MILBACHER RÓBERT: LÉLEKNYAVALYÁK – AVAGY



SZABÓ R. ÁDÁM: ROZSÉ KALANDJAI. FIATAL ÍRÓK SZÖVETSÉGE, H. N., 2018.

Első látásra detektívtörténetnek ígérkezik az idei Ünnepi Könyvhét két újdonsága, Milbacher Róbert: Léleknyavalyák és Szabó R. Ádám: Rozsé kalandjai című kötete. „Kísérlet az első magyar krimi vagy bűnregény rekonstrukciójára” – áll előbbi védőborítóján. Utóbbi nemcsak az elején bandukoló, charme-os, cigarettázó, szövetkabátba burkolózó fiatalember, hanem fülszövege okán is ezt a várakozást kelti. A Vida Gábor szignálta ajánló szerint „főhősünk” nagy dilemmája: „detektív szeretne lenni, vagy inkább író”. E tájékozódás nyomán kialakult, mondhatni nulladik olvasói benyomást a két kötet aztán cserbenhagyja – amennyiben hol kibillenti, hol árnyalja azt. A klasszikus nyomozótörténeteket mozgató kíváncsiság azonban továbbra is jó hívószóként működik a könyvek témájának megragadásakor: az életnedvek is befolyásolta életkedv – eredői, megléte, hiánya, az ezekre való rákérdezés – rokonítja Milbacher és Szabó R. műveit.
Arra egyetlen, recenzens által ismert kritikai írás sem mulasztotta el felhívni a figyelmet a Léleknyavalyák kapcsán, hogy a regény nem illeszkedik a műfaj prototipikus képviselőinek sorába. Bárány Tibor például így fogalmaz: „a nyomozás során nem a világrend egyensúlya, hanem a főhős világnézete forog kockán”.1 Helytálló megállapítás, de érdemes kiegészíteni, hozzátéve: az elbeszélői technikák által test- és elmeközelbe hozott fősze­replő, Hummel József lelkivilága olyannyira kitölti a narráció terét, univerzumát, hogy az ő esetleges meghasonlása egyenértékű a világrend összeomlásával. Tény, a konfliktus az 1851-ben már nyugalmazott Pest városi alkapitány „gyémánttisztaságú elméjében” (144) bontakozik ki, amikor egy apró újsághír arra készteti, hogy újra górcső alá vegye Czakó Zsigmond erdélyi származású drámaíró és színész négy évvel korábbi (valóban megtörtént, nagy port kavart) öngyilkossági ügyét – ennek keretében pedig, habitusától egészen szokatlan módon, saját akkori felderítői eljárásmódját is. Ez az eseménytelen napjainak jól bejáratott menetét felforgató vállalkozás egy, a 19. század közepi magyar szellemi életben igen élesen felvetődő ellentét, a „romanticzizmusnak mondott förtelemnek a pusztító irrationalismusa” (208) és a „reáliai vagy positiv tudományok” (20) közti vita megrendítő, keserves átélését hozza számára. „Lélektani és meta­physicai megpróbáltatásainak” (148) krónikája a regény, amennyiben nem a végig ismert – önkezű – elkövető személyét keresi, hanem annak egyelő­re nem kellően feltárt indokait; ezek megvilágítása végett hatol egyre mélyebbre Czakó (egészségi állapotából adódó; drámáiból, leveleiből, sőt arcvonásaiból kiolvasni remélt) motivációi közé. Ennyiben recenzens előbbi állítása is pontosítandó: a tragikus sorsú fiatalember Hummel által asszimilálni próbált gondolatai, kettőjük világfelfogásának utóbbi intellektusában, majd egyre inkább érzelmei közepette zajló birkózása áll a Léleknyavalyák narrációjának fókuszában.
