Az első színésznő (fehér bőrű, harmincas évei elején, közepén jár) alakítja Miát.

A második színésznő (barna bőrű, harminc és negyven közötti) alakítja Deryát és egyéb szerepeket.

A harmadik színésznő (fehér bőrű, ötvenes évei végén jár) alakítja JANE-t, MARIANt és NANCY-t.

 

A dráma a South Coast Rep számára íródott, az intézmény első Crossroads megbízási programjában.

A magyar fordítás a Peacedale Global Arts és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem együttműködéseként készült, a drámaírás mesteri szakos hallgatók (Antal Gászpor Adrienn, Bodolai Balázs, Horváth Lilla Holly, Marton Orsolya, Oltean Márk, Sándor Emőke) fordítóműhelyében, Albert Mária és Kelemen Roland irányításával. A szöveg felolvasószínházi előadására a Nemzetközi Drámaíró Tábor keretén belül, 2024. november 16-án került sor, a Yorick Stúdióban. Előadták:
Moldován Orsolya, Renczés Viktória, Póra Jácinta; rendezte: Patkó Éva; dramaturg: Kelemen Roland. A program a Studium Prospero Alapítvány támogatásával valósult meg.

 

1.

Egy képsorozat. Alatta hang. Absztrakt képek, nincs összefüggő narratíva. Tekintetünk egyetlen képen landol. Faágak kereteznek egy nyílt területet, de nem egészen kivehető, mi van ott. A fények végül kialszanak. Akkor: nyílt terepen. háborús tudósítói küldetésen vagyunk, a gázai övezetben, 2006-ban, egy lebombázott iskolateremben. Az alábbi feliratot látjuk: Gáza, 2006, osztályterem. Egy másik felirat is megjelenik: SALIMA. Ezek nagyon absztrakt környezetek, és a MIA által készített fotókat a színészek mögé vagy fölé vetítik ki.

MIA vonzó fehér nő, aki egy másik nővel beszélget. SALIMA arab, a harmincas évei végén jár, gyakran bohóckodik. Azért, mert élete során hozzászokott az állandó pusztuláshoz. Angolul beszélget Miával, de arab akcentusa van. MIA jól érzi magát a fotós szerepében, fotóz, miközben beszélgetnek. Mindkét nő nehéz politikai helyzetben dolgozik, gyakorlatias és üzleties beállítottságúak, de néha kiderül, hogy érzékenyek és sebezhetők.

 

SALIMA: Legyek szomorú? Az lenne a jó kép? (SALIMA talál egy törött asztalt, odaáll mellé, beállítja magát.)

MIA: Nem kell. 

SALIMA: Vagy kétségbeesett? 

MIA: Kétségbeesett? Hm. Nem. Nem kell semmilyennek kinézned. Csak azt hiszem, hogy lehetnél, tudod, csak, hm, úgy… önmagad.

SALIMA: Undorodom.

MIA: Érthető. (Elkezd fényképezni, eközben a következőket mondja:) Tudnál egy kicsit mesélni arról, hogy mi volt itt régen?

SALIMA: Ez nem a riporter dolga?

MIA: Lehet, hogy ideér, de lehet, hogy nem. És az én dolgom, hogy helyesek legyenek a képaláírások.

SALIMA: Ez a hely nappal iskola, este pedig infolabor. Jönnek a gyerekek, mi meg segítünk nekik képezni magukat, így próbáljuk megteremteni a normalitás érzetét.

MIA: Nagyszerű.

SALIMA: Az volt.

MIA: De most?

SALIMA: Most tönkrement.

MIA: Hogyan?

SALIMA: Nem látszik? Gránátok, tüzérség. Valamiért ezeket a tízéves számítógépeket veszélyesnek találták.

MIA: Megsérült valaki?

SALIMA: Most nem. Hamdullilah. Csak az asztalok és a számítógépek. A székek. Az ablakok... Figyelj csak! Így akarsz lekapni? Vagy így?

MIA: Miről beszélsz?

SALIMA: Nem akarok beleszólni a munkádba, csak ez a jobbik profilom, és így én is rajta leszek, és a háttér is. Na. 

MIA: Persze. Miért volt ez célpont?

SALIMA: Erre nem válaszolok.

MIA: Rendben van. Nem kell.

SALIMA (gyorsan mondja): Nem mi vagyunk felelősek azért, hogy eltaláltak minket, ha erre vonatkozik a kérdésed. Miért kell lerombolni egy iskolát? Milyen veszélyforrást jelentenek ezek az osztálytermek? Mondd meg! Gyerünk, mondd meg! Nem is kell oka legyen, érted? 

MIA: Természetesen. 

SALIMA: Az, hogy TE felteszed ezt a kérdést, TE, azt jelenti, hogy azt feltételezed, hogy ebben a teremben valami szörnyű törvényellenes dolog történhetett, amit mindenképp meg kellett torolni.

MIA: Oké. És ezután mi lesz?

SALIMA: Várunk, míg újabb támogatás nem érkezik egy civil szervezettől. Néha ugyanannak az országnak a civil szervezete próbál segíteni, amelyik ezt a barom háborút finanszírozza. De bárki is akar segíteni nekünk az újjáépítésben, mi, khallas, a pénzt bárkitől elfogadjuk. Ezt ne írd le!

MIA: Oké. Aztán?

SALIMA: Aztán újjáépítünk mindent, és azt ismét lerombolják.

MIA: És mennyi idő? 

SALIMA: Három év plusz-mínusz? Ez egy ciklus.

MIA: Értem. A neved hogy írják? (SALIMA a nyakán viseli a civil szervezet azonosító kártyáját, és megmutatja Miának.)

SALIMA: Ez a kép alá kell?

MIA: Igen. (SALIMA nézi, hogy mit ír MIA) SALIMA Suleiman.

SALIMA: Pontosan. De szerintem az lesz majd, hogy „Arab nő a romok között”.

