[Látó, 2010. október]


 


 


Két parton



Beney Zsuzsa, az ember, Beney Zsuzsa, a költő döbbenetesen egy. A két hang, Beney Zsuzsáé és Beney Zsuzsa verseié félelmetesen összecseng. A verseivel, írásaival folytatott párbeszéd egész embert kíván, teljes alámerülést: Beney Zsuzsát ha akarod, sem tudod „félszemmel”, osztott figyelemmel olvasni. Szavai – két parton, szó és csend között – teljesen beszippantanak, egész lényeddel ragadnak magukkal. Olvasom Összegyűjtött verseit, s ugyanabba a mélységbe szállok alá, a figyelemnek ugyanabba az irtózatos koncentrációjába, s a tisztánlátásnak ugyanazzal a félelmetes élességével szembesülök, ami a vele való személyes beszélgetéseket felejthetetlenné tette.
Beney Zsuzsa mindig de profundis, a szó, a lét legmélyéről szólt, ama bizonyos határról, mely elválasztja a szót a csendtől, Orpheuszt Eurydikétől. Mert mindig, kezdettől végig a szenvedésről írt, pontosabban a szenvedést írta, a szenvedés szólalt meg verseiben: a nagy antik mítoszoktól – mindenekelőtt Orpheusz és Eurydiké mítoszától – a krisztusi passión át a holokausztig. „Mert nincs más út az áradó sötétbe / mint eltűnni megcsúszó partra lépve / a szenvedés vak útvesztőiben.” (Három fafaragás, Krisztus) A szenvedés, a hiány, a halál határtapasztalatát, hogy „megroppannak az ég boltjai, / nem bírja Isten tovább tartani / mindazt a kínt, amelyet megteremtett. / Mert csak ő teremthetett íly halált – / ki meghal bennünk, s újrahal magában, / ki úgy gyötrődik önmagábazártan, / oly keserűn tudja a magányt / mint ők, kik (…) / újra és újra a haláluk élték – / és Istenét, aki a remény rését / eltorlaszolva bennük szenvedett.” (Hat szonett: Simone Weil emlékére)
Ahogy az általa értelmezett alkotókban – József Attilában, Radnóti Miklósban, Simone Weilben, Paul Celanban vagy Pilinszky Jánosban – is mindenekelőtt a szenvedő szubjektumot látta és szólaltatta meg.
Éppen ezért Beney Zsuzsáról szólva igen erős a kísértés, hogy a verseivel folytatott dialógusban a szavakon innen maradjunk, „néma párbeszédben” a költészetté vált szavakkal. Hiszen – szó és csend között fogant – szavainkkal kapcsolatban sokszorosan úgy érezzük, hogy azok folyton elhangolódnak.


Talán innen eredeztethető az a relatív hallgatás, mely lírai életművét egészen a legutóbbi évekig, a posztumusz befogadásig övezte. S talán az olvasó, pontosabban a hivatásos értelmező állhatatlanságából is, aki az anyag sűrűségét – nemcsak szellemileg, de még inkább emberileg – túlságosan megterhelőnek találja. Ahogy azt a – mindezektől nem független – tényt sem lehet említés nélkül hagyni, hogy e lírai oeuvre befogadásának nehézsége végső soron abban rejlik, hogy a Beney-versek szubsztanciálisan metafizikai-etikai beágyazottságának interpretációjára minden jel szerint nincs nyelv az irodalomkritika aktuálisan meghatározó tendenciáiban. Hiszen Beney Zsuzsa talán nem is annyira nehéz, mint amennyire súlyos olvasmány, lehúz, magával ránt, mint Orpheuszt Eurydiké: „Lelkem, mondd, mennyi szenvedést viselsz el? / S te lelkem társa, akiért a föld / Kemény kérgét taposva elmerültem, / Háromszor el a mélységes homályba – / Te értem mennyi szenvedést viselsz el? (…) Hiszen téged sötét / Halálom elborított. Mint a tenger. / Vissza­vezetsz-e? Élve a pokol / Mélyére szálltál, engem elragadni, / Gyenge dal láncán engem, aki érted / Éltem, haltam, és benned elmerültem, / Én értem mennyi szenvedést viselsz el?” – így Eurydiké az azonos című versben A tárgytalan lét című kötetben.


