nem érdekel többé, hány nőt baszol meg,

hátradőlök az áprilisban, hátamat fűszálak szúrják.

akkor sem érdekelt, amikor kiderült, más az íze,

a fák összeérnek, nem marad égbolt.

a szeretleknek a te nyelveden, mint az enyémen,

vékony csíkokat húzunk a sárba, a levegő üvegbúra. 

nem vagyok boldog, ha ágyékomat más férfi töri,

nyelvedről vérző virágok nyílnak, tenyered tövisbokor. 

más férfiakkal baszok, ne legyek gyenge,

szűkül az élőhely, a csendet hamarosan elveszik.

ne maradjak alul, bosszút vegyek magunkon,

nem félünk, lábunkba ült az összes kiáltás.

boldog vagyok, ha félek, szívesen vezeklek,

a talaj nedves, ruháink a mellkasunkra szorulnak.

bőrömre ráül a kérlelhetetlenség, mint az izzadság,

szemedből álom folyik, szememből kacagás.

törjön bele szívembe az összes férfikéz,

törjön a levegőbe minden szorítás emléke.

eltörni mindent, ami az enyém,

semmi nem a tiéd, amit más érinthet.

eltörni magamat, ne lehessen másé,

nincs bőröm, csak simogatásra.

irigy leszek és gonosz,

amíg fejedben, addig itt is létezek.

halott, halott, halott,

szeretlek, szeretlek, téged szeretlek.

fény leszek papíron,

naptenyered holdtorkomra fonódik.

fába gyalult neonfény,

a szerelemtől se gyengéd, se kedves nem leszel.

oszthatatlan leszek,

hogy tisztelettel bánsz, azt jelenti, képes vagy gyűlölni.

egyenlő veled.