P. Horváth Tamás: Tündérváros – Zsolnay Miklós titkos élete, Prae Kiadó, Budapest, 2014

A Zsolnay – Egy dinasztia eredete, Prae Kiadó, Budapest, 2019.

„A bölcsesség itt a terv, az erő a pirogránit, a szépség pedig az eozin” (Tündérváros, 218.). Mottóul és az élet fizikai–metafizikai kapcsolatának értelmezéseként is választható a regénymondat. Héphaisztoszi zsenialitást, tengermélyi remekművet sugall, az alkotó ember kettős világát: a küldetést, hogy a materiálist anyagon túlivá, szépséggé lehessen formálni. Fennköltnek tűnhet a megközelítés, de ez az esszé is azon a mezsgyén egyensúlyoz, amelyiken a regény: a Zsolnay-kultuszt egyszerre kívánja mint zsenialitás-lenyomatot és mint emberi küzdelmek krónikáját bemutatni.

Az antik mítoszokban Éósz a hajnal görög istennője, akitől a csillagok születtek, és aki gyors fogatán az éjszakából fényt hasít. A Magyar etimológiai szótár szerint nevéből ered az eozin szó, a ‘színjátszó kerámiamáz’, amely a pécsi Zsolnay-gyár számos munkájának ismertetőjegye. Ebben a mitológiai és fizikai, alkotói térben ér össze a görög mítosz és a Zsolnay-dinasztia története. Zsolnay Vilmos és fia, Miklós, Éószként hasítanak a kulturális fejlődés és gazdaságpolitikai felvirágoztatás fogatán, mitikussá válva. Míg az idősebb Zsolnay a művész zsenialitásával vezette a porcelángyárat, addig Miklós feladata a hagyomány és örökség pragmatikus megőrzése, a gazdasági fellendítés: „Nem volt képzőművész. Az üzlet, a fejlesztés, a kereskedelem, az újítás és az élet művésze volt. Igazi polgára volt korának” (Tündérváros, 192.). Másként alkotott, mint az apja. Más szabályokat hozott, de közös hagyományi alapon, amihez a szabadkőművesség eszmerendszere is hozzájárulhatott, azon intézmény világlátása, amely egyszerre „filozofikus, filantropikus és progresszív” (Tündérváros, 21.). Zsolnay Miklós beavatási szertartásakor nemcsak a szabadkőművesség alapjait ismeri meg az olvasó, hanem a fiatal Zsolnay életprogramját és értékrendszerét is: „közerkölcsiség, művelődés és felebaráti szeretet terjesztése és a jótékonyság gyakorlása” (Tündérváros, 21.). Ehhez az eszméhez igyekszik hű maradni Miklós, melyet a porcelángyár működésében is alkalmaz, és amelyet a munkások általános elégedettsége is mutat – csak két alkalommal jelentenek be sztrájkot, de azok is gyorsan rendeződnek. Ennek alapján láthatjuk tehát, hogy Zsolnay Vilmos és Zsolnay Miklós életében a küzdelem nemcsak az egyéni törekvésből indul, hanem a családi küldetés beteljesítését is jelenti.

A két regény két hangon szól a Zsolnay névről: A Zsolnay az édesapa útját követi, a dinasztia alapítását, míg a Tündérváros Miklós modern várost alkotó igyekezetét, a családi hagyaték továbbéltetését. Az utóbbi esetében a történetvezetést egy megalkotott keret határozza meg: a Pintér János – Zsolnay Miklós nagyon közeli barátja – által a Zsolnay-hagyatékot és -emléket őrizendő lejegyzett élettörténet adja a szerkezetet, amit Pintér felesége, Horváth Irma visszaemlékezései kísérnek. A Tündérváros azonban nemcsak életrajzi regényként működik, hanem Pécs fejlődésének meghatározó időszakáról is tudósít. Emellett a szöveg a pikareszkregény és a történelmi regény jegyeit is magán viseli. Miklós sokszor a tényleges Pécsi Napilapban is úgy tűnik fel, mint valami kalandos életű agglegény, vagy mint rejtély-övezte izgalmas regényalak. Ez az édesapa életútjára is igaz, aki fazekasból Pécs díszpolgárává lesz, meghatározó kulturális és közéleti alakká. 

