[Látó, 2016. november]

---

Részlet Az élő ház című regényből

Az ablak melletti ágyakon fekszenek. Csak hanyatt vetették magukat ruhásan, még délután van, messze a lefekvés. Hajaska fekszik az ablak közelében. Alacsony, csupafej gyerek. Széles keretű szemüveget hord, válláig ér a szépen kifésült szőke haja. Az erős fény átsüt a haján, kiélesednek az arcvonásai. Flegma és tudálékos, mint mindig. Félelmetes. Sok mindent tud, sőt amit nem tud, még azt is el tudja hitetni magáról. De hát ezt teszik azok, akik sokat tudnak. Jó lenne barátkozni vele, de nincs kivel, a nagy­képűséggel és a magabiztossággal nem lehet, azon megfagy a közeledés. Flórát is szinte visszacsábította magához. Mégiscsak ő az, akinek meg lehet mutatni a kézben szorongatott, a nedvességtől itt-ott kivékonyodott, összegyűrődött kockás füzetlapot. A bátyja filozófiát tanul Kolozsváron, hol Bélabával, hol az igazgatóval tárgyal, folyamatosan intézkedik, fontoskodik, ő szervezi a diáknapokat, diáklapot szerkeszt Tüskével, Nyugival, Ottóval együtt. Az éjjeliszekrénye pedig mindig könyvekkel van telepakolva, sőt a könyvlopás rejtelmeibe is ő vezette be.
Meg kell mutatni neki a verset.
Az első verset, amit írt. De nemcsak a verset kellene odaadni, az kevés, az egész napot el kellene mesélni neki, a reggeltől késő délutánig tartó iramot, sötétséget, borzongást, álmot és ébredést. Amiből most egy örökre be­vésődött időpont világít ki élesen.
1992. március 29.
Két időpontra emlékszik az életéből. Születésnapjára és erre. Csak éppen a születésnapi dátumhoz nem kapcsolódik semmi. A születésnap csak arra szolgál, hogy évről évre belesulykolódjunk általa a létezésbe. Hogy elhiggyük, nemcsak úgy úszunk a semmi felületén, hanem valamikor megfogantunk, elkezdődtünk, valósággá váltunk. Van honnan felcseperedni, kiteljesedni és elfogyni.
Ez a nap más. Nagyon más.
Pedig, ahogy az életnek, ennek a napnak sincs kezdete.
Vajon a homály volna a kezdet, ami megüli az otthoni szobát? Behúzta a függönyöket, hogy ne jöjjön be a fény. Ne jöjjön be a kinti élettel teli tavasz; gyermekkiáltások hallatszanak be odakintről. A függöny védi a naptól, a tavaszi ébredéstől a szoba homályló frissességét. Ezt a márciusi szétszivárgó hideget, az órában bujkáló hideg, édeskés almaszagot. Nincs már tűz a csempekályhában. Azt sem érti, mit keres itt. Ez a tisztaszoba. Itt csak a távolról érkezett rokonok alhatnak.
Fázósan felkuporodik az ágy belső sarkába, magára húzza a szúrós csergepokrócot. Leteszi maga mellé az első lapnál felütött szürke, keményhátú noteszt. „Az értelem mindent megöl”, dülöngő betűk világítanak a notesz fedelén. Ráfekteti a noteszre a golyóstollat. Mit akar, mit akarhat? De csak a szoba hűvös idegenségét érzi, a magukba dermedt bútorok távolságtartó csendjét. A kinti tavaszi vibrálás és a benti zárkózottság közé feszü­lő ellentétet. Ahogy megérzi ezt, arra is ráébred, mit akar. Verset írni. Bevonult a tisztaszobába verset írni. Nem tudja, miért. Talán mert látta, hogy Ropi is verset írt a hálóban. De lehet, csak felgyűltek benne a sorok, amit másodikos kora óta olvasott. Túlcsordultak rajta. Kalandregények, detektívregények, indiánregények, történelmi regények sokasága. Huszonhétszer olvasta el az Egri csillagokat. Ott éget benne Zéta szerelme, az egri várvé­dők hősiességével kelt és feküdt. Együtt bolyongott, szenvedett és örült Grant kapitány gyermekeivel. Úgy élt benne a regényekben, mint a vágtázó tigris hasában, a lefekvés előtti és a kora reggeli testetlen, de mégis érzéki, lucskos álmodozásaiban: nem akarta, hogy véget érjenek. Aztán Flóra a tavaly a kezébe adta a Karamazov testvéreket. Végigszáguldozott rajta, bár nem igazán értette, mit olvas. De ez a nem-értés fészkelődött magába. Valahol sejtette, hogy hasonló ahhoz az érzéshez, amit magával hurcol már évek óta. Ami legtisztábban akkor mutatkozik meg, ha egyedül van. Bizonytalanság, zavarodottság, elveszettség kavargott a szereplőkben. Távoliak, idegenek voltak, de mégis mintha körülötte történtek volna; vergő­désük, nyugtalanságuk, bukásuk az övé volt. Most pedig verset akar írni. Regényt nem lehet, az túl hosszú.
Verset. De nem tudja, mi a vers. Nem tudja, honnan fakad fel. Megint rápillant a noteszre. „Nem tudok verseket írni. Egyetlen baj, hogy mégis írok”, olvassa rajta. Jó biztatás, gondolja.
Hirtelen eszébe jut néhány verssor:

Jó Budavár magas
Tornyán az érckakas
Csikorog élesen.