A Rozsé kalandjait ígérő novellagyűjteményt nem szervezi mégoly laza egységbe sem a főhős személye; a címszereplő az írások körülbelül kétharmadában tűnik föl név szerint, heterogén csoporttá rendezve ezeket az egységes vonatkoztatási rendszerrel nem bíró történeteket. Máskor azonban távol marad, az olvasóra bízva, hogy közös jegyek, affinitások alapján esetleg a Rozsé-szálhoz kösse mindazt, ami a Jé, a Vásárhelyi Operatőr, Vague és egyéb nevű vagy foglalkozású szereplőkkel történik – ha meri, vagy értelemadói igénye megkívánja azt. E kötés egyik erős alapja a kikutatás, megismerés jellemző vágya – így lehet a másik váltásban autójával járó kollégája iránt érdeklődő taxisofőr, a főként a friss napisajtóra áhítozó hajléktalan srác, a helyenként inkább bérgyilkosnak mutatkozó nyomozó vagy az időn­ként szülei veszekedését csillapító zöld tűzoltóautó legénységét csodálattal faggató fiú a detektívnek avagy írónak készülő Rozsé rokona. „És hát mit csinál egy detektív? Megfigyel, külső dolgokat, abból következtet a belső dolgokra, majd emögé épít egy képet, egy karaktert, egy történetet. Akár egy író. Az író is megy körbe a városban, megfigyel, kitalál” (91). Érzékelés, majd attól való elrugaszkodás, el- és továbbképzelés csábító kettős folyamatának jegyében íródtak a kötet szövegei, pont ellentétes választ adva a Hummel József által feszegetett józan valóságvonatkozás vagy vágyteljes képzelődés kérdésére. Az életét óráról órára megtervező alkapitány „affectusait s a test ösztönzéseit soha semmilyen körülmények között sem engedé a kontroll alól szabadulhatni” (182), pillanatnyi öntudatlan elbóklászását „lélektani catastroph”-nak (49) tekinti, míg Rozsé, amikor „[életében] elő­ször nem látta maga előtt az elkövetkező percek történéseinek kusza opcióhálóját”, akkor „[ezt] imádta” (13). Ő az is, aki a valóságot szívesen rendezi meg fikciós művek alapján: „szerette a drámaiságot”; „dramatizálni szerette helyzetét” (17, 18) – Hummel ezzel szemben lehetőleg kerüli az irodalmat és válfajait mint „az erkölcsi nemesítés tökéletesítésre szoruló eszközét” (87).2 A kérdés, a lehetőség tehát ugyanaz, a döntések viszont szemben állnak egymással.
Rendkívül izgalmas azonban azt megfigyelni, hogy az ellentétes elkö­teleződések a két művön, eltérő koordinátarendszereiken belül ugyanazt célozzák: az egészséges életkedv fenntartását. Míg a léleknyavalyákkal harcoló „lélekbúvár” Hummelt „az élet mindennapjai” (79), tehát a különösebb gondolkodás nélkül egymás után fűzött hétköznapok lelkesítik, melyekben „az emberiség boldogabb jövendőjének” (20) zálogát látja, addig Rozsé agyának „misztikumra és mesékre, pontosabban azok valóssá válására kapható része (…) felujjongott már a lehetőségén is annak, hogy amit látott [egy tükör mágikus viselkedését], az tényleg megtörtént” (168). Rozsé szívesen ugrik talán felgöngyölíthető összeesküvés-elméletek nyomába is, akár kontinenseken át. A csavar e dichotómia felállításakor viszont az, hogy a két szereplő vágya – legalábbis a trükkös tükrös (Rozsé) című, kötetzáróként kitüntetett pozícióban álló novella (és a tiszta logikájú Milbacher-regény egészének) alapján ítélve – gyökerében mégiscsak közelebbi, mint a fentiekből kitűnne. Hiszen Hummelt óramű pontosságú napirendje tartja jó karban és csendes kedélyállapotban, kitöltve nyugdíjas agglegényéletének egyébként ásítozó űrjét. Eklatánsan beszél erről a zárlatba a nyitásból nyomatékosításképpen szó szerint átvett passzus: szivarazás után mereng, „a lehető legtávolabbra odázva a csupán az idő jó eltöltését szolgáló, amúgy tökéletesen értelmetlen napi tevékenysége kezdetét” (24 és 208). Látható tehát, mintegy a tegnap maga elé élt modell segíti a mát elkezdeni. Rozsé ujjongó reménye hasonlóan annak szól, hogy a bűvös tükör mutatni látszik a saját néhány másodperccel későbbi, kívánatos, célra vezető cselekedeteit, az ő dolga az utánzás marad. A varázseszköz ízzé-porrá törése miatt irány­adás nélkül maradó ifjú szereplő méltatlankodása az idősödő Hummelé is lehetne: „– A francba! – mondta fennhangon Rozsé – szabad vagyok. Most mit csináljak?” (171) Ezek nyomán úgy tűnik, egyik alternatíva – a következetesen az e világban való immanens elmerülés, illetve a fékevesztett elrugaszkodás – sem kínál magában kiteljesedett emberi létezést.