Az apa és a fiú fejlődéstörténete a P. Horváth-regényben olyan, mint egy tudósítás, egy korrajz, amelybe beleíródik a szájhagyomány, az adoma, és ez utóbbiak olyannyira összeforrnak a tényekkel, hogy a Zsolnay-történetben szétszálazhatatlan lesz fikció és valóság. Mint oly sokszor az irodalmi szövegekben, itt is összemosódik e kettő. A Tündérváros Prológusában is, a talált Pintér-kézirat hitelességét sokszor elbizonytalanítja a szubjektív értelmezés: bár P. Horváth alapos levéltári kutatómunkát végzett a regényírás előtt, a pintéri nézőpont, amely megszólal a regényben, szubjektív korlátozottsága miatt nem lehetne mindentudó, mint ahogy azt a regény sokszor sugallná. A történet többször ad olyan lélektani leírást vagy családtörténeti betekintést, ami még Pintér előtt is bizonyára rejtve volt, ahogyan azt a kor társadalmi és társasági normái megkívánták. Ettől függetlenül a visszaemlékezés magasztosabb hangvétele és Horváth Irma néhol nosztalgiázó, néhol múltelevenítő szöveg-ékjei megteremtik a korhangulatot, és mitikussá, sejtelmessé finomítják Miklós alakját, ami kiemeli a regényben akár vezérmotívumként értelmezhető igyekezet és törekvés fogalmait, a haladást. A Zsolnay esetében pedig az első fejezet teremt mitikus kontextust, mágikusságot Teréz álomlátásaiban, amikor a még számára ismeretlen Zsolnay Vilmos csábító varázslóként jelenik meg előtte. Az álomkép sejteti a beteljesülő szerelmet, de a hihetetlen életutat, a varázsos Zsolnay-jövőt is.

A Tündérvárosban a történelmi szálat a Merényi-történet egészíti ki, ami a csalás, megtévesztés, a hedonizmusba fúló életmód képét, egy viszontagságos, hányattatott életutat vázol, ellenpontozva a Zsolnay-kultusz erkölcsös törekvéseit. Bár Zsolnay Miklós élete is összefűződik frivolsággal, az átkártyázott vagy kétes múltú nőkkel töltött éjszakákkal, a vérbajjal, mégsem azonosítható ebben a hasonlítási pontban sem a Merényi-alakkal. A Merényi-történetből hiányzik a lélektani mélység, melyet Miklósnál egy régi szerelem tragédiája, a szabadkőművesség és a humanista elvek összessége alakít. Az ifjúkori szerelem majdhogynem mint sanctus amor jelenik meg, és az ifjú Zsolnay teljes hitbéli és világi életére hatással van. A szerelme és minden törekvése tiszta, és még kicsapongásai is az erkölcs és humanizmus tervét erősítik: amikor „a lelkiismeret néha elővette, hogy miért nem apja útját járja [...] elment kártyázni vagy a színházi lányokkal mulatni. Reggelre mindent helyén talált a fejében, és a gondolataiban is” (Tündérváros, 192.). Merényivel ellentétben Miklós nem az önérdeket és a gyors meggazdagodást választja, hanem édesapja emlékéhez híven saját hagyatékot épít, a Tündérváros gondolatát, a kiállítást. A Zsolnay név nem a becsvágy, hanem az építő szándék gondalattársítása lesz.