 


Ha a történeti horizont mentén próbáljuk elhelyezni e lírát, a nyugatosokhoz való kötődés mellett (mely főként a korai versek esetében meghatározó), kézenfek­vőnek látszik a későmodern magyar líra szerves továbbvitelét látni benne.
Megkerülhetetlen másfelől az alapjaiban dialogikus beszédszerveződésű Beney-költészet helyét a dialogikusság műfajtörténeti kontextusában is kijelölni. E költészettörténeti korszakküszöb a magyar irodalomtörténetben – éppen a Beney Zsuzsa-verseket erősen inspiráló – József Attila, valamint Szabó Lőrinc életművéhez kötődik. E lírai életműben tehát tetten érhető a húszas-harmincas évek lírájának közvetlen hatása, csakúgy, mint a dialogikus versbeszédnek, például a Pilinszky-költészeten keresztül történő továbbélése. Beney Zsuzsa költői hangjának személytelensége történetileg többek közt erre a költői paradigmaváltásra vezethető vissza: a versek belső dialogicitásában a személytelenség olyan formái rejlenek, melyek felszámolják az énnek a költészet által egészen a modernség végéig rögzített határait.1
A Beney-líra hatástörténeti előzményeinek számbavétele során fontos kitérni a létfilozófiai vagy bölcseleti hagyományra a magyar líratörténetben: elsősorban Arany, Babits, Pilinszky vagy Nemes Nagy hatására. Lator László „metafizikai derengésű egzisztenciális líraként” aposztrofálja e költői életművet, amennyiben állandó jellemzője a transzcendensre mint a Másikra való nyitottság, a megszólítás vágya, illetve kényszere, még akkor is, ha ez a transzcendens éppen a tüntető hiányba, a vak hallgatásba burkolózik.
Az előzmények sorából kiemelkedik a – jobb híján – egzisztenciálisnak mondott bölcseleti, vallásbölcseleti és irodalmi hagyomány, amire a költő „kánonjának” kitüntetett alkotói névsora épp annyira rámutat (Keresztes Szent Jánostól Simone Weilen, Kafkán vagy József Attilán át Pilinszkyig), mint a versek mindenkori kérdéshorizontja.
Beney Zsuzsa költészete annyiban is erőteljes kötődést mutat az időben őt meg­előző költészettörténeti paradigmákkal, amennyiben a versbeszélő hisz a költői szó hatalmában, annak ellenére, hogy folytonosan küszködik a kimondhatatlan kimondásával, a létezés megfejthetetlenségével. „A szó teremtette meg a világot / s ha elhallgat, beomlik a világ. (…) Ez is tudás, a lefordíthatatlan, / túl a hiten és túl a kételyen.” (Két parton) Más szóval a Beney-líra őrzi a költészetnek a nyelvszkepszis előtti éthoszát, s filozófiai ihletettsége kevésbé a nyelvkérdésre, mintsem az ontológiára vonatkozik.
Hiszen egyetlen témája a gyász, a hiány, s egyetlen témája a lét, a teremtés, a teremtett világ meghaladhatatlan szépsége. Pontosabban szólva, talán nem is a teremtett világé, hanem a szavak, a költészet által teremtett világé, mely az egyetlen megtartó erő a szenvedés e költői labirintusában. „Nem úgy van távol élet a haláltól / mint a nem látás, nem találkozás.” (Az utolsó versekből – VII.)


