És most jól figyelj, mit mondok. Bambi hallotta, mily izgatottan beszélt az anyja, s maga is egyre izgatottabb lett. – Nem olyan egyszerű a rétre kimenni, nehéz, veszélyes dolog. Ne kérdezd, miért. Majd megtudod. 

„Tulajdonképpen gonosz idők.” Így kezdődik Wilhelm Raabe elbeszélése, a Sperlingsgasse krónikája. Soha nem olvastam Wilhelm Raabétól semmit. Valószínűleg most sem olvastam volna bele a kötetbe, ha nem szökik a szemembe az első oldal keltezése, rögtön a lap tetején: „November 15.” Ezen a napon a születtem. Olvasni kezdtem. „Es ist eigentlich eine böse Zeit! Tulajdonképpen gonosz idők. A nevetés drága portéka lett a világban, a homlokráncolás és a sóhaj viszont már-már jutányosan kapható. A messzi távolban a háború vérsötét viharfellegei tornyosulnak, a környékre a kórság, az éhínség és a szükség kísérteties fátyla borul – gonosz idők...” Szép, kiegyensúlyozott német mondatok. A krónika első napján születtem, szinte napra pontosan éppen száz évvel az első mondat leírása után. Wilhelm Raabe ugyanezen a napon fog meghalni, 1910-ben, még éppen az emberiség addigi mélypontja előtti években. Béke volt, legalábbis a valójában nem is létező Sperlingsgasse vagyis Veréb utca környékén, amelyet akkoriban Spree utcának hívtak, és csak Wilhelm Raabe regényének tiszteletére kereszteltek át egy évszázaddal később Veréb utcára. Béke volt, de vajon miféle béke? Kisgyerekkoromban csak egy madarat ismertem, a verebet. Az a kis csimasz is verébfióka lehetett, legalábbis így emlékszem. Apám a lugas mellett lapátolt valamit, én meg ott lábatlankodtam körülötte. Egyszer csak valahonnan a lába elé hullott egy parányi, még szinte kopasz madárfióka. Apám, aki egész életében földműves paraszt volt, akkor is, amikor pantallós, kiadói emberré vált a fővárosban, szinte meg sem szakítva a mozdulatsort, csak éppen a nyélen igazítva megfordította a lapátot, és a hátoldalával agyoncsapta a fiókát, aztán folytatta a lapátolást. Döbbent rettenettel bámultam, mit tett, de nem mertem megszólalni. Raabe egyébként még ugyanazon a napon, tehát november 15-én, a születésem napján írja: „Öreg vagyok és fáradt; ideje, hogy átadja helyét a remény az emlékezésnek.” 

Volt egy barátom. Meghalt. Olyan volt, mintha a testvérem lett volna. Csak egy másik apától. Ezt jóval később tudtam meg, az olasznál, egy olasz étteremben az Aachener Strassén. Nem járok étterembe, nem bírom a kosztjukat meg a körülöttem lévő asztalokat. A barátom kedvéért viszont elmentem, mert neki szüksége volt erős, tartalmas ebédre. Az ablaknál ültünk, csendben beszélgettünk, ő finoman evett egy gourmand tésztát, én pedig kanalazgattam magamba a táplálkozáshoz legoptimálisabb hőfokon föltálalt, világos levest. Lassan, tűnődve mondta a történetet, minden izgalom, ingerültség nélkül, mintha valójában egy akármiféle jól mesélhető, nem különösebben izgalmas, de érdeklődéssel hallgatható történet lett volna. Arról szólt, hogy az apa, az apánk, az apja besúgó volt. Ötven évig nem tudta, aztán megtudta. Szótlanul hallgattam, egyszer-egyszer kinéztem a széles főútra, amely különös módon a robajló forgalom ellenére néma volt. Néha fölnézett, akkor én is fölnéztem, minden jelentőség nélkül egymásra pillantottunk, és rögtön folytattuk a megszakított, előbbi tevékenységünket. Így tudtam meg, hogy mégis két apától vagyunk, akkor is, ha csak egy apánk van. Az egyetlen, kétségtelenül nem elhanyagolható különbség, elsősorban az utódok számára, hogy az övé besúgó volt, az enyém meg nem volt besúgó. Gondolom, szívesen mondtam volna valamit, de nem volt mondanivalóm. Elköltöttük az ebédet, és hosszasan el-elnéztünk hol jobbra, hol balra. Egy ilyen alkalommal vettem észre a közeli, ízlésesen antik tálalószekrény hátsó lába és a fal közötti résben egy iciripiciri egeret. Meglepődtem, hogy egy ilyen finom helyen egérrel találkozom, persze, ez a legnagyobb körültekintés mellett is előfordulhat egy ételeket felszolgáló vendéglátóipari egységben. Nézd csak, jeleztem a szememmel a barátomnak. A barátom oldalt pillantott, nyilván azonnal észrevette a kisegeret, mert elmosolyodott. Éppen akkor lépett oda a tálalóhoz az egyik pincér, valamit pakolt, aztán föltűnt neki, hogy talán két-három centivel kijjebb áll a szekrény, és egyetlen hirtelen, erős, de zajtalan mozdulattal belökte a falig. 

