[2022. május]
A Pokolban vagyunk. A vesztes mennybéli csata után és a kilenc napon át tartó zuhanás után Lucifer magához tér a lángoló tóban, és a borzalmas csendet megtörve a közelében heverő alvezéréhez, Belzebubhoz kezd beszélni. A dialógus során a Sátán kidolgozza a bosszútervet, majd eszébe jut a hadserege, az iszonyú változásokon átesett hajdani angyalai, és ezt mondja Belzebubnak:
De mért is hagyjuk hű barátainkat,
a bajban szövetséges társainkat
ájulatban a felejtés tavában
heverni? Mért nem hívjuk ide őket,
hogy megosszák velünk ezt a keserves
házat, vagy újra, összevont erőkkel
kísérletet tegyünk, és visszanyerjük
a Mennytől, amit visszanyerhetünk?
Vagy veszthetünk még bármit a Pokolban?
Így a Sátán, s így felelt Belzebub:
Fényes hadak vezére, melyeket
senki nem vert meg, csak a Nagyhatalmú!
Ha egyszer újra meghallják a hangot –
a legélőbb biztosítékukat
veszélyben, félelemben a reményre,
melyet oly gyakran hallottak, mikor
a legrosszabb helyzetben, pengeélen,
a dühöngő harc frontjain kiáltott,
s amely biztos jeldásuk volt az összes
rohamhoz –, gyorsan bátorságra kapnak,
felélednek, habár most csúszva-mászva,
hevernek a lángtóban, kimerülten,
ahogy mi is korábban; döbbenetben
és kábulatban; és nem is csoda:
abból az örült magasból lezúgva.
Alig végzett, a Főgonosz elindult
a part felé. Irdatlan, égben edzett,
súlyos, kerek pajzsát hátára vetve.
Vállán függött a széles ívű körlap,
akár a Hold, amelynek glóbuszát
Galileo figyeli távcsövén át
esténként a fiesolei tetőről
vagy Valdarnóból, hogy új tájakat,
folyókat és hegységeket találjon
a foltos gömbjén. A lándzsája mellett
a norvég hegységek között kivágott
legmagasabb fenyő – melyből egy óriás
vezérhajó árbócát készítették –,
csak pálca volt; erre támaszkodott, mert
nehezen járt az égő üledéken,
nem úgy, mint valaha a Menny azúrján.
Ráadásul a tűzből boltozott
forró környezet sanyargatta fájón,
de tűrte, míg annak a lángoló
tengernek a partjához ért; megállt,
és hívta angyal-forma légióit.
Transzban fekszenek és olyan sűrűn,
ahogy az őszi levelek beszórják
Vallombrosában a patakokat,
ahol az etruszk árnyak ívei
a magasban egymásra boltozódnak,
vagy ahogy a szétszórt hínár a vízen
lebeg, mint amikor a vad szelekkel
felfegyverkezett Orion letarolta
a Vörös-tenger partjait, ahol
hullámok nyelték el a fáraót
s memphiszi hadát, mikor álnokul
és gyűlölködve üldözőbe vették
a Goshenből betelepülteket,
akik már csak a biztos partra érve
látták a harciszekér-roncsokat
és a vízen úszó hulláikat.
Ilyen sűrű-vastagon szétterítve,
nyomorultul, elveszetten hevernek,
az ocsmány átváltozásuk miatti
döbbenetben, és az áradatot
befedve. A Sátán olyan erővel
kiáltott, hogy a hangját a Pokol
egész odvas mélysége visszaverte:
Fejedelmek, Hatalmak, Harcosok!
A Menny színe-virága (amely egykor
a tiétek volt, de most elveszett);
megbéníthatja-e a döbbenet
az örökkévaló szellemeket?
Vagy azért választottátok ki ezt
a helyet, hogy a megerőltető
csata után pihentessétek itt
a megviselt nagyszerűségetek,
s megkönnyebbülten szenderegjetek,
ahogy a Menny völgyeiben? Esetleg
megesküdtetek, hogy így csúszva-mászva
fogjátok imádni a hódítót,
aki éppen most letekint az árban,
a széthányt fegyverek s zászlók között
fetrengő szeráfokra, kerubokra,
mígnem a Menny kapuiból a gyors
üldözők észreveszik az előnyük,
s amíg mi kornyadozunk, ők leszállnak,
eltaposnak, vagy villámsortüzekkel
szögeznek a szakadék fenekére?
Ébredjetek, és emelkedjetek fel!
Vagy maradjatok örökre bukottak!
Hallották, szégyenkezve szárnyra kaptak,
felugrottak, mint őrszolgálaton,
akit alva talált az, akitől fél,
még nincs teljesen ébren, de feláll,
és próbálja rendbe szedni magát.
S bizony, érzékelték azt, amiben
voltak, a veszett állapotukat;
és érezték a vad gyötrelmeket.
Hallva a generálisuk szavát
mégis rögtön engedelmeskedett
a megszámlálhatatlan sokaságuk.
Mint amikor Mózes nagyerejű
pálcája végigmutatott a parton
Egyiptom gonosz korában, s a sáskák
szurtos füstfelhőjét idézte meg,
amely a keleti szélben kavargott,
és függött a hitszegő fáraó
országa fölött, mint az éjszaka,
s a Nílus vidékét sötétbe vonta.
Ilyen összeszámlálhatatlanul sok
gonosz angyal volt látható a fenti,
a lenti és a környező tüzek közt,
a Pokol boltíve alatt a szárnyán
lebegve, mígnem – mintegy jeladásként –
Nagy Szultánjuk, lándzsáját felemelve
mutatja nekik az irányt, s azok
az egyensúlyukat tartva leszállnak
a szilárd kénkövekre, s az egész
síkságot ellepik. Ez akkora
sokaság volt, mint amilyet a népes
Észak sem zúdított soha fagyott
ágyékából a Rajnán vagy Dunán át,
amikor a barbár gyermekei
Délre jöttek, akár a vízözön,
és szétterjedtek Gibraltár alatt
a líbiai sivatagokig.
A főnökök és a parancsnokok
minden svadronból és csapatból
azonnal odasiettek, ahol
a nagyságos Főparancsnokuk állt;
isteni alakok és alkatok,
melyek felülmúlják az emberit;
a Mennyben egykor trónokon ülő
fejedelmi méltóságok s hatalmak.
De neveiknek most már nincs nyoma
a Mennyek nyilvántartásaiban;
a lázadásukkal bemocskolódtak,
s törlődtek az Élet Könyveiből.
(Fordította: Horváth Viktor)