Beney Zsuzsa halállíráját, pontosabban gyászköltészetét a kezdetektől áthatja egy igen erőteljes bűntudat-élmény, mely mindenekelőtt a túlélők bűntudata. A költészetében artikulált bűntapasztalat ugyancsak közel áll az egzisztencialisták (vagy az egzisztencializmushoz közeli alkotók) bűnfelfogásához Kierkegaard-tól József Attilán át Pilinszkyig. „Megérett a fájdalom szégyene / bennem – büntetése a szenvedésnek.” (Versek a labirintusból)
A Beney-versekben poétikai formát öltő bűn-tudat ugyanis a bűnprobléma igen erőteljes reflektáltságát mutatja: a bűn mint a létező egyik legalapvetőbb ontológiai, egzisztenciális problémája jelenik meg. Mindez a bűnt magára vevő szubjektum versbeszédeként áll előttünk, különös tekintettel a Golgota, illetve Auschwitz szituációjára. Az el nem követett bűnökkel szemben érzett bűntudat és szorongás – kitüntetett módon az eltávozókkal kapcsolatban – szintén azon gondolkodástörténeti hagyományban jelöli ki a Beney-líra helyét, melynek mérföldkövei Kierkegaard, Kafka vagy éppen József Attila. „Mert bűnöm s büntetésem is Tebenned / hogy túléltelek s túl nem éltelek. / Szörnyű súlyodnál könnyebb terheket / cipelek s mégis nehezebb keresztet: / e szégyellt s szégyentelen szenvedést. / Ha elvetted a másban-létezés / vállalt kínját, miért adtad helyette / halálukban el nem múló halálom / rémületét és lelkifurdalásom / bűnét, mely életemet betemette.” (Versek a labirintusból)
A gyász mindenkori létállapota tehát a versszubjektumnak, mely – miként Beney mesterénél, Paul Celannál – nem meghaladható, talán nem is meghaladandó. Kü­lönös, szokatlan pozíciót foglal el ugyanis a versbeszélő: olyan határpozíciót, mely­nek „két partja” mintha nem az élők, hanem a holtak fókuszából volna poétikailag rögzítve. Valahogy úgy, mint Celan Halálfúgájában, annak a nem pusztán poétikai, de kimondottan etikai imperatívusznak engedelmeskedve, melyet Celan, s nyomában például Pilinszky a tanúságtétel etikai parancsának nevezett, ebben jelölve ki a költészet mindenkori s legfőbb feladatát. „akik felejthetetlen / halálban égnek és a rémületben / az ő tágranyílt szemük pokla lángol – / mi úgy halunk sorsukba temetetten, / hogy halálukban élünk, temetetlen – / megosztottan a remény csillagától. / Mert nincs föld velük és nincs nélkülük sem. / Emlék sincs. (…) / – az örök jelen torlódott össze bennük, / jeltelen sírjaik holdranyúló magasába.” (Hat szonett. Simone Weil emlékére)


A lírai műfaj partitúra-jellege sokszorosan érvényesül Beney Zsuzsa költészetében, hiszen a szerzői intenció itt messzemenőkig a műfaj befogadásának arra az antropológiai vonatkozására irányul, hogy a verseket csakis egy szubjektum megnyilatkozásaként, egy beszélő hangjaként tudjuk befogadni. Mindez pedig a Beney-versekben uralkodónak mondható dialogikusságban ragadható meg a legegyértel­műbben.
E versek megszólító, illetve önmegszólító alakzataiban is a versbeli én önreprezentációja a tét, a két személyre bomló hang pedig arra utal, hogy megjelenik a lírai én osztottsága, de legalábbis egy reflektált önértelmezésre való igénye.2
A Beney-verseket uraló dialógus-alakzatok, illetve formációk végső soron mindahányszor a szubjektumnak olyfajta osztottságát mutatják, mely a lírai szöveg eredendő műfaji sajátosságaként tárul elénk. A bennük megalkotódó dialógus-alakzatokra, illetve aposztrophékra is érvényes az „önmegszólító verssel” kapcsolatos alábbi megállapítás: „az ’önmegszólító’ versben nem elsősorban a lírai beszédmód különös fajtájával, hanem a lírai szöveg szerveződésének azon válfajával állunk szemben, amikor az én osztottsága mintegy behatol a megnyilatkozás szerkezetébe: ebben az esetben azonban már nem pusztán egy – pragmatikai értelemben vett – ’verses’ beszédalakzatról, hanem a lírai szöveg nyelvi szerveződésének sajátos és definitív móduszáról van szó.”3
Beney Zsuzsa költészete par excellence példája annak a lévinasi tételnek, miszerint a versnyelvben megképződő dialógusban „az én és a más között retorikán túli kapcsolat van”.4 „Mindig határon: én s az arctalan / mások. Mindegyik áldozatban arcod.” (Az erdő)
Kulcsár-Szabó Zoltán az önmegszólítást a Paul de Man-féle prosopopeia trópusa felől értelmezi, eszerint az önmegszólító versben az „arc” a „te” attribútuma: „a versben megalkotott ’arc’ hozzárendelése a versben beszélő hanghoz.”5 A Beney-lírában – a kortárs magyar költészet meghatározó irányzataival ellentétben – ugyan nem képezi valódi kérdés tárgyát a lírai hang identifikálhatóságának a problémája, annál inkább érvényes azonban az aposztrofikus versbeszéd azon jellegzetessége, miszerint az „én”-nek kölcsönzött hang és a „te”-vel való identifikáció soha nem lesz egymásnak tökéletesen megfeleltethető. Mármost Beney Zsuzsa költészete éppen ezt a „hasadást” mutatja fel a maga poétikai eszközeivel (mindenekelőtt élő és halott „én”, Orpheusz és Eurydiké hangjának „két partra” való hasadásával), s teszi egyszersmind egyik legfőbb problémájává.