Ugyanolyan srác volt, mint a tizennyolc éves fiúk többsége. Nyílt arcú, tele hitekkel és racionalitás nélküli bizalommal a létezésben. A helyi hadúrnak azonban nem tetszettek a fogalmazásai, így aztán bevitette az egyik hivatalába, hadd szórakozzanak vele egy kicsit, mielőtt elsimítják az ügyet. Az utolsó napon aztán egy bugylibicskával kiherélték, meztelenül ráültették egy halom széttört üvegre, aztán pórázon kivonszolták az egyik épület mögötti gyakorlótérre. Két keretlegény letérdeltette a földre, egy gránátot dugtak a szájába, és távirányítással felrobbantották. A maradékot kétágú vasvillákkal egy zsákba szedték. A zsákot szépen becsomagolták egy amolyan postai csomagnak, és beletettek egy üdvözlőkártyát az anyának: „Ezennel küldjük a fiát. Temesse el, ahogy a kutyákat szokás.” 

És monda Isten... mind az egész földön... őt... és ...őket... hajtsátok... uralkodjatok... és úgy lőn. Csak ennyit értettem, ahogy ott ültem a templom lépcsőjén, és vártam valakire. A szemben lévő oldalon két munkás dolgozott légkalapáccsal. Az úttestet törték föl. Hol az egyik dolgozott, hol a másik, néha mindketten. Citromsárga, párnázott fülvédőt viseltek, ők még annyit sem értettek volna a prédikációból, mint én, noha a templom kapuja tárva volt. Az a néhány szó is csak akkor vált hallhatóvá, amikor pillanatokra mindketten megszakították a munkát. Egy hajléktalanoktól vásárolt újságot nézegettem. Az egyik igen rossz minőségű, szemcsés fekete-fehér képekkel illusztrált cikk a hím naposcsibék sorsáról szólt. Furcsálltam a témát, legalábbis egy, részben hajléktalanok által és talán hajléktalanoknak is készült újságban. Többnyire szakipari dolgozók nyilatkoztak az ivar szerinti válogatás nehézségeiről és az ivar szerinti meghatározás következményeiről. A válogatók speciálisan kiképzett szakmunkások, úgynevezett szexerek, akik villámgyorsan elkülönítik a hím csirkéket, akik ettől a pillanattól kezdve már nem napos-, hanem egynapos kiscsirkék, miként talán enyhe iróniával, de találóan megjegyezte az egyik nyilatkozó. Ezeket az egyedeket aztán egy narancsszínű, felül nyitott ládába dobják, és mikor a ládák megtelnek, egy üveges ajtajú, légmentesen zárható szekrénybe teszik őket, ötöt-ötöt egymás fölé, tízes sorban, és elgázosítják a csibéket. Az elgázosítás mindössze harminc másodperc, tehát ez a fajta kezelés is a humánusabb eljárások közé tartozik, akárcsak az úgynevezett homogenizálás. Ennek során a hím kiscsirkéket egy speciális, zárt gyűjtőhelyen előbb szénmonoxiddal elkábítják, majd rotációs késekkel működő berendezésekben felaprítják vagyis homogenizálják őket. Kevésbé szigorú állatvédelmi törvényekkel rendelkező országokban, vagy az állatvédelmi törvényeket figyelmen kívül hagyó üzemekben egyszerűen csak élve, minden kábítás nélkül bedarálják a hím naposcsibéket. A cikkből azt is megtudhatjuk, hogy erre az eljárásra azért van szükség, mert a hím csirke haszontalan a baromfiágazat számára, nem tojik, genetikai adottságai révén nem hízik elég gyorsan, tartása tehát nem gazdaságos. Közben befejeződött a mise, én is befejeztem az olvasgatást, és magam mellé tettem az újságot. A templomból lassan szállingózni kezdtek kifelé az emberek. Az egyik letett mellém a lépcsőre egy kéteurós érmét, és szó nélkül magával vitte az újságot. 