MIA: Ezt nem tudhatod.

SALIMA: Mióta is csinálod ezt?

MIA: Most lesz két éve. És te mióta csinálod ezt?

SALIMA: Tizenegy éve? Itt és máshol is.

MIA: Ez csodás.

SALIMA: Nem annyira. Ha ennek a generációnak nincsenek megfelelő készségei, nincs amire gondoljanak, nincs amire koncentráljanak, csak rosszabb lesz minden. Miért baj az, ha arról álmodnak, hogy létrehozzák a következő Google-t, és milliókat keresnek? 

MIA: Itteni vagy? 

SALIMA: Igen is, meg nem is. Angliában nőttem fel. (Kicsit nevet) Hiányzott. Visszajöttem.

MIA: Nincs eleged a pusztításból? És a… ciklusból, amiről beszéltél?

SALIMA: Ez a munka része. Na, és te? Nem fáradtál bele abba, hogy nyomasztó dolgokat látsz?

MIA: Ó! Ó, én nem így látom, nyomasztónak, szerintem árnyaltabbak a dolgok, nem csak nyomasztók. 

(SALIMA nagyon nevet, mintha azt gondolná: Mi a fene van ezzel a fehér amerikai nővel?)

SALIMA (nevetve): Tényleg? Ja, Allah. 

MIA: Valami mindig meglep, egy emberi pillanat. Vagy a remény. Mindig van valami szépség azokban a pillanatokban. Érted?

(Ezen SALIMA még jobban nevet.)

SALIMA: Mi emberi itt? Hol itt az emberség?

MIA: Te. Itt. Nem adod fel.

SALIMA: Hiya baseeta. Milyen naiv!

MIA: Mármint?

SALIMA: Ez nem remény, én ezt nem nevezem reménynek. Nincs más választás. Ha nem mész tovább, akkor csak lefekszel valahová, és várod, hogy mikor talál el egy lövedék. Láttam már ilyet. Képtelenek továbbmenni. Ez viszont lehet, hogy nem talál a te elképzelésedhez.

MIA: Nincs elképzelésem. Bocsánat, kicsit arrébb teszed a karod? Látni szeretném azt is, ami mögötted van. 

SALIMA: Nem azért jöttél ide, hogy gyönyörű, árnyalt életeket fotózz.

MIA: Én úgy gondolok erre, hogy embereket örökítek meg.

SALIMA: Akik nem élnek szép életet. Végeztünk?

(Kint, valahol robbanások hangja.)

MIA: Basszus!

SALIMA: Basszus!

(Mindkét nő felugrik, és a földre vetődik. SALIMA reflexszerűen megragadja MIA karját. Csend következik. Pár másodpercig mozdulatlanok. Aztán a hang ismét elkezdődik.)

SALIMA: Ez a legrosszabb része. Azt hiszed, vége, de újra kezdődik. Nem lazíthatsz. Bazdmeg! Bocs!

MIA: Semmi gond.

(A hang újra hallatszik, mindketten felugranak. MIA abba az irányba fordítja a kamerát, ahonnan a hang jön, fotóz.)

SALIMA: Néha arra gondolok, hogy Istenenem, vigyél el! Belefáradtam várni arra, ami előbb-utóbb úgyis bekövetkezik.

MIA: Borzasztó. Szerinted elkerülhetetlen?

SALIMA: Ha ezt a munkát választod, eljön a nap, amikor a szerencse vagy a sors vagy mit tudom én mi, nem úgy alakul, ahogy szeretnéd. Elfogadom. Te nem szoktál erre gondolni?

MIA (nevet, miközben átgondolja): Most már igen. Na, ez nyomasztó.

SALIMA: Azt hiszem.

(Nevetnek. MIA lefényképezi őt, nevetve.)

SALIMA: Ezt a fotót ne használd!

MIA (mosolyogva): Nem fogom.

 

2.

EGY LAKÁSBAN. ÉGNEK A FÉNYEK. Isztambul. 2015.

Régi, az Ottomán Birodalom utolsó évtizedeiben épült lakás. Magas mennyezet, három hálószoba, amit mi nem látunk. A nappaliban egy kanapé és egy heverő, néhány kör alakú fémasztal. Bekeretezett arab szövegrészletek a falon meg még néhány, bútoroknak támasztva a földön. A cím: Egy lakás Isztambulban, 2015.

Valami megmoccan a kanapén. MIA az, egy kupac takaró alatt. Felébredt, de még nem teljesen. Mint amikor felkelsz egy álomból, és még nem tudod, hogy hol vagy, de nem a rossz értelemben. Ebben az esetben tudja, hol van, és tökéletesen egyértelmű, amíg már nem az.

 

MIA: Szia. Hello? DERYA?

(DERYA török nő, itt-ott pár szexi tetkó, átsiet egy másik szobából.)

DERYA: Ébren vagy. Allahim. Köszönöm, Istenem!

MIA (kábultan, szarkazmus nélkül): Nem kellene ébren lennem?

DERYA: Hogy érzed magad? Hozok vizet. 

(DERYA elmegy, és egy pohár vízzel tér vissza. MIA elveszi tőle, és iszik.)

MIA: Sagol. (Köszönöm) Szíriában voltam, ugye?

DERYA: Igen.

MIA: Hogy kerültem ide?... Történt valami?

DERYA: Nem tudod?

MIA: Csak annyit, hogy bevetésen fotóztam.

DERYA: Kiakadtál.

MIA: Mi?

DERYA: Azt se tudták, hogy élsz-e még, amikor megtaláltak.

MIA: Ugyan már, dehogy. Ez nem igaz. 

DERYA: De igen. 

MIA: Újra összejöttünk?

DERYA: Nem.

MIA: Oh! Oké. Én csak... Nem értem. Mi történt?

(Egy pánikhullám vagy valami pánikhoz hasonló megy keresztül Mián. Önmagát is meglepve könnyezni kezd. DERYA reflexből odahajol, megsimogatja és átöleli.)