A Zsolnay a zsenikultusz hagyományába is illeszkedik, valóban az eredet regénye. Nemcsak egy dinasztiáé, hanem a kerámiaművészetben és a tágabb magyar művészeti közegben is egy innovatív kiindulási pontra mutat rá a regény. Zsolnay Vilmos olyan művész és feltaláló, aki egyszerre a hagyomány és az új utak ötvözője, hazai és nemzetközi porondon is elismert alkotó-kereskedő. A fiatal Zsolnay Vilmos képzőművészetről, festészetről álmodozott, de apai utasításra a kereskedőmesterséget tanulta ki: „Vilmos értette és elfogadta apja érveit, és belátta a kereskedelem, a családi cég fontosságát, [...] de titokban, a lelkében szabad és romantikus festőművész maradt.” (A Zsolnay, 17.) Ez a szabadság és romantika pedig messzire vitte őt és a Zsolnay nevet is: az 1878-as párizsi világkiállításon elnyerte a Grand Prix-t, méghozzá mint fazekas – a kiállítás történetében elsőként a világon. Vilmos humanista eszméi átöröklődnek fia törekvéseibe. Ahogy biblikusan az apák vétkét a fiakban bünteti meg az Isten, úgy az apák érdemét a fiakban fel is virágoztathatja a sors bona. Miklós megörökölte az apai szorgalmat, tehetséget és éleslátást, még ha ezek más formában is manifesztálódtak élete során. Mintha Vilmos a Zsolnay-titkot adta volna át, ami csak vér szerint örökíthető: nemcsak egy alkimista titkos receptúra, hanem életáldás, intelem, és ami bár a pécsi és magyarországi nagyobb emberi közegre is jótékony hatással kiterjed, mégis csak egyedül a dinasztia kiváltsága. Átadni a zsenialitást génekben és nevelésben. A titokban ott van a Bibliára, derékszögre és körzőre tett eskü is, a Bölcsesség tervezze, erő tartsa fenn, szépség ékesítse! jelszó, a szabadkőművesség minden értékteremtő és értékmentő igyekezete. Vilmos fejlődése a pécsi városfejlődéssel együtt követhető nyomon – a haladáseszmében.

A Tündérvárosban, mint a korábbi irodalmi hagyományban sokszor, a városszövet és szövegszövet egymásra vetül, a pécsi lakóközösség fejlődése, szerveződése a városfejlődéssel kapcsolódik össze. A Zsolnay család felemelkedésének története mellett a trilógia két része Pécs regényei is. A város szereplővé válik: a pécsi kávéházak, szalonok, éttermek zsibongása, zajlása a budapesti és nagyváradi világi élettel vetekedik. P. Horváth regénye kor- és mítosz-prezerváló lenyomat. A szecessziós jegyeket mind a szövegformálás, mind a tartalom követi: a lakomák, a gasztronómiai kincsek leírása érzékletessé és elevenné teszi az éppen bemutatott asztalképet és asztaltársaságot: „A vacsora tárkonyos fácánragulevessel kezdődött, majd erdei gombákkal és somlekvárral tálalt fácánmellel folytatódott, főételnek sült szarvashátszínt tálaltak paprikás gesztenyemártásban, valamint – az erdélyi vendégekre való tekintettel – szarvasgombás puliszkával, és végül egy kis meggykrémes csokoládétorta adódott.” (Tündérváros, 68.) Megelevenedő ízek és színek szinesztetikus kavarodása maga a zajló élet. Az esküvői kép is, Pintér János és Horváth Irma lakodalma a szecessziós kidolgozottságban teljesül ki, a finom részletek, fények–homályok együttesében: „Az esküvői vacsora után a menyasszony, lámpalázáról megfeledkezve, érzelmes és frivol dalokat zongorázott a feketén ragyogó, vadonatúj Bösendorferen.” (Tündérváros, 118.) Ebből is kitűnik, hogy a mellékszálak, ahogy Merényi viszontagságai is, a Zsolnay-történet egyenjogú párjai. Nem olvasást könnyítő intermezzók, hanem önmagukban is regénnyé formálható sorsok és tragédiák leírói. A Merényi által megejtett Vilma rövid története az angyalcsináló és a boszorkányság pogány s ősi szimbólumait vonja be a regényvilágba, tovább halványítva a fikció és a valóság közötti kontrasztot. A mágikus realizmus is mintha belopódzna egy-egy szövegfoszlányra a regénybe. Mitizálás, ráolvasás, halál, káosz: Vilma édesapja sörétessel üldözi a csalárd Merényit, miközben lángra kap az udvarház a szégyentől terhes télben. A megesett leány története pedig Miklós szerelmi bánatával is párhuzamba vonható: a fiatalkorában tőle elszakított Katalin szintén gyereket hozott a világra, majd ő is és a gyermek is meghalt a szülés során. Az ifjabb Zsolnayt felnőttkoráig kíséri ennek árnyéka, ugyanis csak egy véletlen folytán tudja meg, hogy szerelme már évek óta halott, hiába vár hírt felőle. A véletlen-motívum pedig a regény egészét meghatározza. Mint a kalandregényekben, úgy hányattatódnak Fortuna gyermekei: maradnak beteljesületlen terveik és szívügyeik. A beteljesülés is, a siker is olyan, mint a véletlen – váratlan és hihetetlen.

