben is a hintó pompásabb volt a lakóháznál. Kövezet híján a bojárok és az előkelőbbek hintón vagy legalábbis lóháton jártak, hogy ne kelljen sárban caplatniuk. A jobb házak szolgái nemkülönben. Csak a falvakról behúzódott parasztnép tapossa még a sarat az utcákon, hol afféle pallóként gerendákat fektettek végig. A lakosság tarkabarka volta csak fokozta az építészeti furcsaságokat. Itt volt az udvar és a főnemesség: hallatlanul gazdag bojárok, végtelen birtokok, számos falu tulajdonosai, némelyikük osztrák, egyszersmind orosz nemes, kisebbfajta uralkodó maga is, udvartartással és cigány rabszolgákkal. Ez az idegenmajmoló bojárság többnyire franciául vagy legalább görögül beszél. Az inkább orosz közvetítésű nyugati kapcsolatok nagyzási hóbortba viszik. A század második felében föltűnnek a bonjouristák, akik igaz hazafias szándékkal, a haladás jegyében, az európai vonásokat emelik ki. Kényszerűségből vagy hívásra bevándorlók csapata telepszik le a városban, Mózes-vallásúakkal az élen. Ezek uzsorások, kocsmárosok vagy kereskedők, akik árulnak minden hasznos és haszontalan portékát; a gazdag, élvhajhász bojárok fényűző ellátására németek, magyarok, olaszok, görögök, franciák jönnek. A polgári osztály majdnem kizárólag idegen. A cukrászok olaszok, a szatócsok görögök, a kocsigyártók németek, a szabók franciák. A szállodák a hivalkodó Hotel Petersburg, Hotel de Italia nevet viselik, könyvkereskedő például Bell és Henig, coiffeur »Alexandre... de Paris«. Oly sok a francia és oly mély a francia hatás, hogy a vendéglőkben valódi francia személyzet valódi francia ebédet szolgál föl. Mindmáig számos gall név maradt meg a városban. A nyomorúságos utcákon fényes fogatok hajtatnak föl-alá a legpárizsibb fényűzés képviseletében, a Copou pedig egyfajta Bois de Boulogne a Crîm felé. A bojárasszonyokon-ifjakon nem ritka a hiteles párizsi öltözék, és némelyek megengedhetik maguknak azt a fönnhéjázást, hogy saját hintón utazzanak Franciaország fővárosába. Ez a tarkaság a század közpéig fokozódott, mindinkább elmosta a keleti vonásokat, elmélyítvén a kozmopolita jelleget. Úgy három esztendővel azelőtt, hogy Creangă letelepedett volna Iași-ban, Saint-Marc Girardin végiglátogatta a fejedelemségeket, és elámult a falusi utcákon hintón robogó, esztelen pompán, a szalonokon, ahol mindenki franciául beszélt, s ahol csak az előszoba padlóján kucorgó cigány rabszolgák emlékeztették a francia vendéget arra, hogy a Bahlui partján leledzik.”)

 

2020. november 25., szerda

 

Ha majd lesz egyszer SzD-től egy „összegyűjtött műfordítások”, bele fogják-e tenni a tankönyvíró Creangă „erkölcsnemesítő versezeteit” is? Van vagy tucatnyi belőlük a Călinescu-monográfiában, nagyon jók SzD fordításai, például:

„Aki lustán könyörül,

Cselekszik helytelenül. 

Isten nékünk mit adott,

Amikor megalkotott?

Koponyánkba agyvelőt,

Észt, beszédet, érzetet,

Bőven mindenek előtt.

Ha erőt vesz lustaságod,

Akkor csak magadra vess:

Heverd el a napvilágot,

Este ennél – mit ehess?

Jól megmondta ám a hangya:

»Mért koldulsz, tücsök koma?

Egész nyáron szórakoztál,

Ám oda a nyár, oda!

Jövő nyárig, tücsök gazda,

Megjöjjön az eszed ám!

Tégy félre sok sovány napra,

Éhen halsz a muzsikán!

Ha magad munkára szánod,

Nem látsz hiányt sohase,

Vetkőzd le a lustaságot,

S jöhet a tél hidege.«”

(Ion Creangă: Aki nem dolgozik, ne is egyék)

 

Vajon elszórakoztatta-e a fordítót egy ilyen rigmus fordítása, vagy beletörődött a sorsába, abba ti., hogy a műfordítás: megalkuvás?! Épp SzD „vall” erről a Creangă-monográfiához írt Megjegyzésben: „A magyar nyelvterületen ez idő szerint túlsúlyban lévő, sokat (és sokszor gyanúsan, azaz hivalkodva) hangoztatott fölfogás szerint a műfordítás: alázat, a műfordító (kissé jezsuitául hangzik) legyen alázatos, mondjon le saját egyéniségéről, rendelje alá magát ama másiknak stb.