DERYA: Minden rendben, kicsim.

(Jó ideje ölelik egymást. MIA sírni kezd. Nem tudja, miért, de sír. DERYA megcsókolja, MIA viszonozza. Folytatják. Egyre jobban belemélyülnek, de DERYA megáll).

MIA: Oké.

DERYA: Oké. Jó ég! (Elmegy, dohánnyal és papírral tér vissza. Teker egy cigit, meggyújtja, kinyitja az ablakot, és kifelé fordul.) 

MIA: Azt hittem, leszoktál.

DERYA: Épp most szokom le.

MIA: Kaphatok egyet?

DERYA: Nem.

MIA: Növeled a hajad? 

DERYA: Hm?

MIA: A hajad. Hosszabb.

DERYA: Igen. Hagytam, hogy nőjön.

MIA: Tetszik. Nagyon szexi.

DERYA: Szuper.

MIA: Hogy érted, hogy megtaláltak? Ki talált meg?

DERYA: Hagyjuk ezt egy kicsit.

MIA: Miért vagy ilyen furcsa?

DERYA: Lassíthatunk? Yavash, nyugi… Pihenj, szedd össze magad!

MIA: Elárulnád, hogy kerültem ide? 

DERYA: Szerintem enned kéne valamit… (DERYA kimegy a konyhába. Egy tányér étellel jön vissza, és lerakja MIA elé. MIA elbambulva ül.)

DERYA: Felfogtad, hogy három napja hol magadnál vagy, hol nem? Ez nem jó.

MIA: Azt hittem, nem szeretsz a Namliból rendelni.

DERYA: Csak drága, de jó kajájuk van. 

MIA: DERYA, kérlek, hogy kerültem ide?

DERYA: Nem voltál magadnál. Rögtön kórházba vittek, és addigra megkaptam az üzeneteidet. 

MIA: Milyen üzenetek? Mit írtam? 

DERYA: Hogy menjek érted.

MIA: Ennyi?

DERYA: Nagyjából. 

MIA: Ennek semmi értelme. Soha nem kértem meg senkit, hogy értem jöjjön egy bevetésre.

DERYA: Írtál WhatsApp-on. Azt mondtad, menjek érted, megijedtem, és persze aggódtam is. Szóval felhívtam a szerkesztődet, és azt mondta, hogy két napja nem küldtél fotókat, és eltűntél.

MIA: Hol voltam?

DERYA: Lassíthatunk?

MIA: Mi történt?

DERYA: A Médecins Sans Frontières egyik dolgozója – nem, valaki a Vöröskereszttől. Közülük talált meg valaki. Az orvosok azt mondták, valószínűleg egész éjjel kint feküdtél a földön vagy valahol. Borzasztó…

MIA: Én?

DERYA: Igen. Kórházba vittek Idlibbe. Utána Adanába. Közben odaértem én is, addig már helyrejöttél annyira, hogy velem gyere. Biztos nem emlékszel?

MIA: Halványan. Veled, a repülőn. Olyan volt, mint egy álom. Valaki zenét játszott?

DERYA: A mögöttünk lévő ülésen.

MIA: ...Várj! Hol a táskám? A kamerám? A laptopom?

DERYA: Csak a telefonod volt nálad.

(És most először látjuk azt a traumatikus esemény MIAtti pánikot, amire MIA nem emlékszik.)

MIA: Nem, nem, nem, a táska mindig nálam van. Miért hoztál vissza nélküle?

DERYA: Nem volt a kórházban. Drágám, pihenned kell egy kicsit. Nem hiszem, hogy valaki elvette. Vagy megtalálta.

MIA: Szóval csak feküdtem ott magamban? Ennek semmi értelme.

DERYA: Nem kéne most ebbe belemenni. 

MIA: Mibe? Ki volt még ott?

DERYA: Pihenned kell.

MIA: Ki volt még ott? 

DERYA: Kellemetlen helyzet volt, oké? Ennyit tudok.

MIA (gúnyosan, semmi különös ok MIAtt): „Kellemetlen helyzet.” Ez... nagyon hivatalos.

DERYA: Tömegmészárlás volt, oké? Egy kisebb tömegmészárlás. Nem tudom, hány ember számít tömegmészárlásnak! De...

MIA (az összeomlás szélén): Oh!

DERYA: Csak feküdtél ott. Olyan emberek között, akik... akiket megöltek.

MIA: Oh!

DERYA: Nem kellett volna most mindent elmondanom, csak kicsúszott. 

 

3.

Évekkel ezelőtt, amikor MIA még csak pályakezdő volt. Egy isztambuli kávézó kora délelőtt. Cím: Egy isztambuli kávézó. 2004. Másik cím: MARIAN. MIA és MARIAN egy asztalnál ülnek. MARIAN, az ötvenes évei végén járó nő, rutinnal rendelkező fényképész (ugyanaz a személy, aki Anyut is játssza). Iszik, alkoholt.

 

MARIAN: Egyél valamit! Az ügynökség állja. Tudom, hogy mennyit fizetnek a szabadúszóknak. Jézusom, annyira fiatal vagy még. Mennyi idős is?

MIA: Huszonhat.

MARIAN: Az elég fiatal. A képeid egyáltalán nem fiatalosak.

MIA: Oh, az jó. Vagyis, azt hiszem.

MARIAN: Bóknak szántam. Általában nem szeretek fiatalokkal dolgozni. Főleg most. Olyan helyekre küldik őket, ahová senki sem akar menni, ráadásul betanítás és támogatás nélkül. Elbaszott egy rendszer. Először vagy Isztambulban?

MIA: Igen. Gyönyörű. A fények – azok bámulatosak! És alkonyatkor a víz… Tudom, hogy klisé.

