[Látó, 2012. november]

Mert rím nélküli verset nem lehet
írni, a rímtelen vers nem írja magát,
azt bárhonnan is nézem, én írom,
a rímek, szótagok, képek, alliterációk
helyett a rím nélküli vers, szabad vers
ritmusát gondolataim adják, csakhogy
a könnyen, szabadon, a spontán módon,
a minden napom minden percén
sokszor egymást leütve érkező
gondolatkatonák nem csengő-bongó,
zenét szálazó, gerincborzongató,
mélázó, ringó, halk, lányríkató
versbe valók, a versben kibomló
gondolatok tündérek legyenek,
akik a tüzes holdból a nyelv hágcsóján
ereszkednek alá, najádok legyenek,
akik a hullámzó tudatból ölelkező
rímek kettős vagy hármas ingó
csónakján emelkednek a versbe,
amit a magyarul valaha szólaló
szolgák, papok, szántóvetők
írnak az ihlet óráin velem,
abba a versbe, amiből be nem
vallottan, álszemérmesen végül
mindig hiányzom, mert igazán,
mert alapjában véve, végső soron
és visszavonhatatlanul ebben a rímtelen,
szálkás tömegben állok egyedül,
leplek és fátylak nélkül, hívatlan
gondolataim cseppet sem hízelgő
serege élén, magam, akinek így
esélyem sincs a verset záró szó vagy
pont előtt valami távolivá, mássá,
érdekessé válni.