[2013. július]

---

Fejemre tették a fátylat,
dobbantok két lábbal
szép sorban,
egyik láb
másik láb,
fejemre
két kézzel szórják
az áldást, pálinkát
öntenek szájamba,
mindenki kortyol
és sírnak, egymás után.
    Oldozd el, istenem, a fűzőt!
    Szorítja hátamat,
    két kézzel kaparom
    a csokrom,
    véres lett, fáj
    a kezem, vigyenek
    el innen, el innen,
    kezdődjön már.
        Áll az idő,
        nem mozdul egy könny sem
        apám arcán,
        sikítanak az asszonyok,
        félek a szájuktól,
        elvisznek, innen ma elvisznek,
        sikítják.
    Nyitott szájukba nézve
    látni minden tömött fogat,
    s pont olyan a sikító asszonyok
    lehelete, mint a napok óta
    nem szellőztetett szoba.


Elvisznek, elvisznek!
    Apám arcára
    ráverték szögekkel
    a könnyeket.
    Csak egy hang
    szakadna már fel
    a torkán,
    legalább!
Anyám arcát ellepi a szégyen,
a magány: fiam, mi lesz velem
nélküled? Hullik minden oldalról
a csirketoll, libatoll,
nem tudok kitapogatni
egyetlen gombot sem
a ruhámon,
        Levegőt! Levegőt!,
szögekkel mellemben,
nem is lépkedhetnék
könnyebben.
Körbetáncolnak,
most kéne nevetnem.
    Csak egy szó szakadna
    fel apám torkából!
    Remeg az arcom,
    minden korty pálinkával
    visszacsúszik a szó
    apám torkán.
Elvisznek! Elvisznek!
Sikítanak az öregasszonyok.
Mintha egyetértésben temetnének
engem. – A lányságod oda!
Csak vinnének már.
    Nem látok,
    nem látom a lábaimat,
    nem emlékszem, milyen
    cipőt adott rám
    ma reggel anyám,
    míg a tükörben
    néztem az orromat,
    mosolyogtam,
        kipróbáltam minden,
        a mai napra készített mosolyt.
        Egyik sem illett rám.
    A ruhám, istenem, a ruhám
    olyan szűk,
    csak vinnének már!
Az oltárnál a pap
saját szavaiba harap
    ahogy a jóisten...
    rendeltetett...
    könyörögjünk...
    tedd ide a kezed...
A trombitába törölközőt nyomtak,
apám leitatta a másik két cigányt,
félrehúzódva zenélnek,
a trombitás nem talál fogást.
Nem megy le egy falat
sem a torkomon, olyan szűk
a nyelőcsövem is,
fűzőt húztak rá.
    Mintha még mindig
    repülne
    minden oldalon a
    csirketoll, libatoll,
    nem látom a lábamat.
    Vigye már az ördög
    az éjszakámat!
    Mi lesz, ha elhallgat a zenekar?

Közelről a fátyol pont olyan,
mint mikor
az ember
egészen közel hajol
a szúnyoghálóhoz.