MARIAN: A klisék nem hiába klisék. Úgy értem, a boszporuszi Ortaköy-mecset az egyik leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam. Most, hogy van egy rakat szabadidőm, órákon keresztül csak ülök előtte, és fotózok. Elmegyek, sétálok egy kicsit, majd visszamegyek, amikor megváltozik a fény. 

MIA: Ez csodálatos.

MARIAN: Hogy miért nem ilyen képeket csináltam egész életemben? Mert azok általában leárazott naptárakban kötnek ki.

MIA: Láttam az Afganisztánban készült sorozatodat, még mikor először jártam a művészeti suliba…

MARIAN: Melyiket?

MIA: Hm?

MARIAN: Melyik részét az afganisztáni sorozatnak?

MIA: Oh! Um. A kabuli motorbicikliset?

MARIAN: Ja, az a második. Igen. Az érdekes volt. Amíg szét nem esett az egész. Megint.

MIA: Van valami különleges abban, ahogy lekaptad őket, a hegyek a háttérben, az a sok textúra, és van valami játékosság abban, ahogy ülnek a motoron. Nem tudom, hogy csináltad.

MARIAN: Hm.

MIA: A fotózás közben végig mellettük motoroztál?

MARIAN: Igen! Őrület! Akkoriban sokat motoroztam. Csak így tudsz közlekedni azokban az ókori városokban anélkül, hogy állandóan dugóba ragadnál. De igen, ahhoz a sorozathoz egy kamerát szereltünk a mellettem levő ülésre, és egy másikat a kezemben tartottam.

MIA: Még fotózol?

MARIAN: Ha valami történik itt, rajta vagyok. Volt egy földrengés pár évvel ezelőtt, ilyenek, de ennyi. Szívesebben alszom egy tiszta lakásban, ahol van normális ágy, konyha és egy ajtó, amit tényleg be lehet zárni. Mindig azt mondják, hogy be tudod zárni, de legtöbbször nem. Szóval igen, nem is rossz dolog mások képeit szerkesztgetni. 

MIA: Nem hiányzik?

MARIAN: Talán négy éve, hogy ellőtték a térdem? Azóta nem tudok futni. Annyi neki… és én még egy protézisműtétre tuti nem megyek.

MIA: Oh, hű! Nagyon sajnálom.

MARIAN: „Minden rosszban van valami jó.” Lófaszt. Jó, oké, nem öltek meg. De lehet, itt az ideje, hogy… A szakma egyre rosszabb. Az újságírók most már szabad prédák. Azt kéne mondjam neked, hogy menj haza, és fejezd be a művészeti sulit. Nagyon sok dokumentációs projekt van Amerikában.

MIA: Az nem érdekel. Nem akarok szép dolgokat csinálni csak azért, hogy szép dolgokat csináljak. Ez is a munkám része, de nem elég. Nagy hatású pillanatokat akarok megörökíteni.

(Szünet. MARIAN emészti, amit MIA mondott.)

MARIAN: Rendben. Ha állandó munkát akarsz, adok neked. De lehet, hogy egy nap még megbánod ezt a beszélgetést. 

MIA: Biztos, hogy nem! Köszönöm szépen. Nagyra értékelem.

MARIAN: Hogyne.

MIA: Van valami, izé?

MARIAN: Mi?

MIA: Valami tanácsod vagy…? Bármi hasonló? Én mindig…

MARIAN: Persze. Ne vedd észre!

MIA: Huh?

MARIAN: Amikor fegyveres konfliktust fotózol. Ha egyáltalán fotózol majd. Kell legyen egy módszered, amivel nem látod, nem veszed észre, különben beléd fog ivódni, és egyszer majd meg akarod ölni magad. (Valamiért ezt nevetségesnek találja. Nagyon. Nagyot kortyol abból, amit éppen iszik.)

MARIAN: Mindegy. Ezt tanácsolom.

MIA: Ne lássam... mégis hogy csináljam?

MARIAN: Majd rájössz. Vagy nem.

 

4.

Isztambuli lakás. Két nappal később. MIA a kanapén ül, pirítóst eszik, a török hírcsatorna műsorát nézi/nem nézi. Felkel. Egy pólót és fehérneműt visel. Halljuk, hogy kattan a zár, valaki kínlódik vele. Bejön DERYA.

 

DERYA: Ébren vagy.

MIA: Igen, ébren vagyok. Szia.

DERYA: Mi ez a szag? Oh, nem! Allah Kahretsin... (A francba)

MIA: Pirítóst készítettem. Nem kellett volna?

(DERYA berohan a konyhába. MIA követi. Mindketten visszajönnek. DERYA kinyitja az ablakokat.)

DERYA: Épp most javíttattam meg ezt a sütőt.

MIA: Megint? Én intéztem legutóbb, amikor itt voltam.

DERYA: Úgy tűnik, nem lett jobb.

MIA: Még mindig a második égő? Nem. Hadd nézzem meg!

DERYA: Nem.

MIA: Hadd nézzem meg!

DERYA (kezdi elveszíteni a türelmét): Nincs vele semmi baj. 80 éves. És hihetetlenül bonyolult valahogy. Mint minden, ebben a kurva lakásban.

(MIA elindul vissza a konyhába.)

MIA: Oké, de fogadjunk, hogy meg lehet javítani? Bocsánat, észre sem vettem. Azt hittem, cigaretta szag van… (Hirtelen fáradtság hulláma tör rá) Azta!

DERYA: Mi a baj? 

MIA: Jól vagyok. Csak le kell ülnöm egy kicsit. (Gyenge, ráfekszik a kanapéra.)

DERYA: Szédülsz? 

MIA: Nem. Hmm, DERYA? Mi ez rajtam? (Egy fekete, szakadt póló van rajta török felirattal.)

DERYA: Egy régi pólóm.

MIA: Ezt soha nem vennéd fel.

DERYA: Még az anarchista korszakomból maradt.

MIA: Tetszik.