Paul de Man az aposztrophét összefüggésbe hozza a prosopopeia alakzatával: utóbbi – ugyancsak a megszólítás figurájaként – a megidézett tárgyakat és halottakat hanggal, illetve arccal ruházza fel.6 Az arcadás aktusát, a prosopopeia trópusának performativitását de Man koncepciója szerint az antropomorfizmus teszi lehetővé, mely több, mint trópus. A Beney Zsuzsa-versekben megképződő prosopopeia-alakzatok ugyancsak összefüggést mutatnak a költészet antropomorfizáló hajlamával. A kései de Man szerint „a líra jellegzetesen az aposztrophé és a prozopopeia […] alakzatain alapul, amelyek a lírát a hanghoz társítják, és az én–te-relációk tételezése és előtérbe helyezése által antropomorfizmusokat hoznak létre”.7
Beney Zsuzsa lírájának aposztrofikus jellege ugyanakkor szervesen összekapcsolódik azzal, hogy költői megszólalásait szinte kivétel nélkül az emlékező szubjektum pozíciója hívja létre, más szóval a versbeli emlékező „én” költői invokációja majd mindig a halott „te”-hez fordul. Beney Zsuzsa versei tehát arról az erőfeszí­tésről tanúskodnak, mely a szubjektum költői identitását az emlékező, illetve aposztrofikus versbeszéd segítségével alkotja meg.
Azonban az európai költői hagyományban rögzült alapvetően nosztalgikus, elégikus időtapasztalat mintha teljesen idegen volna e költészettől. „Miért volt? Meg­tanulni a mondhatatlant / megérezni a fönt-lent lüktetését / hagyni, hogy fájjon az idő, ha nincs is / megfulladni a lét üres terében?” (Az utolsó versekből – VII.) Mintha folyton a paradicsomból való kiűzetés vagy az apokalipszis utáni csönd pillanatában szólalna meg a versbeszélő: a versidő mindig drámai, talán patetikus pillanatot rögzítve, akárcsak Celan vagy Pilinszky lírájában. „Csupasz fák közt. Kiáltás, rémület, / könyörgés nem talál meghallgatásra. / Gyermeki létünk visszavétetett.” (Az erdő)
Beney Zsuzsa emlékező, gyászoló versbeszédében ugyanis – a nyugati líratörténeti tradíció-meghatározó tendenciával szemben – a hiány, a veszteség tapasztalata, a gyász szituációja, a végesség-tudat okozta létszorongás nem nyer feloldozást. Igaz ugyan, hogy a költészet, pontosabban a költés itt voltaképpen azonossá válik magával az emlékezettel. S az is érvényes e költői mű vonatkozásában, hogy „az aposztrophikus lírában ’temporális’ probléma vetődik fel: […] Az aposztrophé kimozdítja […] az irreverzibilis struktúrát azzal, hogy kitörli a jelenlét és távollét közötti oppozíciót az empirikus időből, és a diszkurzív időbe helyezi át”.8
Csakhogy ebben a – paradoxikus gondolatformákra erőteljesen támaszkodó – költészetben nem értelmezhető az – akár a nosztalgikus-elégikus, akár az aposztrofikus lírában jellegzetes –paradoxon, hogy a költészet mintegy „legyőzi” az időt, hogy az idő múlása a költészet „hatalma”, azaz az emlékezés ereje által megállítható: a Beney-versek olvasója nem tapasztalja meg azt, amit a nagy európai „emlékező versbeszédekben” tapasztalni szokott, hogy a műalkotás „emlékmunkája” az idő reverzibilitását ígéri, legalábbis az aposztrophé, s egyáltalán a költői beszéd diszkurzív idejében.
A Jonathan Culler által leírtak tehát nem működnek e líra kontextusában. Az aposztrophikus lírában „temporális probléma vetődik fel: valami egykor jelenlévő veszve vagy eltűnőben van, a veszteség elbeszélhető, de az időbeli szekvencialitás visszafordíthatatlan, akárcsak maga az idő. Az aposztrophé kimozdítja ezt az irreverzibilis struktúrát azzal, hogy kitörli a jelenlét és távollét közötti oppozíciót az empirikus időből, és a diszkurzív időbe helyezi át. […] a jelenlét és távollét játékát immár nem az idő, hanem a költői hatalom irányítja. Ennek a struktúrának a legvilágosabb példája természetesen az elégia, amely a visszafordíthatatlan időbe­li szétválasztást, az élettől a halál felé tartó mozgást a gyász és vigasz attitűdjei közötti dialektikus váltakozással, a jelenlétnek és távollétnek a megidézésével helyettesíti. […] Azok a versek is, amelyek explicit módon beszélnek el egy veszteséget, amelynek visszafordíthatatlansága köztudott, ezt a tudást épp az általuk használt aposztrophék áshatják alá.  […] a beszélő ezt a veszteséget a temporalitás mozgásán kívülre helyezi, a vers visszaemlékezésekkel tagadja a temporalitást”.9
Alkalmasint arról van szó, hogy a Beney-líra „teremtő ereje”, legfőbb ihletforrása, illetőleg poétikai törekvése ezzel éppen ellentétes, vagyis az emberi lét, elsőd­legesen a hiány, a gyász, a végesség irreverzibilis lényegét kívánja költőileg rögzí­teni, s ekként tanúságot tenni.
Beney Zsuzsa költői pozíciója tehát igen sajátságos, hiszen az irreverzibilitás nem szűnő tapasztalatát mégsem a teljes rezignáltság vagy a teljes szkepszis pozíciójából rögzíti. Azt mondhatnánk talán – kevéssé szakszerűen –, hogy a versben megszólaló „én” leginkább az élő halott helyzetével azonosítja magát, mintha ama határon túlról szólna, s ennek folytán a „határon innen” időfogalma nem volna esetében releváns. S ami még szokatlanabb, hogy ez a versbeszélői pozíció a legkevésbé sem azonosítható valamiféle poétikai szereppel vagy programmal. „nem tudok, nem tudok, jaj ne eressz el, / zárj tenyeredbe, vesd meg az ágyam, / morzsáddal etessél, te itass szomjjal, / keserű tejjel, éltess halállal.” (Sirató)
Igen tanulságos e szempontból az, amit Paul Ricœur Emlékezés, felejtés, történelem című munkájában mond: „Az emlékezet konstituálja a múlt értelmét. […] az emlékezetben tárható fel a tudat eredeti kötődése a múlthoz. Az emlékezet, ahogy ezt Augustinus óta tudjuk […], a múlt jelene. […] Az idő differenciálása meghatározott időterekre […] az alteritás-érzésbe kapaszkodik. Ám ez a másságérzet nem rombolja szét azt a két lényegi minőséget, amely a visszaemlékezésben élő múlt és élő jelen egymáshoz való viszonyát jellemzi: az időbeli kontinuitást és az emlékezés mindenkor-enyémvalóságát (Jemeinigkeit).”10 Majd felveti a kérdést, hogyan lehet összeegyeztetni az emlékezés kontinuitását és az emlékek lezártságát: „Az emlékek olyan értelemsíkon strukturálódnak […], amelyeket, mint valami szigeteket, szakadékok választják el egymástól. Ezzel szemben az emlékezet képes rá, hogy törölje az időt, visszafele menjen benne […] Lezártság és folytonosság viszonyának problémáját […] oldja fel az emlékezet emlékartikulációjának narratív megformálása. […] Emlékeim mindig az én saját tudatomhoz tartoznak, […] ez a hozzátartozás a mindenkor-enyémvalóság egyik példája […]. Ebben az értelemben az emlékezet döntő módon hozzájárul a személyes identitáshoz.”11