Ez volna a vers? Rövid, ritmizált sorok, versszakok egymásutánja – talán ennyi. Anyám tyúkja, tiszta szívvel, ha kell, embert is ölök, ég a napme­legtől a kopár szík sarja – érthetetlen szavak, furcsa szókapcsolatok egymásra következése. Ez is. De leginkább, azt érezte, a versrészletben felhangzó éles csikorgás a vers. A vers nem az, ami van. Budavár van. Tornyok, várfa­lak, kapuk vannak. Várvédők, ostrom, ágyúdörej, halál, hősiesség. Olvasott eleget róluk. De élesen csikorgó érckakas nincs. Legalábbis nem úgy van, mint a vár és a tartozékai. Csak annyiban van, amennyiben feltámad benne. Szinte megemeli őt. Legbelül kaparja, karistolja. Egy másik világban van benne, ahol ő is készülődik megjelenni. A vers az, ami előhívja őt. Valamit, ami erősebb mindennél. De hiszen ő nincs. Kristóf nincs. Meg se született soha. Hisz születésnapja sincs, hiába próbál emlékezni rá. Becsületszóra pedig nem fogja elhinni. Ha mondják neki. De akkor mi van? Mit kapar, karistol legbelül az érckakas?
Mi készülődik?
Én. Én. Én.
Mély rázkódás, sötét ujjongás borít el mindent. Vad erő hatol belé. Mintha egy hatalmas kéz nyomná, préselné lefelé az ágyba. Szabadulni szeretne, de csak a tekintete csapódik ide-oda a szobában. Ki akar törni valahová, de nem tud, túl szűkös a hely. Ezért mindenre rátapad, mindent megnéz magának. Az éleket, a hajlatokat, a halovány súrlófényt a lakkozott asztal tetején, de felfedezi az asztal takarását is, a szöget, amely a padló lapja és a szék lába között nyílik. A függöny tekergőző hajlatait is látja. Órákig ott ül az ágy sarkában, borzong a benti hűvöstől, borzong valami mástól, és néz. Látnia kell. De minél többet észlel, minél többet lát, ezzel csak magát szorítja sarokba. Kijelöli, kipontozza a nem láthatót. Mert ő sehol nincs odakint. És mégis neki tekergőzik a függöny, neki takar az asztal, neki záródik össze a szobányi távlat. De itt nem áll meg semmi. Mert hirtelen újra belelát egy régi álmába, amit még negyedik osztályos korában álmodott. Isten jelenik meg neki álmában. Egy szikla szélén áll. Szárnyai vannak, hosszú, repdeső, szőke haja, izmos teste. Egyik kezében lángpallos villog. Csak évek múlva jön rá, a nagyanyja Tolnai Világtörténelmében látta ezt az angyalábrázolást. Fenyegetően néz vele szembe Isten, már csak a tekintetével is szinte megsemmisíti. Aztán hirtelen pisztolyt szegez neki. Ott rezeg a levegőben a pisztoly szája, hullámzik a távolság. Le fogja lőni őt, meg fogja semmisíteni. De nem lő, csak megfenyegeti, hogy tudja, bármikor elpusztíthatja, bármikor kitörölheti a világból – ezzel a tudással ébred fel. Ebben az Istenben nem lehet hinni. Később sokáig győz­ködi a lánytestvérét arról, nem létezik, nincs Isten, ha volt is valamikor, mára meghalt. Pedig a pisztoly súlyát, fenyegetését mindig magán érzi. Látja Istent teljes erejében pompázni. Ha nem is hisz benne, mégis látja, őrzi. Az egyetlen képet róla legbelül.
Ki ölt meg kit?
De mást is lát. Magát látja, ahogy egy sáros szántóföldön vonszolják keresztül. Elmenekül az iskolából, nem tudja, miért. Átmászik az alacsony kerítésen, és nekiered bukdácsolva a szántóföldnek. Hiába távolodik, az iskola épülete követi, egyre nagyobbra nő mögötte. De nem is a szántóföldön át menekül, hanem a kukoricásban. Nem lát ki se előre, se hátra, csak a kukoricaszárak rohannak eszeveszett sebességgel mellette, az éles, szúrós kukoricalevelek csapódnak az arcába. Nem érti, miért menekül, ki elől szalad, talán az apja elől, az emlékezete nem tartotta meg az okot, mélyen eltemette magába, csak a rohanást őrizte meg, a rohanást izzító dühöt és félelmet. De hiába rohan, hiába száguld, nem jut messzire. Utolérik a nagyobbak. A tanító bácsi szalasztotta utána őket. Utolérik és megpróbálják visszavonszolni. Erős kezek markolják, hiába szabadulna. Leesik a nedves rögök közé, de felszedik. Tele szájjal röhögnek rajta. Tépik, cibálják, viszi magával a megalázottság. A piros, bogra kötött pionírnyakkendője összevissza csapkódik a nyakában. Retteg attól, hogy össze fog kenődni, sározódni az egyenruhája, és ki fog derülni otthon, mi történt. Az elképzelhetetlen, az elmondhatatlan fog napvilágra jutni. A hiábavaló menekülése, a tehetetlensége, a gyengesége.
Most mégis ebben az elképzelhetetlenben, elmondhatatlanban történik. Befele kezd tágulni a világ. És mindig ott, ahol valami gyötörte, ahol valami felsértette. Megérzi a gyötrődésbe zárt erőt, ahogy a bizonytalansága túllép rajta, egészen a világ pulzáló húsáig hatol. Eddig elzárta a félelme, a bizonytalansága a világtól. Bebörtönözte valami álomszerű kuszaságba, és nem engedte megszólalni. Ezért nem tudta elmondani Etelkának és Katinak, hogy mennyire szereti. Nem tudta elmondani az anyjának, hogy mennyire fél sötétben tejért menni Ilus nénihez. Még nappal is mennyire irtózik végigmenni a falu utcáján, fél köszönni a félidegen embereknek. Csak az estét várja, amikor végre beköltözhet a tigris hasába, némán, meztelenül összeforrhat Etelkával, Katival, Zsuzsával, a román kémiatanárnő­vel. Átadhatja magát a vágtának, az álmodozásnak, ami most egyre valóságosabbnak tűnik. Mintha a megölt Isten készülne kibeszélni belőle. A megfenyegetett, megalázott, megszégyenített, hallgatásában mégis óriássá nőtt fiú próbálna megszólalni. Én. Én. Én.
Ki kell lépni a hallgatásból.
„Keressük együtt a halhatatlant” – néz rá újra a notesz összefirkált fedelére. Megborzong, még jobban összehúzza magát. Milyen jó fázni. De nincsenek gondolatai. Nincs mit leírjon. Még szavai sincsenek. Később Balzac Szamárbőréből listázza és másolja ki az érdekesebb, különösebb szavakat, és azok segítségével ír verset. De most nincs ilyen lista. Csak a félhomályos szoba meg ez a feltörhetetlen én. A szélben zörög a szélkakas. Csi-ko-rog élesen.
Nem leírja a verset. Kiszakad belőle. Hat sor, cím nélkül.

