[2010. december]


 


Felbukkan Updike egyik regényében, a Párokban egy tetőfedő munkás, akivel a főszereplő csevegni próbál, de sehogy sem indul el a beszélgetés, a fiú olyan válaszokat ad, amelyek önmagukban teljesek, valamiképpen lekerekítenek minden felvetett témát, nem vezetnek sehova. Ugyanilyen lekerekítettek az induló Kosztolányi versei, az 1907-es Négy fal között című kötetből: jó versek, valódi költői érzékenységből születtek, szép és nemes gondolatok imponáló tudással formába öntve, de nem marad utánuk megrendülés, „sírnivaló hiányérzet”, ami a nagy versek sajátja. Aztán mégis megakad az ember szeme egy-egy strófán, néha egész versen, amelyben az ismerős Kosztolányi szólal meg. Mint például az 1906-os keltezésű A hídon.



A HÍDON


Húsz éves voltam és egy éjjel
 tíz óra tájt, színház után
a nyári csillagokra nézve
 haladtam által a Dunán,
köröttem minden oly csodás volt,
a híd, hegy tűzzáporba lángolt,
 alant zokogtak a habok
s egy téveteg hajó a vízben
 hintázva ballagott.


És én megálltam álmodozva
 a lüktető mélység felett,
fejem a hídkarfára nyomtam,
 szájam sírástól reszketett.
Szellő bujálkodott a habbal,
beszélt a víz susogva, halkan,
 titokzatos, bús volt az éj
s a selymes és szagos víz árja
 hullámos, tiszta, mély.


Ma is emlékezem az éjre,
 üres vágyódással tele,
egy céltalan nap tompa éjén
 bámultam a vizekre le.
Jöttek hajók zord lángtaréjjal,
hullám feszült fel, mint setét fal,
 eltünt a hab, el a hajó,
sóhaj vonaglott a setétben:
 a perc oly illanó.


S miért, miért nem? sírni kezdtem,
 agyamba nyilalt, hogyha majd
egyszer letörve, elfakulva,
 az aggkor nyugalomra hajt,
gondolok-e a titkos éjre
s elém tűnik-e majd igézve
 e híd, e hab, e tűz-virág
s az éj, amelyre a sugár szőtt
 vörös lángpántlikát?


S hogy érzem akkor ezt az éjet,
 megrogyva, búsan, társtalan?
S mint látom a híd-bolton álló
 húszéves ifjút, enmagam?
Sírok, avagy csak ámulok tán
a könnyű perc hamar lefolytán?
 Vagy tördelem eres kezem
s a habzenére, lángözönre
 nem is emlékezem?


Ki tudja?... Mostan is gyakorta
 úgy rémlik, mint egy költemény
az én sírásos, nyári éjem,
 az én könnyes álom-regém.
Olyan, mint egy ezüstös álom,
 mely ifjan hull a sírba le,
s ma sem tudom, hogy az az ifjú
 én voltam-e?...


1906



Megakad a szeme, netán kiválasztja, hogy felolvassa másoknak is, újraolvassa többször, és érteni kezdi vonzódását és lassan megszülető fenntartásait. Az uralkodó érzés: van, aki elringasson.
De nemcsak a szép lüktetés, hanem a valóság ismert darabjainak csodás halmozódása, a fényes látomás, a költői énnek a magas és a mély között csapongó elragadtatása, még ha egy kicsit túlzónak tűnik is, mindenképp élet-ünnep, a költészet ajándéka. A húszéves ifjú, a hiteles élményekre áhítozó, aki mindettől sírva fakad… Nemcsak a XIX. század végi újromantika ez, hanem a költő jártassága is elmúlt korok irodalmában, és felismerjük ebben a pózban a Babits által hízelgően barátjára ragasztott hasonmást is, a Byronról mintázott Euphoriont.
Irodalomból születő irodalom tehát a fiatal Kosztolányi költészete, amelynek a világ rezdüléseire érzékeny költő ideig-óráig súlyt tud adni, de ő maga is érzi, hogy meghatározó élmények híján, a valóság mélyebb összefüggéseire való ráérzés híján túl könnyű a vers, és megpróbál többletjelentést adni neki. Egyik kedvenc fogása ilyen tekintetben a jövőbe siklás az idő tengelyén, és az onnan való visszatekintés az ábrázolt jelenre (nemrég, a nyugatosokra emlékező esten Láng Zsolt bemutatta, milyen döbbenetes hatás érhető el általa). Ebben az esetben, az öregkor elesettsége felől visszanézni a húszévesen átélt tünékeny ámulatra sokkal kevésbé meggyőző, már csak azért is, mert ellentmond az impresszionizmus lényegének, amelynek a vers sokat köszönhet. Érzi ezt a költő is („levegőcsillogás a gondolatvilágom, ködvár a házam”, írja ez idő tájt), és bizonytalanul leválasztja a lírai énről az elbeszélt szenvedélyes tapasztalást, mintegy önállósítva azt: „ma sem tudom, hogy az az ifjú én voltam-e?...”, ami megint csak az irodalom szférájába utalja azt, amit élménynek véltünk. Talán képektől kísérve feloldódhatna ez a két­értelműség, eljátszadozhatunk egy Kosztolányi-videoklip gondolatával, fentről láttatott Duna-híddal, fényözönnel körös-körül és világító-füzéres hajókkal a sötét­lő vízen. A kamera pedig egyre emelkedik, a hídkorlátra ráhajló ifjú (Euphorion?) mind kisebb lesz, végül már bárkivel összetéveszthető, beleolvad a fény eufóriájába, amelyről az előbb talán még verselt, és amelynek most már ő is része.
De ha idegenkedünk a műfajok elegyítésétől, visszatérhetünk az Összes versekhez, és tovább lapozgatva talán tudatosul bennünk, hogy sokszor nincs türelmünk a lassú növekedéshez, a kitérők, netán visszahanyatlások követéséhez, ahhoz, hogy a költővel együtt tudjunk megszenvedni a nagy versekért. Ezért ha valaki a fényözönben-ámulást választja Kosztolányi legelső versei közül, a jelek szerint szintén nem rendelkezik ezzel a türelemmel, gyorsan lecövekel kedvenc verse egyik korai előzményénél, arra gondolva, hogy az este 10 órai elragadtatást csak egy kis idő választja el a hajnali részegségtől, pedig a kettő között minden éjjel keservesen és boldogítóan, kiismerhetetlenül és előreláthatatlanul fordul egyet velünk a világ.