DERYA: Aha. (De DERYA közben telefonál) Alo, merhaba, Ahmet bey ben DERYA Koç. Beni arayabilir misiniz lütfen? Ne yaptıysanız olmadı? Fırının arka teli hala yanıyor çalıshtırdıgımda. Cok tesekkürler.

(Halló, szia, DERYA Koc vagyok. Vissza tudnál hívni? Bármit is csináltál, nem működött. 

A hátul lévő huzal még mindig elkezd égni, amikor a sütőt használom! Köszönöm szépen.) (Leteszi a telefont.)

DERYA (észreveszi, ahogy MIA vádlón őt nézi): Mi van?

MIA: Semmi. Tudom, hogy azon gondolkoztál, hogy eladd a lakást.

DERYA: Gondolkodtam rajta, lehet, el is fogom. Szeretném is, meg nem is. 

MIA: Tudom. Írtál listát. Pro és kontra listát.

DERYA: Igen. 

MIA: De ez egy gyönyörű otthon, és szereted. Ezt is írd fel. (DERYA vizet hoz Miának) Láttam egy filmet, amiben volt egy srác, aki nagyon vissza szeretett volna kapni egy lányt, ezért elhitette vele, hogy beteg, hogy ápolhassa őt. 

DERYA: Igen, és?

MIA: És. Te elraboltál engem, hogy visszakaphass?

DERYA: Szóval megmérgeztelek, hogy visszakaphassalak? Ez undorító.

MIA: Nem én írtam a filmet! És mindenkinek nagyon tetszett. Szóval, megbasztál, amíg aludtam?

DERYA: Hadi be. Ne már!

MIA: De meg akartál dugni.

DERYA: Mi bajod van?

MIA: Jézusom! Csak gondoltam, megkérdezem.

DERYA: Te szeretsz ilyeneket mondani. Szeretsz vagánykodni. 

MIA: Lehet. 

DERYA: Néha kételkedem abban, hogy te vagy az, aki ilyen szép fotókat készít. 

MIA (megsértődve, mintha darázs csípte volna meg): Amikor dolgozom, nem vagyok ilyen.

DERYA: Szóval, ki az a Simon? 

MIA: Ismerősöm. Fényképész, szabadúszó, hol dolgozik, hol nem. Miért?

DERYA: Ötször hívott ma reggel.

MIA: Te ellenőrzöd a telefonomat? 

DERYA: Ötször hívott. Ez általában azt jelenti, hogy valami nincs rendben. Bevetésen volt veled? 

MIA: Nem ezen. 

DERYA: Hm.

MIA: Mi van?

DERYA: Miért dolgozik csak időnként?

MIA: Voltak kemény időszakai, depresszió és… Kilépett, aztán visszajött. Sokfelé megfordult. Elvileg ismered. Miért nézel rám így?

DERYA: Valami azt súgja, hogy ne bízzak meg benned.

MIA: Miért?

DERYA: A múltad MIAtt.

MIA: Ó, istenem! Már évek óta nem drogozok. Most komolyan. 

DERYA: Te nem drogoztál. Függő voltál.

MIA: Mindenki az volt. Te is bírtad, amikor először találkoztál velem. Viccesebb voltam. 

DERYA: Azt hitted, de nem voltál. 

MIA: Oké, oké. Akkor fókuszáltabb. DERYA? Három éve tiszta vagyok. Oké? Amikor csak tudok, bejelentkezek a szponzoromnál.

DERYA: De azért még iszol.

MIA: Mindenki iszik. Mikor bevetésen vagyunk.

DERYA: Szóval vissza fogod hívni?

MIA: Talán. Most már be is kell számolnom neked? Hívott a szerkesztőm?

DERYA: E-mailt küldött nekem. 

MIA: Miért?

DERYA: Aggódott. Szóltam neki, hogy felébredtél, és utána másfél napig megint aludtál. 

MIA: Várj…

DERYA: Három napja vagy itt. Szombat van.

MIA: Hány óra van?

DERYA: Tíz? Negyed tizenegy.

MIA: Ilyenkor zajlik az élet Isztambulban. Nem buliznod kéne? 

DERYA: Mi? Mi? Elmentem érted, oké? Odarepültem, visszarepültünk együtt, te tolószékben, néha magadnál voltál, néha nem, és itt vagy... a kanapémon, gondoskodom rólad, etetlek, a lakás meg esik szét, ez amúgy is elkeserít, és ma reggel még DOLGOZNOM is kellett. Mikor, mikor kéne buliznom, bazdmeg? Mi bajod van? 

MIA: Oké. Sajnálom, oké? Sajnálom. Szóval akkor nem randizgatsz senkivel...?

DERYA: Hát van egy iráni nő, aki nyomul.

MIA: Hát ez izgi. (Szünet. Mindketten érzékelik a játszmát. Aztán:) Nem szeretem, ha ellenőrizgetsz. 

DERYA: Majdnem meghaltál!

MIA: De nem haltam meg. Láttam, embereket…

DERYA: De azt mondod, hogy nem emlékszel, mi történt.

MIA: Megfájdul a fejem ettől. Ihatok valamit, ha már szombat este van?

DERYA: Nem hiszem, hogy jó ötlet, dehidratált vagy.

MIA: Mióta lett a karakoy-i bulis lányból tiszti főorvos?

DERYA: Tudod mit? Ez kínos és egy kicsit fájdalmas, oké? De fontos vagy nekem, és érzem, hogy nem vagy jól. Szóval tudnál egy kicsit kedvesebb lenni? Különben is… Jön az anyád.

MIA: Iderepül San Franciscóból?

DERYA: Mintha nem értenéd, hogy milyen ijesztő volt. Volt egy kábé 12 órás időszak, amikor el voltál tűnve. És aztán rád találtunk abban az állapotban.

MIA: Jól vagyok. Komolyan. Azt hiszem, kicsit elfáradtam, és a testem simán feladta.