Nincsen jó, nincsen szép.
Reinkarnáció az egész.
Felhasználsz mindent,
Képet, szavat és bűnt.
Nincsen jó, nincsen cél,
Reinkarnáció az egész.

Nézi a sorokat. A notesz elülső borítójának belső oldalára írta le őket. Remegő kézzel alákanyarítja a nevét. Felül egy keresztet rajzol. Mintha lepecsételné. De hiába: idegen a vers. Mintha nem is ő írta volna. Nem is vers ez, hiszen érthető benne minden. Nem csikorog, nem cseng, nem bong. Mégis ujjong benne valami. Rázza a hideg. Újra és újra elolvassa a szavakat, nem tud betelni velük, nem tudja elhinni, hogy ő írta le. Nem tudja elhinni, hogy az első moccanása, rezdülése egy minden jóság, cél­szerűség és szépség nélküli univerzumot tárt fel. Amiben ő biztos nem élt sohasem.
De akkor ki írta a verset? Ki talált rá ezekre a szavakra?
Átmásolja a verset egy kockás lapra. Azt már eldöntötte: a noteszt soha senkinek nem fogja megmutatni. Most ezt a lapot szorongatja a kezében. Átnyújtja Hajaskának, de nem mesél semmit a szobáról, mit is mondhatna neki, úgysem értené. Olvassa Hajaska a verset, távol tartja magától a lapot, felcsúszik a szemöldöke. Nem mond semmit, csak leemel az éjje­liszekrényről egy barnás könyvet, a kezébe nyomja. Különös, régies a címe, aranyszínű nagybetűkkel nyomtatták rá: Imigyen szóla Zarathustra. Írta: Nietzsche Frigyes. „Jobb, ha ezzel kezded”, veti oda hányavetin. Nem lesznek barátok, érzi.
Este azért felüti a könyvet az ágyban. Hamar megigézi a régies, kenetteljes hang. Zarathustra magánosan szálla le a hegyről. Zarathustra felelé. Zarathustra hallván e szavakat üdvözlé a szentet. Zarathustra… isten meghalt, olvassa. Mégis tudhat valamit ez a Hajaska, húzza el a száját. De azt talán mégsem, hogy ő is gyilkos. A gyilkosának gyilkosa. S már azt is érti, ki írta meg a verset. Hogy miért tudta megírni. Mert itt a befüggönyözött szobában, a csontig hatoló hidegben, az édeskés almaszagban ráakadt valakire. Aki semmitől sem fél, mert túl van a félelmein, a gyengeségén, a szavak hiányán. Aki, amíg él, mint egy mindenütt jelen levő árny fogja követni. Noha semmit sem mond, ruhátlan, formátlan. Üres és kimondhatatlan. De mégis mindennél erősebb.
Én. Én. Én.