[2010. december]
„Akarsz-e játszani mindent, mi élet…”
Az élő papír éve – a Kosztolányi éve volt ez is. De csak úgy, ahogyan már az ezt megelőző esztendő is, bizonyos értelemben, az övé volt – legalább annyira, amennyire még a következő százhuszonöt év is az övé lesz. Pontosan úgy, ahogy a Petőfié, Aranyé, Adyé, Babitsé és a József Attiláé. Pontosan úgy, ahogyan Vas Istváné, Radnótié, Dsidáé, Weöresé, Jékelyé és a többieké mind, tehát mindenkié, vagyis a teljes és mindenkori magyar költészeté… Ha élővé olvassák ma is. A költők és a költészetek ezért és csakis ettől tudnak a születésnapi vagy az elhalálozási évfordulókon, az olykor üresen túltengő megemlékezéseken és az irodalomtörténeti protokollon is túl kortalanok és élettel telítettek maradni… Nem a
halhatatlanság, hanem az „elevenség” mibenlétének egyfajta fölismerésére, az élő költészetre gondolok. Valami ilyesmi foglalkoztatta egykor Kosztolányit is.
Például, pontosan egy nappal ötvenedik születésnapja előtt, 1935. március 28-án írja a Különvélemények egyik darabjában, A kiolvashatatlan vers kapcsán: „Vannak könyvek, melyeket ’ki lehet olvasni’. Ha valaki végére ért a szórakoztató úti regénynek, nyomban kihajítja a vonatablakon. Többé nincs rá szüksége. Mindent tud, amit akart belőle tudni. Oldalai ilyenkor annyira üresek számára, mintha szeme a szó szoros értelmében kiszívta, elfakította volna fekete sorait, s csak a fehér papír maradt volna meg, mely nem közöl többé semmiféle újat. De némely könyv csakugyan kiolvashatatlan. Különösen az igaz versek azok. Ezekbe jobban beleolvassuk magunkat. Mennél inkább ismerkedünk velük, annál titokzatosabbak. Már tudjuk őket fejből is, de minden alkalommal, hogy elénk kerülnek, új fényben ragyognak föl. Elolvassuk ezerszer, s legközelebb, ezeregyedszer az Ezeregyéjszaka tündéri varázsát árasztják. Mi lehet ennek az oka? Nyilván az, hogy nem a szövegükben van a tartalom, hanem mögötte. Ezért nem ’fogynak el’ sohasem. A kontár mindent kifejez, amit érez és gondol, s odadobja nekünk valamennyi szavát. A művész sejtet, s szókincse gazdagságából éppen csak jelképül szerepeltet valamit. Ennélfogva az olvasó tevékeny-alkotó munkatársává válik. A költészetben mindig a háttér számít, egy érzés és gondolatvilág rejtetten ható delejessége, az a láthatatlan, dúsan fölszerelt és kimeríthetetlen ’mögöttes országrész’, melynek a betű csak afféle előretolt katonája.” (Ennyi teljes egészében a jegyzet. Pontosan és tisztán, átláthatóan fogalmaz itt is Kosztolányi – roppant korszerűen, egyszersmind kortalanul, korok fölöttien.)
Mintegy kiegészítésül ide kívánkozik még egy (fanyar hittételnek és kései önvallomásnak egyként beillő) Kosztolányi-följegyzés, amelyet valamivel később, 1935. június 9-én, már az ötvenedik életév betöltése után vetett, mondhatni, papírra… Az Ákom-bákom egyik igencsak kosztolányis futamát idézném, így hangzik A költő imája: „Istenem, add, hogy földi mivoltomban, esetleges sejtcsoportjaimmal, unalmas külsőségeimben, folyton ingadozó kilóimmal egészen megsemmisüljek, s egészen papírrá változzam. De ne legyek olyan papír, melyet az egerek rágnak, hanem élő papír, mely, valahányszor kézbe veszi az olvasó, felpöndörüljön a tenyere és vére melegétől, új életre támadjon az ő életétől, mely titokzatos összefüggésben van az én már rég elmúlt s még mindig ható életemmel. Engedd tehát, hogy ahhoz az eleven papírhoz hasonlítsak, mellyel valaha gyermekkoromban játszottam.”