DERYA: Megmondanád, ha újra drogoznál, ugye? 

MIA: Micsoda? DERYA, nem drogozok. 

DERYA: Az ember néha hátraeshet…

MIA: „Hátraeshet”? Talán inkább „visszaeshet”?

DERYA: Kit érdekel. Semmi értelme. Csak egy kifejezés. Az angol a legrosszabb, leglogikátlanabb nyelv.

MIA: Cuki.

DERYA: A török nyelv legalább költői. Gyönyörű! Több szó van különböző típusú hullámokra! A „hullámokon csillogó holdfény”, ez törökül egy szó: „yakamoz”. Ez a szó mindezt jelenti. Gazdaságos. 

MIA: Oké, oké, oké. Tudnál egyszerűen csak teát és valami kaját készíteni nekem, és egy kicsit csendben lenni?

DERYA: Hagyományos muszlimnak kellene lenned! Simán beillenél!

MIA: Persze. Férfiként, természetesen.

DERYA: Hát persze.

MIA: Ki ne akarna férfi lenni ebben a világban? Minden egyszerűbb. Nem éppen most tiltotta be a török miniszterelnök a nőknek a nevetést? Jól mondom?

DERYA: Igen. De ne baszakodj velem! Utálom ezt a „jajj, de rossz a muszlim nőknek” szarságot.

MIA: Te mondod mindig, hogy mennyire rossz a muszlim nőknek. 

DERYA: Nekem szabad, én muszlimként nőttem fel! Én kritizálhatom magunkat. Nincs szükségünk jó szándékú fehér nőkre, akik elmondják nekünk, mennyire elnyomottak vagyunk.

MIA: Nem az iszlámot kritizálom. Ismersz engem. Én nem hiszek semmiben, semmikor. 

DERYA: Nekünk legalább nem kell újra és újra a Baywatch-ot néznünk minden este.

MIA: Canim. (Kiejtés: dzsányim) Életem, senki nem néz már Baywatch-ot.

DERYA: Mindegy. Ez csak egy példa. És ne hívj engem dzsányimnak.

MIA: Miért ne?

DERYA: Mert nem szeretném. 

MIA: Nem? 

DERYA: Nem.

MIA: Nem neked kellene vigyáznod rám?

DERYA: Itt van. Egyél.

 

5.

Isztambul. Egy nappal később. Megérkezett JANE, ötvenes-hatvanas nő, középosztálybeli, jóindulatú – de őszintén? azért nem kell alábecsülni.

 

JANE: Olyan sápadt vagy.

MIA: Csak a hajam MIAtt.

JANE: Még mindig nem értem, hogy miért fested be a szőke hajad. Milyen szín ez? Fekete? Barna?

MIA: Megkönnyíti a munkám. Így beolvadok. Nem rakják rám az amerikai bélyeget rögtön.

JANE: Nemcsak Amerikában vannak szőkék.

MIA: De ők azok a szőkék, akiket utálnak. Senki nem utálja a svédeket vagy a norvégokat.

JANE: Mondtam a reptéren az embereknek, hogy amerikai vagyok, és nagyon kedvesek voltak. 

MIA: Jól vagy, anya? Rendben volt a repülő meg minden? Hosszú volt az út.

JANE: Igen-igen. Fogytál. Mennyit fogytál? Szoktál enni?

MIA: Igen!

JANE: Eszik rendesen?

DERYA: Mióta itt van, nem sokat. De próbálkoztam.

JANE: Meg kell etetnünk valahogy.

DERYA: Van kaja. Tudok főzni. 

JANE: Jó. Én meg el tudok menni bevásárolni. Mi történt veled?

MIA: Nem emlékszem, anya.

JANE: Olyan nincs. Vagyis valamire csak emlékszel. 

MIA: Tényleg nem.

JANE: Beszéltél a szerkesztőddel?

MIA: Még nem. Küldtem neki e-mailt.

JANE: Talán felhívhatnád.

MIA: Most nem akarok vele beszélni. Még csak az hiányzik, hogy lemondja a megbízásomat. Még nem fejeztem be.

DERYA: Holttestek között találtak meg. Valószínűleg le fogja mondani.

MIA: Nem biztos.

JANE: Mit kerestél ott?

MIA: Talán sokkot kaptam. Nem tudom. Nem aludtam túl sokat előtte.

JANE: Annyit sikerült kiderítenem, hogy senki sem tudja biztosan, ki tette, és miért. Azt mondják, amerikai fegyverek voltak (DERYA: nyilván), és lázadókat láttak a faluban, tehát akkor a szíriai kormány volt? De nincs erre semmi bizonyíték. Egy iskolát is eltaláltak. Ki tenne ilyet, és miért?

MIA: Nincsenek okok, anya. Mondjon bárki bármit, ezen senki nem nyer. Csak folytatódik.

(EGY BEVILLANÓ KÉP: Egy fa. Testek. Gyors és homályos. MIA érzi, hogy mindketten távolról vizsgálgatják őt.)

MIA: Most miért nézel így? Egy karcolás sincs rajtam. A kórházban megvizsgáltak. Jól vagyok. A munkám MIAtt voltam ott, csak ennyit tudok.

JANE: Miért maradtál ott?

MIA: Nem emlékszem.

JANE: Ha nem emlékszel, nem tudhatod.

MIA: Talán jobb is így.

JANE: Miért?

MIA: Mert a világ szörnyű hely, szörnyű emberekkel. (Nevet egy kicsit. A nevetés talán átfordul sírásba – váratlanul éri őt. Az anya odamegy hozzá.)

JANE: Édesem.

DERYA: Drágám.

MIA: Fáradt vagyok. Innék valamit.

JANE: Készítek neked egy teát. Tudunk csinálni teát?

DERYA: Persze, megcsinálom.

MIA: Valami alkoholt. Van nálad Ráki? Rám férne…

JANE: Nem, amikor fáradt vagy. Az nem segít.