Néhány nappal ezelőtt egy igen érdekes könyvet katalogizáltam. 1933-ban adták ki, az volt a címe, hogy a Sztyeppék üvöltése, és a könyvhöz mellékelt gramofon-, avagy sellak-lemezen huszonhat eredeti hangfelvétel volt. Mint kiderült, ez volt az első forgalomba kerülő gramofon-lemez afrikai vadállatok eredeti hangjával. Ezen kissé meglepődtem, elvégre is már majdnem ötven éve létezett fonográf, illetve gramofon. A hangfelvételeket maga a könyv szerzője készítette, egy neves zoológus, a berlini állatkert későbbi igazgatója, aki nemcsak jeles állatbarát és állatvédő volt, állatkertjében például számos, az állatok szabadabb mozgását lehetővé tevő újítást is bevezetett, hanem kiváló pedagógus is, több bájos és tanulságos, állatokkal foglalkozó gyermekkönyv szerzője. Nos, ez a tekintélyes természettudós, több sikeres afrikai expedíció vezetője 1943 tavaszán meglátogatta a varsói állatkertet. Az úgynevezett Ostgebietben már csak itt tartózkodtak afrikai vadállatok, máshol vagy éhen pusztultak, vagy fölfalták az éhező városlakók, vagy pedig átszállítottak őket a birodalom területére. Dr. W. K., az ilyen típusú látogatásokhoz képest, hosszabban időzött a „keleti térség” legnagyobb állatkertjében, mert az a gondolata támadt, hogy éppen itt, egy társasági szafarival egybekötött expedíciót rendez. Hamarosan vissza is tért Varsóba a szenvedélyes vadász hírében álló birodalmi marsall és annak népes kísérete társaságában. Érkezésük másnapján máris alaposan inspiciálták az állatállományt és a területi adottságokat, aztán a harmadik nap hajnalán, teljes vadász-montúrban ki is vonultak az állatkerti személyzet által preparált terepre. Az előzetes tervek szerint különböző alakzatokban elhelyezkedtek, az ápolók pedig kiűzték a ketrecekből, mesterséges barlangokból az állatokat. A leromlott tigrisek, oroszlánok, sakálok tanácstalanul szédelegtek maguk körül, vagy ácsorogtak egy helyben, és alig akartak eltávolodni megszokott helyüktől. A vadászoknak néhányszor a levegőbe kellett puffogtatniuk, hogy végre legalább valamelyest szétszéledjenek, és mint egy igazi szafarin, lelövöldözhessék a körülmények ellenére is még változatosnak tekinthető állományt. Az egyik vadász a különös nevű Ámon G. volt. Sokan furcsállták is a nevét, állítólag ő maga is. Ennek az Ámonnak annyira megtetszett a szafarizás, hogy hamarosan már a szolgálati villája erkélyéről is szafarizott. Nem messze az akkor már üres állatkerttől. Jó időben a parancsnoki villa tágas erkélyén reggelizett. Kávézás közben szívesen figyelte a nyüzsgő tábori életet. Néha fölállt, vállához emelte ismétlő-fegyverét, és kilőtt egy-két foglyot. Az egyikük egyébként éppen egy neves librettista volt, a Mosoly országának a szerzője. 