Ám míg Hummelből csak egy van (dacára posztmodern felismerésének: „Hummel tudta jól, hogy a szemünk előtt alakot öltő valóság sohasem egyetlen realitás leképződése csupán, hanem több különböző történésből összeálló eseménysor illúziója” – 34), addig Rozséból több történetben sok, akik nem viselkednek feltétlenül konzekvensen. Így lehet, hogy általában azért mégsem bánják az előregyártott viselkedési módok elmaradását, hanem élvezettel – és fiatalon – belevetik magukat saját identitásuk megkeresésébe, az írómesterség kitanulásába vagy a láthatatlanság elérésébe. Ezt pedig akkora életkedvvel teszik, ami a kirobbanó örömöt – a levés, az írás ténye, a kalandozás lehetősége miatt – Szabó R. Ádám első kötetének legmarkánsabb, szimpatikus sajátosságává avatja. Ezen például a nyelvi szkepszis egyébként tekintélyes hagyománya sem tud rontani: „Hirtelen fölé tornyosult a nyelv fenyegető hegye, mázsás súlya, az írás minden felelősségének nyomása és stressze és az egész kontrollálásának lehetetlensége” (95). Recenzensnek határozott és szintén jókedvű benyomása, hogy ennek potenciális tragédiáját az ötletelni, csattanós végűre hegyezni, álmodozni, játszani szerető főszereplő-narrátor(-szerző) nem érzi súlyosan és valósan. Bizonyíték erre a jelen, első, huszonévesen megjelentetett prózakötet. Ellenpólusa viszont az a szándékos3 nyelvi anakronizmus, melyre az olvasó, lévén babitsi kölcsönszó, felkapja a fejét: a léleknyavalyások, elesettségükben, úgy érzik, „hűtlen lettek hozzájuk a szavak” (207) – e megállapítás, a regény festette részletes jellem- és helyzetrajz fényében, már igen komolyan esik a latba.