A költő imája minden ízében, több ízben is átgondolható – azonközben meg párhuzamosan, ám lehetőleg szerteszét és keresztül-kasul Kosztolányi-verseket is illene, kellene olvasgatni még… Úgy, kellő könnyedséggel, ám súlyos eleganciával végre igazán megérezhetni majd valamit ebből az egyszeriből – csak néhány tünékeny részletet ebből a csodálatos egészből, a léttöredékeken át fölragyogó, veszendő, föl-föltámadó, folyton változó, örökkön mozgó, mégis mozdulatlan, majdnem közömbös és varázslatos, földi és égi világból. Ha úgy tetszik, az életből magából – a szépből, a nagyszerűből kibomló költői világból –, a szavak színéből, s a nyelvi jelenlét visszájában is titkosan, gazdagon megmintázott, színjátszó, eleven semmijéből… Ennek a belátásához jómagam az 1935-ös Számadás legnagyobb és már eléggé közismert, művészi-poétai magaslatai mellett talán a túl szerényen meghúzódó Ének a fiatalokról című verset ajánlanám, illetőleg már a Számadás megjelenése után írt Szeptemberi áhítat (sokat elemzett, sokak szerint töredékesnek ható) pazarul megkomponált költeményét, annak mesterien fölzengő egységét, öttételes zeneművét, amely a Hajnali részegség méltó párdarabjaként, a „De profundis”-ból indul fohászkodással, invokációval, majd szinte észrevétlenül, de folytonos, izgatott elevációval voltaképpen az emlékezés és a fölismerés magányos apoteózisába ível át, s a maga patetikus fenségében válik édessé, légiessé, feledhetetlenül klasszicizáló, motivikus összegezéssé, hogy végtére is a fény és az élet egyik legszebb búcsúszimfóniájává emelkedjen a magyar költészet egén… Mint az örök, szép élet áhítatos lobogása – oly csillapíthatatlan, olthatatlan lesz a távozás, a tágas búcsúkép hosszan kitartott, távolodó lobogása is fönt… Mint elbocsátott vásznak szabadsága elleng – magasba tart a zászlók őszi búcsúröpte: „Ifjúságom zászlói úszva, lassan / röpüljetek az ünnepi magasban.” Emlékezetesen sugárzó képsor ez, mert végtelenbe meghosszabbítható – késleltetett, mégis eleven lobogású zárlat.
A költő imája pedig így lesz minden ízében többször is átízlelhetővé – csak éppen groteszk, fájdalmas fintornak, avagy prózába rejtett, meg nem írt versnek is olvasható… Nézzük csak, legyünk csak olvasók – vegyük hát kézbe, hadd érezze tenyerünk, vérünk kései, posztumusz melegét a holt, hideg papír… Aztán emeljük ki, tépjük ki Kosztolányi kifordított, fonák fohászából az öröklét szerény megkívánását, az esendők és minden földi veszendők vágyakozását, a szavakat, a tán eléggé költőinek sem tűnő szavakat – a földi mivoltot, az esetlegest, az unalmast, a folyton ingadozót… Csak az egészre figyeljünk – a megsemmisülésre és az átváltozásra, csak az új életre támadásra és a már rég elmúlt, de még mindig ható életre. De mindenre, minden hasonlóra és minden hasonlíthatatlanra gondoljunk most... Aztán vegyük sorra a titokzatos összefüggéseket is. Mert minden rajtunk múlik – csak általunk lehet. De legfőképp a könyvbe zárhatóra, csupán egyetlen, végtelenül ragyogó papírlapra, csak a könyvbe fogható foghatatlanra gondoljunk igazán – a teremtés művére és a teremtett műre, mert vers és világ egy… És a költő is, amiként a költészet maga – élő, szavakkal lüktető, eleven papír. (Pontosan olyan, amilyennel valaha, még gyermeki korban – játszani tudtunk.)
ÉNEK A FIATALOKRÓL
Ámulnak ők és fölnevetnek,
előre néznek, hátra néznek
és visszafordulnak tünődve,
mert még nem értik az egészet.
Mostan lepődnek meg először,
magasba vont, sóvár szemölddel,
föl-föltekintenek az égre,
ahol a hold tányérja zöldel
és nap vöröslik a zeniten
és csillagok szelíden ülnek,
szemükben eleven görögtűz,
hétköznapon is örök ünnep.
Úgy járnak itt e gyatra földön,
melyen csupán por és kopás van,
úgy járnak itt e vén világon,
mint egy frissen-festett lakásban.
Nézd, hogy figyelnek, hogy rajongnak,
mikor eszed már unva fontol,
csodát remélnek egy levéltől,
egy hírtől és egy telefontól.
Mondd ezt velem: tudatlan árvák,
mondd: lelkük új és tiszta-hős még,
mondd ezt velem: szegény bolondok,
glória nékik és dicsőség.
1934
SZEPTEMBERI ÁHÍTAT
Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.
Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hívő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kívánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,
csak az élet örök kincsébe hinni
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom, vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nékem, végtelen
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.
–
Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös inye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszú út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő
s a boldogságtól elnémul a szóló.
–
Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
mint hogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.
Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól
s a télre, sárra és halálra gondol.
Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.
Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatlan suttogás,
a fák fölött szallag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajít a ködnek
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt mennyország?
Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldusgúnya is,
jaj, hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.
Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliába.
Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az ígéret
s az ámulattól szinte égig érek.
–
A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak
s mint a kisikált sárgaréz-edények
a konyha délutánján, mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?
Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?
–
Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.
1935