Ricœur emellett azt állítja, hogy a passzív felejtéssel szemben, mely az elhárítás, a menekülés stratégiája, az aktív felejtés az „emlékmunka” szerves része, mi több, „felelősséggel jár”. Az aktív felejtés mint megbocsátás „ellentéte a felejtésnek. […] bár a megbocsátás egyáltalán nem magától értetődő, van egy bizonyos belső célja, amely az emlékezetre irányul. […] célja, a bűn eltörlése, összeegyeztethetetlen az emlékezet eltörlésével. A megbocsátás inkább az emlékezet egyfajta gyógyítása, gyászának végigvitele. […] A megbocsátás a jövőt adja az emlékezetnek”.12
Még ha Ricoeur elgondolásainak első fele – mint az emlékezés identitásképző jelentősége vagy retrospektív, illetve narratív szerkezete – releváns is a Beney-versek vonatkozásában, a felejtésről, emlékmunkáról, illetve megbocsátásról mondottak éppen ellentétesnek mutatkoznak a Beney-lírával. Beney Zsuzsánál tudniillik nincs felejtés, hanem kimerevített emlékezés van, celani tanúságtétel, nincs nyugvópont, az emlékezet nem a ricoeuri dinamikus struktúra szerint működik, hiszen a gyászmunka sosem ér véget. Ezt tükrözi – a legelső gyászdaloktól az életművet záró Requiemig (Egy anya története) – az egyes versek fúga-szerkezetének, csakúgy, mint a költői életmű, poétikailag mégoly produktív folytonos önismétléseinek, autotextusainak véget nem érő, körkörös struktúrája is. „Nincs felejtés és nincs feltámadás. / Halálunk a nemlét mélyén továbbél.” (Két parton)
Itt nem működik az „emlékezet gyászának végigvitele”, a ricoeuri értelemben vett megbocsátás – legalábbis, ami az én önmagával szembeni megbocsátását illeti a gyász bűntudatában, hiszen a költészet nem győzheti le az időt, a halált, még saját költői idején belül sem változtathatja reverzibilissé az irreverzibilist. Ezért nem lehet Beneynél az emlékezetnek mint megbocsátásnak „jövője”: „A világ, vagy mi magunk változunk? / Nincs emlék és megszűnik a jövő is. Beállt jég az idő.” (Eurydiké mint Koré)