A hihetetlenségek pedig végigkísérik mind az apa, mind a fiú életét. Ennek egy fontos beteljesüléspontja az 1907-es Pécsi Országos Kiállítás és Vásárra megépülő új városrész, amelynek végén ünnepélyesen átadásra kerül a Zsolnay-szobor: „az első emlékmű Európában, amit nem valami politikusnak, szentnek, hadvezérnek vagy királynak állítottak, hanem egy egyszerű fazekasnak” (Tündérváros, 189.) A városrész, az igazi tündérváros, a haladás szimbóluma mind az 56 pavilonjával. Gáz, víz, telefon is be volt vezetve az épületekbe. Megvalósul benne a Zsolnay-törekvés, és Magyarország is más viszonyrendszerbe került általa az európai művészethálózatban. „Éljen a független magyar ipar és mezőgazdaság!” (Tündérváros, 75.) A kiállítás egyik látványossága a Turul nevezetű léggömb. Nevében a hagyomány, formájában az innováció és a jövő. A léggömb a regény többrétegű értelmezőszimbóluma is lehetne: egyrészt a kiállítás szervezésében részt vevő nőkre hintenek kosarából Miklósék hálavirágot, másrészt félelmetes monstrum a jövőből, kiszolgáltatott, törékeny légbárka, amin Merényi halálát leli. A Turul szintén az eredet, a kezdet fogalmaihoz köti a regénytestet. Az éghez is, a gyökerekhez is.

A gyökerek mindkét regényben az érték fogalmához társítódnak. Metaforikusan és biológiai-fizikai valóságukban is megfelelő képei a Zsolnay-történetnek: „A fenyő-, levendula- és szamócaillatú hűvös kertben a ház mögött, az arizoniai cédrus és egy nagy platán árnyékában ült a társaság szombat délután Pintér Jánoséknál.” (Tündérváros, 179.) Ebben a szintén szecessziósba hajló képben az otthon, az eredet, az érték fogalmai sűrűsödnek. Ebben a leírásban nincs kiemelt alak, hanem a teljes társaság, a teljes korabeli társadalmi közeg ideálképe reprezentálódik. Annak a hangulata, ami a Zsolnay-törekvéseket is áthatotta, ami a Zsolnay-porcelánok éke, ami a Zsolnay-hagyomány lényegisége: „Derű és fény, meg eozin. Zsolnay!” (Tündérváros, 86.)

P. Horváth Tamás két regénye tehát olyan, mint két szecessziós szelence, melyekben mikrotörténelem és história rejtezik. A szerző minden hivatásából van a regényben – vendéglős, szakács, szerkesztő, író: bőkezűen és lélekkel látja vendégül az olvasót olyan történetekkel, melyeket az majd még sokáig ajánl és emleget. A Zsolnay névben pedig ott rejtezik és újbóli megismerésre vár a szellemi örökség: a tevékeny szándék, a munka és dicsőség.