Egy természetfilm megy a tévében. Az esti, hétórai hírek előtt szinte mindig természetfilm látható a szomszédos csatornán. Azt nézem minden este, öt-tíz perccel hét előtt, hogy ne a híreket megelőző reklámokat kelljen. Az a természetfilm címe, hogy a Békák varázslatos völgye. Valahol a Bajor-Alpok lábainál forgatták. Esetlen, csetlő-botló békák vonulnak, vonszolódnak le-föl az erdei csapásokon, forgalmas utakon vagy éppen meredek sziklákon az ívóhelyük, három idilli tavacska felé. Ha nem zabálják föl őket elevenen a kígyók, a nőstények nem préselődnek szét, fulladnak meg a hátukon cipelt hímektől, a hímek nem szakadnak szét a nőstények megtartásáért vagy megszerzésért folytatott szakadatlan harcban, akkor halálosan fáradtan tényleg elérik a vizet, amelybe alámerülve a nőstény végre kipréselheti magából a láncszerű petéket. A magányos hímek, amelyeknek nem jutott nőstény, ugyancsak belevetik magukat a vízbe, és megpróbálják lerugdalni a gyengébb hímeket a nőstények hátáról. Ha ez nem sikerül, akkor egyszerűen csak ráülnek a levegőért felmerülő nőstények fejére, vagy már nem is engedik fölmerülni. Általában egy béka nem elég ehhez, többnyire undorító, nyirkós, bibircsókos fürtökben tülekszenek a kiszemelt nőstények fején, amelyek lassan, kínkeservesen megfulladnak. Miközben a hírekre várok, azon gondolkodom, miért. Mert a film nem ad rá magyarázatot, pedig nyilván van, a természetben semmi sem történik magyarázat nélkül, ott aztán végképp nem. De nem is érdekel már a megoldás, inkább az foglalkoztat, hogy bármilyen okból következően is, de honnan ered ez a fondorlatos, kifundált kegyetlenség? Miféle törvény kényszeríti ki ezeket az ember, az eszes állat számára oly perverznek érzett, az állatok esetében valóban bestiális tetteket? Hogy az isten nemcsak az embert teremtette a maga képére? Hanem minden organizmust, élőlényt? És ha nincs, nem kell már az isten, hiszen mihez kezdenénk vele, akkor miféle rendezőelvnek van szüksége ezekre a kimódolt geciségekre, a gránátokra, az órákon át elevenen zabált húsokra, a vízbe fojtott békákra? 

Egy árnyas kerti lugasban ül. Jelentéktelen, ázsiai arc. Éppen úgy nincsenek rajta színek, miképp a környezetén. Hiába vannak lombok, növények, minden fakó, mintha mindenről lesöpörték volna a színeket, és helyükre egyenletes, vékony rétegben hamut szórtak volna. Az öregember hajára, arcára is. Csak a vizenyős szemek válnak el az arctól, kifejezéstelen, halvány nedvesség a szárazságtól. Lassan, halkan beszél, ennyi jön ki belőle. Unja a beszédet, unja, hogy ott ül és kérdezik. A végén mondja is, panaszkodik, mint egy gyerek. Nem lehet pontosan tudni, hogy hány embert öletett meg, a nagyon óvatosak is háromnegyed millió körül kezdik a becslést. A táborok helyén később igazi csontkatedrálisokat emeltek a turistáknak, a kivágott belek, szemgolyók és mindenféle belsőségek gyorsan megromlottak volna a trópusokon, a csontok jobban bírják. Unja. Unja a beszédet, a kérdezősködést, unja az életet, az emlékezést, bár ez utóbbi mégsem látszik rajta, éppen az ellenkezője, hogy teljesen üres, csonthideg üreg, színtelen, szagtalan, teljességgel jellegtelen. Néha olyan, mintha csak elmélázna, bambán meredve valamiféle tárgyiasíthatatlan, idült világba. A végén azt kérdezi a riporter az öregembertől, hogy hogyan érzi magát. Angolul kérdezi, a vénember meg a maga nyelvén motyog rá valamit. Nyafog. Azt mondja, unatkozik. Azt viseli el a legnehezebben. Az unalmat. És félrenéz a semmibe, egy darabon a kamera is követi, és tényleg nincs ott semmi, csak egy darab a kifakult világból, hamu, mozdulatlanság és üresség. Vajon unatkoznak az állatok is? Vagy csak az ember?