Hogyan ragadható meg e költészet Isten-tapasztalata? Istenről szólni Beney Zsuzsa számára a költészet nyelvén Istenhez szólva lehetséges csupán, nem mint tárgyról, hanem mint alanyról, szubjektumról, pontosabban szubjektumhoz. A versek aposztrofikusságának egyik lényeges dimenziója tehát a lírai énnek Istennel folytatott dialógusa, a Transzcendens megszólítása – a megszólított halottjait sirató versbeszélő invokatív beszédhelyzetétől elválaszthatatlanul.
A hiány költészete – mely elsősorban József Attila és Pilinszky öröksége – egyúttal a kenózis és a dekreáció poétikáját hozza magával. A kenotikus horizont nemcsak a versbeszélő-teremtmény Istennel szembeni kenotikus önmegsemmisítésének, „halálának” feleltethető meg, de a szerelemélményben, Eroszban mindenkor ott rejlő Thanatosz-tapasztalatnak, a „meghalás” lehetőségének, a személyes halál eseményének is. „Hiányodban közelebb vagy magadnál. Nem önmagamba halok – a hiányba / mely úgy nő köréd mint az ő hiányuk / susog majd haldoklásod erdejében.” (Az erdő) Vagyis e lírai életműben nem pusztán az Isten-kapcsolat, de a halál-, sőt a szerelemélmény is kenotikus lényegű.