DERYA: Nincs, de hozhatok.

MIA: Ja, tényleg, te inkább szívsz. Így tartja be az iszlámot. Nem iszik, de minden nap szív.

DERYA: Kérlek.

JANE: Engem ez nem zavar. Kaliforniából jövök. Nálunk mindenhol van fű.

MIA: Anyu, a világon mindenhol van fű.

JANE: Jó-jó, még nem voltam Törökországban. Most már tudom.

(DERYA ad JANE-nek egy pár terliket /papucsot/.)

DERYA: Terlik.

JANE: Ó, papucs! Biztos nem gond, ha felveszem ezt a papucsot?

DERYA: A lakáshoz tartozik, anyukámnak ugyanaz a mérete.

(JANE felveszi a papucsot.)

DERYA: Biztos, hogy kérsz Rákit?

MIA: Jólesne.

DERYA: Rendben, akkor hozok. Bármi más?

JANE: Narancslevet, ha nincs itthon.

DERYA: Rendben.

JANE: Esetleg egy kis kenyeret és sajtot.

DERYA: Az van.

JANE: De milyen?

DERYA: Hozok azt is. (Elveszi a pénzt és a kulcsokat. Elmegy.)

JANE: Most mi van? Nem akarsz előtte erről beszélni?

MIA: Mi? Dehogyis.

JANE: Mióta is vagytok ti együtt? Öt éve?

MIA: Nem vagyunk együtt. Most.

JANE: Nem hiszem el, hogy soha nem mutattad be.

MIA: Tudom, de amúgy is alig voltam otthon.

JANE: Nagyon vonzó.

MIA: Tudom.

JANE: Úgy tűnik, fontos vagy neki. 

MIA: Rendben, anya, köszi.

JANE: Tehát? Mi történt?

MIA: Nem tudom.

JANE: Beszéltem az orvossal.

MIA: Milyen orvossal, anyu?

JANE: Csak egy terapeutával, otthon a traumaközpontból, aki riporterekkel foglalkozik. Tudni akartam, hogyan segíthetek most rajtad.

MIA: Jézusom, sajnálom, anya, hogy keresztül kellett menned ezeken. 

JANE: Ne érezd magad rosszul azért, mert gondoskodni akarok rólad. 

MIA: Sajnálom, hogy egyáltalán úgy érezted, hogy ide kellett jönnöd.

JANE: Meg is halhattál volna. Nem volt kérdés.

MIA: Szóval… adott néhány… jó tanácsot? Használhatót?

JANE: Hát, csak annyit, hogy hagyjalak beszélni, és ne próbáljak megoldani semmit. (Miára néz, MIA JANE-re. MIA nem mond semmit, aztán egy kis nevetés, és:)

MIA: Oké…

JANE: Figyelek. (Miát nézi, MIA az anyját, JANE Miát…)

JANE: Szóval, mire gondolsz?

MIA: Őszintén?

JANE: Igen.

MIA: Csak gondolkodtam. Hogy mehet most a Giants-nek.

JANE: MIA, kérlek!

MIA: Komolyan!

JANE: Ügyesek. 2015 van, páratlan év.

MIA: Jól van.

JANE: Kissé döcögősen indult a szezon, de majd összekapják magukat.

MIA: Remélem is.

(Egy kevés fény, könnyedség, ami még egy pillanatig lebeg.)

JANE: Van bármi, ami beugrik? Bármi emlék, mielőtt megtaláltak volna? 

MIA: Próbáltam visszaemlékezni. Szokásos munkanap volt. Dolgoztam és aztán… egy fa…? Kopár. Ennyi. Egy nő. Ez most biztos nagy segítség. 

JANE: És mi történt ott? 

(EGY BEVILLANÓ KÉP: A FA ÁGAI EGY NYITOTT TERET KERETEZNEK)

MIA: Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. (Hirtelen zavartnak tűnik, ijedtnek. Összerándulva átöleli magát.)

JANE: Minden rendben, édesem, minden rendben.

 

6.

Cím: Isztambul. 2008. Egy kávézó. MIA és DERYA iszogatnak, most találkoznak először. DERYA flörtölve kutatja végig MIA táskáját. Kivesz egy világoslila poncsót, olyat, amilyet a Mountexben árulnak.

 

DERYA: Egy… umm? Mi is ez? Hogy is hívják? Ponyva?

MIA: Poncsó…

DERYA: Poncsó. Hmm. Soha nem értettem ezeket.

MIA: Mit kell ezen érteni? Szárazon tart.

DERYA: Igen, de olyan ronda. Nem?

MIA: Asszem.

DERYA: Ne na! Egészen borzasztó. Tényleg hordod?

MIA: Néha.

DERYA: Szabad?

MIA: Igen… Amúgy MIA vagyok.

DERYA (rávágja): Igen, tudom. (Felveszi. Játszik vele. Színészkedve) Helló! Úgy nézek ki, mint azok a férfiak a repülőtéren, akik a leszállópályán állnak, és lengetik a karjukat. Hogy is hívják őket?

MIA: Nem tudom.

DERYA: Karlóbálók. DERYA vagyok. 

MIA: DERYA. Amúgy a karlóbálók soha nem úgy néznek ki, mint te. 

DERYA: Tudom. Az amerikaiak szeretik a felszereléseket. Szeretnek felkészültek lenni. Szeretik a felkészültség gondolatát.

MIA: Ti nem vagytok itt felkészülve?

DERYA: Isztambulban? Dehogynem. Pár dologra. Vacsorák, kávék, balfasz állami leszámolások. (Tovább kutat a táskában, kivesz egy újságot. Egy kisfiú képe a címlapon, aki egy tankon játszik, ezt nekünk nem muszáj látnunk.) Ez a tiéd, ez a fotó?

(MIA bólint.)

DERYA: Wow. Hmm. Mit csinál?