Mindez képtelenség. Aki valaha is belekóstolt ebbe a munkába, tudhatja, hogy mily reménytelen. Főként a magyar nyelv esetében, amely marslakóként pottyant az indoeurópai nyelvek közé.

A valóság az, hogy minden szépítés, eufemizmus ellenére a műfordítás a legszomorúbb, idegőrlő és kilátástalan megalkuvás.”

 

2020. november 29., vasárnap

 

Csiki László írja a (posztumusz) Tengerparti lakodalom utószavában: „Halála bizonyosságával sem tudom: gép volt-e avagy szent? Talán egy nem-létező istentől beprogramozott szerkezet.” Gép, szent; nem-létező isten, beprogramozott szerkezet… Vasárnap van, szentleckének, elmélkedésnek elég is ez a gép. Vagy szent.

 

2020. december 2., szerda

 

Édesanyámmal a kardiológusnál Udvarhelyen. Mivel a vírus miatt kísérő nem mehet be az orvoshoz, unalmamban elmentem a Corvinába. Gazdagabbnak tűnik az antikváriumi kínálata, mint Csíkban (vagy az udvarhelyik olvasnak kevesebbet). Megvettem Shakespeare kétkötetes IV. Henrikjét. Szegény Falstaff! Kapcarongy a jó barát a politikának, nem csoda, ha Sir John így átkozódik SzD-nél: „áldjon Isten, Henrikem, / kórság lepjen el igen, / rücskösítsen randa ragya, / gagyád legyen Nessus-gagya, / palotád dög juhakol, / lepjen lepra, bujakór, / bűzhödözzél, hogy egy hőkre / se közelíthessenek meg, / kik gyülölnek vagy szeretnek; / ránézni se tudj a nőkre, / légy kiátkozott eretnek, / maradj impotens örökre – –”.

 

2020. december 4., péntek

 

Tőzsér Árpád írja (megkérdeztem, hogy költőként-nemzedéktársként volt-e/van-e köze SzD-hez): 

„Szilágyit személyesen, sajnos, nem ismertem, ő Pozsonyban, tudtommal, nem járt, később meg, mikor már máshol is (Pesten, Kolozsvárott) találkozhattunk volna, nem élt. Verseit persze ismerem, sok opusát a magyar költészet csúcsteljesítményének tartom. Egy régebbi versemben (Jalousionisták) így foglaltam össze a róla szóló (akkori) véleményemet:

»Szilágyi Domokost is akkoriban ismertem meg.

Korábbi versei nemigen hatottak rám, de

1968 táján a Kényszerleszállás s az Ez a nyár

porcelán szinesztéziái kétségbeejtettek: újabb rivális!«

Gondolom, írni készülsz róla – ha ezzel a néhány sorommal tudsz valamit kezdeni, rendelkezésedre áll.”

 

2020. december 14., hétfő

 

Esterházy írja 2008-ban, a Dilingó című, 10 kortárs román novellista alcímű kötet előszavában: „Olvasó voltam, jó magyar olvasó, és ilyen-olyan matematikushallgató (vagyis még nem író), amikor néhány (kettő) barátommal, már nem emlékszem, milyen csatornán keresztül, fölfedeztünk magunknak egy varázslatos könyvet, Matei Călinescu: Zacharias Lichter élete és nézetei, Kriterion Könyvkiadó. Kis híján negyven éve történt ez. Most megnéztem, Szilágyi Domokos fordította, és tizennégy forintba került. Annyira üdítően más volt, mint amivel itthon elsőre találkozni lehetett (...). Bohócság és metafizika, ezt kínálta Călinescu mester, és mi állna közelebb fiatal emberekhez, ha nem épp magasnak és mélynek, fenségesnek és röhejesnek, értelemnek és értelmetlenségnek ez az ironikus és reális egysége.” Hogy mik vannak néha! Én is fordítottam a Dilingóba (Gheorghe Crăciunt), Zacharias Lichter mégis elkerülte a figyelmemet. Elolvastam egyáltalán az előszót, vagy (akkor is) csak magamra figyeltem?

 

2020. december 18., péntek

 

Villámlátogatás Lövétén, boldog karácsonyt kívánni (idén valószínűleg kihagyjuk a családi látogatást, legyen már vége ennek a rohadt vírusjárványnak!). És egyúttal elhoztam Cselényi László A megíratlan költemény című kötetét – Tőzsér Árpád Jalousionisták című verse kíváncsivá tett rá. Vajon emlegeti-e SzD-t?