Itt mindenekelőtt Simone Weil hatását és a Pilinszky-lírával való rokonságot szükséges kiemelni. Mindkét költőre nagy hatást gyakorolt a francia misztikus platonista indíttatású metafizikája, a kenózis teológiája, a kiüresítés, mely az emberi szenvedés és a kereszt titkának kulcsa. Weil Isten teremtő aktusát is kenózisként fogta föl, melyben Isten kiüresítette magát, hogy a világ számára helyet biztosítson, Isten ilyen módon hiányában van jelen a világban, és mi ebben a hiányban tapasztalhatjuk meg jelenlétét. „Azért vagy, hogy megfosztódj önmagadtól: / „Istenem, mért hagytál el engemet?” / Világot teremtettél hogy Veled / együtt mindig újra semmibe hulljon (…) Isten (…) / hagyod / hogy hiányodra épüljön teremtett létünk. Létedből kivonod magad. / Halálunkba oltod halálodat / hogy létünk nemlétedbe átemeljen.” (Versek a labirintusból)
A dekreáció tana, melyet a zsidó hagyomány cimcumnak nevez (utóbbi a költő számára rendkívül fontos Kafkánál is központi kérdés), s amely a keresztény misztika, s ezen belül is a negatív teológia hagyományára vezethető vissza, a Beney-költészet egészének Isten-képére rányomja a bélyegét. E versekben továbbá az a weili elgondolás is tetten érhető, miszerint a teremtés és a passió összefügg, ugyanis mindkettőben Isten távolodik el önmagától. A kereszt botrányában ez az eltávolodás végpontjáig, a teljes kiüresedésig jut el Krisztus elhagyatottságában. Ahogy mindenekelőtt a Versek a labirintusból kötet versei egyben a misztikusok azon tapasztalatáról is tanúskodnak, hogy az ember, paradox módon éppen a fájdalomban és a szerencsétlenség szélsőséges eseteiben tapasztalhatja meg a hiányában je­lenlevő Istent.
Miközben Isten-tapasztalata igen közel áll az említett hagyományhoz, különösképp a negatív teológiához, Beney Zsuzsa számtalanszor vall, írásainak minden műfajában, leküzdhetetlen szkepsziséről, Isten létével kapcsolatos folytonos kételyeiről, csakúgy, mint a hit szenvedélyes kereséséről. Ennek egyik legszebb példája a Szó és csend között című esszé(?)-kötet, melyet a szerző szándéka szerint az életműkiadásban a versek között helyeztek el.
Valószínűleg nem eldönthető, s nem eldöntendő, mert nem releváns kérdésirány, hogy Istenhitről vagy éppen szkepszisről kell-e beszélnünk e lírai oeuvre kapcsán. Talán a határ tapasztalata a leglényegesebb itt is: épp erről az el-nem-dönt­hetőségről, a határ folytonos megtapasztalásáról szól a versek Isten-tapasztalata is. „Isten ki megtehetted és meg is / tetted, hogy ígéreted ellenében / megkötöztesd a népet / kit kiválasztottál hogy majd a hit / gyenge fényénél rója köreit / a reáméretett szenvedésnek. / S úgy ölted meg hogy az emlékezésnek / ne maradjon helye (…) / önmagad ölted meg bennük, a vak áldozat / reménytelensége őrzi reményed.” (Versek a labirintusból)
Ugyanerről tanúskodnak Beney Zsuzsa Weöres Sándor költészetéről szóló 1973-as sorai, melyek a teljes életmű távlatából még inkább az önreflexió benyomását keltik, a költő Weöres-olvasatából kimondottan önértelmező, mi több, Beney ars poeticájára jellemző jegyek rajzolódnak ki: „Nála az ég, vagy másként megnevezve, a világon túli, a transzcendens nem e világnak másik oldala, helyesebben nem »csak« ez –, a lét teljessége magában foglalja a földi életet, de fordítva, ez is amazt, ég és föld, személyes és személytelen ellentétpárjai ezért nem megfelelő ki­fejezői a költészetében rejtekező – vagy költészetében megnyilatkozó – polaritásnak. Ez a polaritás túlnyúlik a költészeten, a szavakon túl, a megnevezhetetlen vég­telenségébe. Az ellentétek helyett (…), költészetét inkább a távolság: a szó és a megnevezhetetlen – a meghatározható és az érzékszervi tapasztalással megismerhetetlen – távolsága jellemzi. A távolság, mely mérhető és mégis mérhetetlen, a valóságból leszűrt, de már nem tapasztalati elvonatkoztatás.”13


