Ongjerth Hanna: Fecskefészek. Tea Kiadó, Budapest, 2025.
György Andrea: A regény címében szereplő madarat a könyv tipográfiája is hasznosítja. A borítón töviskoszorút formáló fecskék beröppennek a főszövegbe. Tekintetünk jólesően megpihen rajtuk, minekelőtte nekifognánk az éppen soron következő fejezet olvasásának. A fecskék száma a fejezet számát jelzi.
Amik Annamária: A természetből ihletett elragadó hasonlatok a szövegben is gyakoriak („járomcsontja két sziklaszirt”), miközben kontrasztként erősítik fel, hogy a szereplőknek nincs lakható világuk, sehol sem érzik magukat otthon.
GyA: Ongjerth Hanna első regénye törékeny, kecses írásnak tűnik, ám annál keményebb témákat feszeget, olyanokat, mint a szülői értékrendhez való viszonyulás, az önazonosság, az idegenség tapasztalata az emigrációban, az anyaság megélése, hogy csak néhányat említsek.
AA: Inkább felvesz, mintsem felvet aktuális társadalmi témákat. Haragos-ironikus tónusa jobban illik egy figyelemfelkeltő publicisztikai szöveghez, mint gondosan kidolgozott szépirodalmi alkotáshoz. Ez számomra jól példázza azt az ellektűrösödést, amelyet Milbacher Róbert ró fel a kortárs irodalomnak.
GyA: Az önéletrajzi elemekkel építkező Fecskefészek stílusa – az általad említett elragadó hasonlatok megléte ellenére – nagyon száraznak, visszafogottnak hat. A harmadik személyű narrátor tárgyilagosan, távolságtartóan, szinte gépiesen nyilatkozik meg. Mintha az egész regényvilágra köd települt volna, a szereplők mozdulatai lassúnak, nehézkeseknek tűnnek, még a túlmozgásos Elláé is. Ez még inkább elmélyíti tehetetlen vergődésüket.
AA: Az ismétlés eszköze, amelyet az elbeszélő főleg a kínos jelenetek leírásában vet be – például amikor Ella testápolási szokásairól, a táborozó gyermek előtt lévő fém tárcsázógombokról, Endrének az igazgatóságra történő behívásáról ír –, azt jelzi, hogy berögzült sémák mentén működik (vagyis inkább nem működik) ez a világ. Az idősíkokat lazán váltó, emlékekkel, történésekkel, jelenetfoszlányokkal építkező narratíva érzékelteti, hogy a vallásos neveltetésben átadott életelvek nem szerveződnek összefüggő világképpé.
GyA: A cselekmény három szála hol párhuzamosan halad, hol pedig egymásba fut. A főszereplők: Ella, Endre és Margit közös jellemzője, hogy mindnyájan budapestiek, katolikus értelmiségi családba születtek, és kimaradt életükből a kamaszkori lázadás a szülői minták ellen. Ella és Margit inkább külföldre menekül, Endre viszont szülővárosában marad, és „nem csinál semmi különöset”. Mindhárman ijesztően boldogtalanok és magányosak. Endre, a negyvenéves történelemtanár például nagyon szereti azokat az estéket, amelyeket az iskolában tölthet.
AA: Az elbeszélői nézőpont ingatag. A három főszereplő szemszögén kívül egy-egy villanás erejéig tanúi lehetünk egyes mellékszereplők (az iskolaigazgató vagy Ella férje) morfondírozásainak is, de ezek nem alkalmasak arra, hogy a vallásos neveltetéssel küszködő trió szubjektív perspektíváját kiléptessék önmagából, és megnyissák a tőle eltérő – mert nyilván van ilyen – tapasztalat felé. A harsány egyházkritika mellett így ez a széteső narrátori hang a kidolgozatlanság, a hiteltelen egyoldalúság, nem pedig a tudatos kidolgozottság benyomását keltette. Tolsztojra rácáfolva úgy tűnik, hogy mégsem a boldog családok, hanem inkább a boldogtalan családok mind hasonlók.
GyA: A főszereplők abban hasonlítanak a legjobban egymásra, hogy különböző mértékben ugyan, de dühösek szüleikre, negyvenévesen lázadó kamaszként nyilvánulnak meg. Az Olaszországból hazalátogató, háromgyerekes Margit egy nem megfelelően előkészített jelenet papírízű dialógusában kíméletlenül beolvas nekik: „Nem én döntöttem el, hogy anya leszek, hanem ti. Ahogy neveltetek. Ahogy titeket neveltek.” A női szereplők nem felelnek meg az anyaságról szajkózott hagyományos sztereotípiáknak. Ella küszködik az anyai szereppel, mintha a saját gyereke is idegen volna számára.
AA: A gyermek, akinek a nevét Ella sosem említi, csupán egy funkció, a nem túl sikeres önbeteljesedés eszköze, mint Tompa Andrea Haza című regényében. Amikor a fiú észre sem veszi a szobájába lépő anyját, az Ella tudatával azonosuló narrátor szükségét érzi, hogy legalább az olvasó figyelmét felhívja rá: „feltűnően ráérősen nézelődött az áporodott levegőjű szobában”. Kár, hogy az ilyen botlásokkal hatástalanítja az olyan remek szóképet, mint „összpontosít, hogy jól kopogtasson a mennyek kapuján” (a fülünkben itt felcsengenek a Knockin’ on Heaven’s Door futamai), vagy az olyan finom bibliai utalásokat, mint „ilyen áron, szelíden örökölni a földet: megéri?”.