Ez a megfontoltság a teljes Milbacher-mű sajátja. Az egyetemi oktató és irodalomtörténész második szépirodalmi kötetét minden ízében meghatározza a szerző nagyfokú jártassága kutatott korszakának kultúrájában, eszmerendszerében, nyelvében. A reáliák (például Döbereiner-lámpa, frenológia, azaz koponyatan), a nyelvi elemek (mára archaikusnak ható lexémák: „lételünk”, „rajoskodás”, „életszeszek”; átalakult vonzatszerkezetek: „ragaszkodunk valamibe”) vagy korabeli toposzok (így a lángoszlop-próféták, „a poéták körében manapság oly kelendő kivételes, rideg üstökössze­rű létel”, 102 stb.) egyként meggyőzően járulnak hozzá a 19. század közepi Magyarország miliőjének a megteremtéséhez. Még akkor is, ha a már idézett Babits-átvételhez hasonló jelek, Thomas Mann, Tóth Árpád stb. megszólaltatása, a pszichoanalízisre vagy 20. századi irodalom-, lét- és ismeretelméleti tételekre való utalás egyértelművé teszik az izgalmas talált tárgy-történet fiktív voltát: a regény szövege mégsem a Kisfaludy Társaság 1867-es pályázatára beérkezett egyetlen, valamely szerzői névtől mindörökre elszakadt mű, ahogy ezt az utószó fejti ki. Ami érdekes módon szintén a visszadatálás ellenében hat, az éppenséggel az anonim narrátor és Hummel ideáinak tipikussága és mintaszerűsége: gondolatvezetésük, annak minden szabatosságával, a helyenkénti, megértést segítő ismétlésekkel, szinonimákkal való újrafogalmazásokkal szüntelen idézésre hív, arra alkalmas. A szöveg jelentős része mond valami téttel bírót – emlékezésről és felejtésről, a dohánytermelésben elkövetett hibának az 1848–1849-es forradalom bukásában betöltött szerepéről, és nyilván a különböző lelki bajokról: melankólia, „hypochondria”, az elérhetetlen szerelem mint „önemésztő és egyfajta elveszejtő szer” (217) –, ennyiben a Léleknyavalyák az akkori kulturális-szellemi konjunktúra párlatának tűnik. Statikusság is jellemzi, aminek ellenében a helyenként elhintett anaforák működnek, melyek a főszereplő sorsát illető jótékony feszültséget tartják fenn, például: „ott, az árnyas padon ülve eldőlt Hummel József sorsa, számára immár nem vala visszaút” (62). Ezek mellett az „esszenciális” passzusok mellett, ha a fikció teljes komolysággal igaznak állítása lett volna a szerző célja, éppen járulékosabb, kevésbé jelentőségteljes elemek szükségeltettek volna e „látszat” megerősítéséhez.
Még akkor is, ha a regény egy aktív, érdeklődő, sőt pályaműve révén halhatatlanságot remélő elbeszélőt teremt, aki gyakran reflektál a megírásra, és egyébként is modern eljárásokkal él, helyenként például szabad függő beszédben adja Hummel tépelődéseit. A Rozsé kalandjai a prózapoétikai újítások terén a kontinuum további pontján helyezkedik el, bár eljárásai talán nem mondhatók túl eredetieknek; egyik rövidtörténetében (Beszélgettünk) például narrátor és szereplő dialogikusan alakítják az események további menetét.
A zárlatban érdemes a két mű metaforikusságának kérdésére is kitérni. A Milbacher-regény kapcsán az a jelentéses párhuzam érdemel figyelmet, mely a lelki nyavalyás egyén és közössége, a rögtön a felütésben „jelleme sajátlagos káprázatával” a „psycholog tudományát” próbára tevőként aposztrofált magyar nemzet között fennáll (8). Ezt az egyezést a metaforák, a többessel kapcsolatban is a Czakó sorsáéhoz hasonló képek használata hordozza: „öngyilkolás dühében tántorgó haza” (16); „A vallási és forradalmi (…) elfogultság melletti rajoskodás mind ugyanazt a czélt szolgálja, mint midőn (…) erős szeszekkel kábítván és mérgezvén önmagukat, ámítják az elmét szerencsétlen sorsú ábrándozók” (79). Itt lesz világos, hogy a regény címe is metaforikus, és hogy az egyéni – bár kortól, korstílustól meghatározott – motivációk mellett a szabadságharc bukását követő időszak sajátos viszonyairól is érdemben szól. A Rozsé-történetek legemlékezetesebb epizódjai azok, melyekben metafora szervezi a cselekményszövést: A zöld tűzoltóautó és a Hercegi kiszolgálás, utóbbi egy Saint-Exupéry-parafrázis, állítanak meg és gondolkodtatnak el igazán.





1 ÉS, 2018. szeptember 7. 2 Kiemelés tőlem – D.Zs. 3 Lásd a szerző erre vonatkozó nyilatkozatát a Dorogi Katalinnak adott interjúban. 168 óra, 2018. július 7.