A határ Beney Zsuzsánál ugyanis nem poétikai játék, gondolati konstrukció, hanem a teljes átélés, maga a legelemibb, legmindennapibb léttapasztalat. A Grenz­situation, a határhelyzet Beney számára nem rendkívüli tapasztalat, hanem elemi, szinte mindennapos élmény, mely poétikai formába kívánkozik a „csak növényként bírható szenvedésben” (Az erdő). S egyáltalán, rendkívül fontos e költészetben a vegetáció, a növényi világ – s a vele rokonítható madár-motívum – mint poétikai téma, melyben tükröződik létünk szépsége és esendősége, mulandóságunk.
Weöres Sándor szerint „a magyar költészet még aligha produkált szubtilisabbat, szellemibbet, mint Beney Zsuzsa lírája. Versei annyira éterikusak, hogy eleinte alig érzékeljük a témáikat, csak többszöri elolvasás után bontakoznak ki. Anyag­talannak hatnak, átlátszó fényfátyolnak, pedig nagyon is kemény, megmunkált matéria rejlik bennük”. Beney Zsuzsa versei, legyenek mégoly éterikusak vagy szubtilisek, kivételes erővel merítenek a világ anyagszerűségéből, s a mikroszkopikusan felnagyított képek és a látomás határán rendkívüli pontossággal adják vissza emberi létünk vagy akár a kozmosz anyagba kötöttségét. Álljon itt egy idézet a madarakról: „szárnyas lényük nem más, mint toll és lélek. (…) Mélyebben a van-ba ágyazottan, mint bármely más élőlénye ennek a földnek. Talán éppen, mert határon, a van és a nincs határán. (…) Mélyebben a nincs-be ágyazottan, mint bármely más élőlény(ét) ennek a földnek. A megfoghatatlanban, a repülésben, a látszólagos anyagtalanságban. (…) Anyag és lélek, van és nincs között. A szavak nélküli létezésben.” (Madárka)


Mi tehát Beney Zsuzsa költészetének titka?
A két parton, szó és csend között tapasztalata – melyet írásai egyszerre ragadnak meg a maguk egyszerűségében s mégis elementáris erővel –, a halál mindent átható élménye így válhat mindennapjaink banalitásának s „rosszul temperált” drámáinknak halálpontosan intonált visszhangjává. Így tud megszólalni bennünk Beney Zsuzsa verseinek és hiányának csöndje. „Búcsúzunk. Kimondatlan szavaink / mint ködbevesző madarak keringnek / a sűrűsödő lassú víz felett: / két parton, két hallgatás, két halál.” (Versek a labirintusból)


 


JEGYZETEK


1 Erről lásd: Kulcsár-Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Budapest, Argumentum, 1993, 41.
2 Vö: Kulcsár-Szabó Zoltán: A ’te’ lírai alakzatának kérdéséhez. In: Az olvasás lehetőségei. Budapest, Kijárat, 1997, 44.
3 Horváth Kornélia: A versről. Budapest, Kijárat, 2006, 196. (kiemelés az eredetiben)
4 Emmanuel Lévinas: Teljesség és Végtelen. Tanulmány a külsőről. Ford. Tarnay László. Pécs, Jelenkor, 1999, 56.
5 Kulcsár-Szabó, i. m. 42.
6 „A hypogramma közel áll a prosopopeiához, az aposztrofé trópusához. [...] a prosopon-poiein azt jelenti, hogy arcot adni, és ezzel magában foglalja azt, hogy az eredeti arc hiányozhat, vagy lehet, hogy nem is létezik.” = Paul de Man: Hypogramma és inskripció. Ford. Nemes Péter. In uő: Olvasás és történelem. Budapest, Osiris, 2002, 421.
7 Jonathan Culler: Líraolvasás. Ford. Füzi Izabella. In Figurák. Szerk. Füzi Izabella és Odorics Ferenc. Budapest–Szeged, Gondolat–Pompeji, 2004, 122–123.
8 Jonathan Culler: Aposztrophé. Helikon 2000/3, 383–386.
9 Culler, i. m. 383–386.
10 Paul Ricœur: Emlékezés, felejtés, történelem. Ford. Rózsahegyi Edit. In: Narratívák 3. A kultúra narratívái. Szerk. N. Kovács Tímea, Bp., Kijárat, 2000, 54.
11 Ricœur, i. m. 55.
12 Ricœur, i. m. 65–66.
13 Beney Zsuzsa: A két arc. Ikertanulmány Weöres Sándorról. In uő: Ikertanulmányok. Bu­da­pest, Szépirodalmi, 110.