GyA: A felületesen megrajzolt szereplők – jellemekről ugyanis nem beszélhetünk – mindnyájan valláskárosultak (church-hurt). Vajon a regény fel tudta-e úgy tárni a világukat, hogy az magával ragadja az olvasót? Bár a katolikus szubkultúrát (mint például a bűntudatkeltést, a válás, a homoszexualitás, a császármetszés démonizálását, de az anyaság mitizálását is) érintő kritikája nagyon aktuális, mégis azt a regényuniverzumot, amelyben ezek a témák megelevenedhetnének, Ongjerth Hannának sajnos nem sikerült megteremtenie.
AA: Talán az ábrázolás egyoldalúsága miatt? Ezt még fokozzák is a nyomatékosítások: „mélységes cinizmussal” kesereg, „öntudatlan dühöt” táplál, „tocsogott az önsajnálatban”, amelyek szükségtelenek, hiszen a regény hangvételét nyilvánvalóan a cinikus, dühös önsajnálat határozza meg. Aldous Huxley nem átallja vulgaritásnak nevezni az irodalmi ábrázolásnak ezt a képtelenségét, hogy az önnön érzelmi reakción túlmutasson.
GyA: Ellenpéldaként Rakovszky Zsuzsa Célia című regénye jut eszembe, amely egy kortárs szekta működési mechanizmusát tárja fel, miközben teljes mértékben bevonja az olvasót: egy érvényes fiktív világot mutat meg, amelyet pontos körvonalakkal megrajzolt karakterek népesítenek be.
AA: Igen, mert Rakovszkyból nem hiányzik az együttérzés. Míg Ella a saját belső rezdüléseit hajszálpontossággal ragadja meg, a másik ember iránti érdeklődése arra korlátozódik, hogy az számára mit nyújthatna, vagy éppen mit mulaszt el (fel sem merül benne, hogy esetleg Endre is, aki annak idején szakított vele, hordozhat terheket). A folyton dohogó, énközpontú traumadiskurzus éppúgy kisajátítja az emberi mivolt meghatározásának jogát, mint az általa bírált tradicionalista életszemlélet. A szereplők kizárólag áldozatként való monokróm ábrázolása éppen azt valósítja meg, amit a narrátor maga is számonkér azoktól, akik például a szülése után a nőt beszuszakolják a különféle jelzőkkel színezett „anyuka” dobozába. Ezzel a megközelítéssel az áldozatiságot kizáró(lagos) identitásukká teszi, Ella, Endre és Margit nem másak, mint csupán az egyházi iskola növendékei, vallásos szülők gyermekei, és ebből a szerepkörből nem lépnek ki. De miért nem? Hol a határ a szülők, a közeg és az egyén felelőssége között?
GyA: A történet csattanója nyitott marad. Amilyen láthatatlan életet élt Ella, önmaga elől is menekülve, éppolyan nyomtalanul tűnik el. Jellemző, hogy éppen futni indult. „Aznap este hiába keresték. Azt mondták, a temetés után nem ment haza. Se ide, se oda. A révész elengedte az evezőket, és megállt a folyó közepén. Ott, ahol senki nem láthatta.” A folyó és a révész egyértelműen arra hívja fel a figyelmet, hogy mitológiai utalással van dolgunk, ám ebben az esetben nem érthető, hogy Kharón, az Alvilág révésze miért állítja meg a ladikját?
AA: A mítoszhoz való kapcsolódás pusztán formainak tűnik a regényben kifejtett keresztény mítosztagadás után. Talán a teljes megsemmisülést jelzi. Egyik lehetséges magyarázat, hogy Ellának már egyik világban sincs helye, nem létezik a családban betöltött funkcióján kívül, így amikor az apa halálával megcsonkul a család, ő maga is megszűnik véglegesen.
GyA: Amennyiben így van, akkor a regény szerkezete is megerősíti ezt. Ella pótcselekvésből vásárolt, huszonhatodik pár, hamuszürke velúrból készült félcipője keretezi a történetet, amelyet (ő maga sem tudja, hogy miért, ki elől) elrejt a hálószoba cserépkályhájába. A kommunikációs zavar, a teljes idegenség metaforájává lesz ez a pár cipő, amelyet a német férj megtalál ugyan, de nem tudja megfejteni az üzenetét. Éppen annyira értelmezhetetlen számára, amennyire magyar származású felesége volt házasságuk több mint egy évtizede alatt.
AA: A tolerancia fellegváraként vázolt német nagyvárosban Ella már nem definiálhatta magát oda nem illőként, kirekesztettként. Valami más alapra kell(ett volna) helyeznie az identitását, de ehelyett húsz év nyugati lét után csak annyit ér el, egy belőlem őszinte mosolyt fakasztó megállapítással, hogy „szívből, szégyenérzet nélkül tudjon általánosítgatni”.