 

2020. december 19., szombat

 

Cselényi mindössze egy helyen említi SzD-t, egy felsorolásban: „Az ötvenes évek végén sorjázó verseit, a hatvanas évek elején-közepén megjelenő köteteit (...) a kiváló kortársnak kijáró tisztelettel-féltékenységgel olvastuk, örvendezvén eredményeinek, bosszankodván vereségein, s akkor jött a sokk: előbb egy-két vers az újvidéki Hídban, aztán 1969-ben egy egész kötet: Búcsú a trópusoktól. Hat vers mindössze (...). Nemzedékünk s az egyetemes magyar költészet hat, végérvényesen kész remekműve.”

 

2020. december 21., hétfő

 

Kolozsváron. Kérdezem Tompát [Gábor], hogy ismerte-e SzD-t. Válasz: SzD temetésén ismerkedett meg Weöres Sándorral (Szőcs Géza mutatta be őket egymásnak). Hm? Weöres SzD temetésén?

A költő (régi és új) életeiben két Szőcs Géza-írás is szerepel, az egyikben a jellegzetes Szőcs Géza-rímmel: „...a fecskendőben ott guggol sunyin / (…) az inzulin”, a másik meg egyenesen Weöresről szól! Nem hosszú, érdemes idemásolni:

 

„SÍR, TAVASSZAL

 

Szilágyi Domokos, sírodon mindenféle fehér virág nyílik!

 

Szilágyi Domokos, ha hallanád ezt a zümmögést, ha hallanád! Tele méhekkel ez a hely itt, közel a szilvafákhoz. Te Szilágyi, tudod-e, hogy Weöres Sándor lefelé jövet a Bethlen-kripta felől megbotlott azon a helyen! Jött lefele, szeptemberben, mint egy sétáló, törékeny boszorkány a napsütésben és arról beszélt, hogy ő az utolsó Weöres. Erről beszélt és megbotlott! Kevés híján letérdelt ott, kis híján térdre ereszkedett ott, ahol másfél hónap múlva Nagy László támaszkodott tiedhez oly hasonló botjára, s bámult gyanakvóan összehúzott szemmel a gödörbe, amely fölött most fehérség és parányi szárnyak erőfeszítése.

(1977)”

 

Tompa tehát rosszul emlékszik? Ott volt-e Weöres SzD temetésén? Megkérdezni valakit…

 

2020. december 27., vasárnap

 

Vendégségben. Kölcsönkérem a háziasszonytól a Visszavont remény című kötetet (SzD Méliusz Józsefhez írt leveleit tartalmazza). Otthon is megvan valahol, de egyszerűen nem találom a nagy kuplerájban.

 

2020. december 30., szerda

 

Végigrohantam a Visszavont reményen. Két dolgot följegyzek magamnak:

1. idézet SzD 1962. április 28-i leveléből: „végre írtam egy verset, és most el szeretném küldeni Nektek, mi több, el is küldöm. Arra kérlek, írjátok meg, hogy sükeredett, mert rengeteget kínlódtam rajta, és eljutottam odáig, hogy ez már nemcsak egy költő utánérzése, hanem többé. Mert van benne Majakovszkij (Élet elvtárs!) és van benne József Attila...” A Számvetés című versről van szó, abból emeltem ki az „Élet elvtárs”-at magamnak, erre meg kiderül, hogy nem is SzD a szerző, hanem Majakovszkij! (Tényleg Majakovszkij: „Élet elvtárs, / sürget a munka, / lépjünk sietve hát: / az Ötéves Terv végét / el akarom érni veled!” – mondja Teli torokból című költeményében, Képes Géza fordításában);
2. idézet SzD 1974. november 6-i leveléből: „az utóbbi idő kissé megviselt. No, meg az új élet – ha életnek nevezhető –, ohne Alkohol, ohne Nikotin, ohne Schlaf. Essen nur mit Insuline.” Mi ez az inzulin, ami a Szőcs Géza-rímben is ott guggol sunyin?!

 

*

 

Szóval „új életˮ… Szegény SzD! Abba is hagyom gyorsan ezt a naplósdit, mert egyre nyilvánvalóbb, hogy soha nem fogok tisztán látni SzD-ügyben. De ha már szóba került Weöres, négy sort még idemásolok egy 1973-as SzD-ökörködésből (Az weöres postakocsi):

 

„az weöres postakocsin,

mert bélése bakacsin,

reménylem, hogy megtalálom

összkomfortos összhalálom”.

 

BÚÉK, akarom mondani: Boldog Új Életet Kívánok, világ!