Ének Adriannak

 

Barátom egyedül áll.

Egyedül, éppen a Mărăști-piac kellős közepén.

Közöttünk 30 lépés, köztem és a szeretett jó barátom között. 

Zöldellő növényzet rejti el szemem elől.

A vastag, sűrű növényzet.

 

Drága barátom,

akivel együtt nőttem fel, akivel együtt sírtam.

Akivel fociztam és pókereztem,

akivel éjjelente lopva cujkát nyakaltunk,

és Danuziát lestük fürdés közben,

a csűrben ládákra ágaskodva.

 

Áldott barátom,

akivel gombászni jártunk,

részegen és elázva fetrengtünk,

elcsúsztunk a patak kövein,

a vén Chifor sírján,

amit friss nárciszok borítottak.

 

Ő, akivel pikk-pakk nevettünk

a kerítésnyi magas fűben,

most 30 lépésre van.

Magányosan, mereven áll a Mărăști-piacon.

Jobbján egy üveg Pepsi,

balján egy csomag Pall Mall.

 

Mosolynak vagy zihálásnak nyoma sincs.

Semmi rezdülés szemében,

csak a tehetetlen bánat, mint egy zsák,

mint egy darab hús.

Semmi sem jut eszembe,

semmi mondanivaló vagy bátorság.

Csak az esőkabátomon csordul alá egy csepp fehérség,

és itt maradok, lógva alig 30 lépésnyire.

 

ÉNEK CÃLINNEK

 

Barátaimról rengeteg dolgot

lehetne mesélni.

De vannak, akik

többet, sokkal többet mondanának el.

 

És így, 2000 nyarán

egész napokat töltöttünk Călin lakásán.

A fény mély volt, és éles,

elűzte arcunk tompaságát,

amit kiszívott a boldogság.

A szobák üresek, hidegek és hosszúak voltak.

És csak mi voltunk, csak mi ketten,

max hangerőn hallgattuk a Nirvanát,

egymást röhögve kergettük

végig a lakáson késsel a kézben,

minden ok nélkül.

 

ÉNEK DORUNAK

 

És ismét,

2005. november elsején,

Doru arca széles-széles volt,

mosolya jóindulatűan feküdt

a szája sarkában.

 

Nem is csaptam rendesen oda az Echinoxot

a söröző asztalára,

nem is csaptam oda rendesen,

de Doru kacagott,

és talán kicsit el is sírta magát akkor,

amikor meglátta, hogy megjelentek a versei.

 

Hosszú, forgatagos éjszaka volt,

mint egy sárgásfehér temető,

több százezer gyertyával,

melyet a holtakért gyújtottak.

Csak én és Doru

söröztünk a Sav keresztjénél,

gyertyák tengerében,

öreg- és gyerekdalok közepette.

 

ÉNEK VALINAK ÉS ARICIUNAK

 

2002 júniusában meleg volt a levegő,

az elmém meg még annál is forróbb.

Eleinte csak néhány kurzusra készültem,

de a levegő meleg volt,

és szemünkben cikázott a fény, 

mint a darazsak.

 

Kimentünk Airciuval a dombra,

Anával együtt, Vali lakására.

Cujkát nyakaltunk,

összeismerkedtünk a szomszédokkal,

birkóztunk a frissen kaszált fűben,

és bevertük a fejünket.

 

Majdnem este volt,

mire Vali is megérkezett,

de akkor megjött, kitárta az ajtót,

és gitároztunk.

Éjjel volt,

késő éjjel volt akkor.

 

Alattunk hevert Kolozsvár,

megannyi fényével,

és mi ott fenn,

tücskökkel és gitárral.

Román és orosz dalokat énekeltünk,

megígértük, hogy elrendezzük a könyvespolcát,

és megittuk mind a maradék cujkát is.

 

Végül nem is

aludtunk semmit.

Csak úgy ültünk az ajtó előtt,

a betonon,

tucatnyi fénylő csiganyálcsík között,

ahogy elárasztott minket az évszakhoz képest túl hűvös reggel.

 

ÉNEK CYRILLNEK

 

Nézd csak:

csupán én voltam ott,

fehér bőr kiterítve a fekete bunda alatt.

Nem volt senki más. Egy rúdba,

egy botba kapaszkodtam, és csak én voltam,

senki-senki más.

 

Felültünk Cyrillel a wasserre,

és amikor én feszálltam, még csak 17 voltam,

és azt mondtam neki, bízz bennem, kérlek, viszlek én, 

és a kisvonat füstje felszállt a kemény levegőbe,

füstje elérte a felhők hasát, megvakargatta

és hozzájuk tapadt, mint fehér hamu.

És tudtam, hogy ez csupán a füst,

hogy nem érinti meg a felhőket, csak hozzájuk tapad, 

és valahogy hozzájuk simul,

és mondtam Cyrillnek, bízz bennem,

tudom az utat, jártas vagyok, bízz bennem, mindjárt megérkezünk.

 

 

 

ÉNEK CÃLIN ANGELESCUNAK

 

Ma van a nap, amikor betöltöm a 24. évem,

egy dolog biztos 24 évesen: rövidebb az élet.

 

A szád azt mondja, „cârlibaba”, és én tudom,

jobban tudom, mint bárki más, hogy cârlibabán született egy ember,

aki szintén cârlibabán van most eltemetve.

Én tudom, tudom én jól, milyen ember volt, bőre olívaszínű,

háta nyúlott, mint egy katonasérülés,

egy férfi volt,

és tudom, tudom jól, cârlibabán van eltemetve.

 

18 évesen ismertem meg, berúgtunk,

Összebarátkoztunk, és mocskos szájjal üvöltöttünk egymásra,

gyűlölettel teli, méregtől és salaktól irritált agyarakkal.

De aztán ismét együtt daloltunk, meséltünk és rúgtunk be.

Majd kihalt helyeken járkáltunk autóval, régi zenét hallgattunk, 

és megfogadtuk, hogy számonkérjük

egyszer és mindenkorra ezt a szalmával bélelt emberéletet.

Kezeim hosszak és kemények voltak akkor, ujjaim egyre 

hosszabbra nyúltak,

csak ültünk, és bámultam a tenyerem órkon át,

és sehogy sem ért véget.

 

És nézd, most 24 vagyok,

éhséged a közeledben ólálkodik, térdre esel, mint játék 

az aszfaltra,

és nézd, 24 vagyok, azt mondod, „csend”, majd azt, 

hogy „cârlibaba”,

miközben én nagyon jól tudom, hogy cârlibabán nemrég élt 

egy ember,

aki most ugyanott van eltemetve is.

 

André Ferenc fordítása