MIA: A lakásuk előtt álló katonai tankon játszik. Kizárólag a Manchester Unitedről akart beszélni.

DERYA: És beszélgettetek?

MIA: Hogyne. Elmondta nekem, hogyan lehetne megerősíteni a csapatot. Te nem ebben az elbaszott szakmában vagy?

DERYA: Miért mondod ezt?

MIA: Stabil embernek tűnsz. Legalábbis többnyire stabil embernek.

DERYA: Igen hát.

MIA: Tévedek?

DERYA: Nem. De egy másik elbaszott szakmában vagyok. Felsőoktatás.

MIA: Az nagyon menő. Mit tanítasz?

DERYA: Közgazdaságtant. Viselkedési közgazdaságtant.

MIA: Szóval te is egyike vagy azoknak a brilliáns elméknek.

DERYA: Ezt ki mondta? Én nem mondtam ilyet.

MIA: Soha nem értettem, mi az a közgazdaságtan.

DERYA: Erőforrások, viselkedés, mintázatok, minden ilyesmi. Tetszik ez a kép. Nagyon, hmm, zsurnalisztikus, persze. De intim és művészi is. Rosszat mondtam?

MIA: Nem.

DERYA: Gondolsz a képekre, miután elkészíted őket?

MIA: Nem nagyon. Szerinted fura? 

DERYA: Igen. (Nevetnek) Ez a te munkád. Nem akarod tudni, hogy hogyan fogadják a fotóidat?

MIA: Régen azt gondoltam, hogy ha meglátok valamit, amitől elszáll az agyam, és lefotózom, majd megosztom a világgal, akkor az elindít majd egy pillangóeffektust.

DERYA: Lehet, hogy ez már megtörtént. 

MIA: Aztán rájössz, hogy ezt egyáltalán nem tudod befolyásolni, úgyhogy… Egyszer láttam egy kommentet, talán a Guardian-ben? Azt írta valaki: „Ha így néz ki a halál, akkor akarom.” 

DERYA: Wow.

MIA: Nem tudom, mit jelent az, hogy széppé tettem a halált. 

DERYA: Szóval, egyértelműen láttál embereket meghalni.

MIA: Miért kérdezed ezt?

DERYA: Nem kérdeztem. Mi van még a zsákodban?

MIA: Az én zsákomban. Nézd meg nyugodtan!

DERYA: Oh! Várj!. Mi ez? Úristen!

(Egy boríték egy csomó pénzzel. Pár ezer egy befőttesgumival átfogva. DERYA nem tudja, hogyan reagáljon.)

DERYA: Nem az vagy, akinek mondod magad?

MIA: Néha megfeledkezek erről.

DERYA: Hogy feledkezhetsz meg erről? Ez kábé egy drogbáróhoz illő pénzmennyiség.

MIA: Csúszópénz. Fixereknek. Soha nem tudhatod, mikor van szükséged készpénzre, hogy bejuss valahova, vagy elintézz egy vesztegetést.

DERYA: Laptop. Fésű, fogkefe. Szappan. (A táska mélyére ér) Hmm. Lássuk, milyen szemetet tartasz még itt? 

MIA: Oké, oké. Elég volt!

DERYA (játékosan): Innen jön a lényeg.

MIA: Mindent láttál. Elveszem. Állj le!

DERYA: Oké. (Összezavarodva tartja a táskát. Szünet. MIA elveszi.)

MIA: Köszi… Bocsi.

DERYA: Rendben van.

MIA: Nagyon szép kezed van. Akartam is mondani.

(Szünet.)

DERYA: Szóval háborús fotós vagy. Bátor dolog.

MIA: Egyáltalán nem. Zenész kezek.

DERYA: Voltak. Mikor fiatalabb voltam. Mi jár a fejedben, miközben fotózol?

MIA: Nem tudom. Menni. Beférkőzni helyekre. Ilyenekre gondolok.

DERYA: És még?

MIA (megkerüli és flörtöl): Ez csak az első randi. 

DERYA: Ja, hogy ez egy randi? Nem tudtam, hogy ez egy randi. 

MIA: Én annak feltételeztem. 

DERYA: Tényleg? Rendben. Akkor folytasd!

(Mi lesz ebből? Aztán…)

MIA: Amerikai vagyok. Mindenben benne van a kezünk. EMIAtt egész életemben kérhetném a bocsánatot, teljesen feleslegesen. Tudom, hogy hogyan kell elég izgalmas fotókat készíteni ahhoz, hogy az is ránézzen, aki amúgy nem akar. Ez a munkám.

DERYA: Hmm.

MIA: Szerintem eleget beszéltünk már. (Megfogja DERYA kezét, simogatja.)

DERYA: Lehet. (Újra megfogja MIA kezét, megérinti a homlokát, vállát, egészen a nyakáig.)

 

7.

Isztambul, a lakás. 2015. Később. Esznek. Illetve JANE és DERYA esznek. MIA csak majszol egy kicsit. Miának ital van a kezében – ködös, fehér ital, jéggel. Jó cucc. Már becsípett egy kicsit tőle. JANE is iszik, de úgy tűnik, nem a kedvence. Háttérben az ikonikus török pop énekes, Sezen Aksu egyik dala szól.^[1] A beszélgetés kellős közepén vannak.

 

JANE: S akkor mit mondasz nekik?

DERYA: Semmit sem mondok nekik.

JANE: És nem kérdeznek?

DERYA: Nem kérdeznek. Nem akarják tudni.

JANE: Hm.

DERYA: A családom nagyon progresszív, de… én… a magánéletem egy részét nem osztom meg velük.

JANE: Azért, mert ez a Közel-Kelet?

DERYA: Törökország valójában nem a Közel-Kelet. Mindenki azt hiszi. De mi fele-fele vagyunk, fele kelet és fele nyugat.

MIA: DERYA, esetleg… tehetek más valamit? Ez olyan lehangoló szám. 

DERYA: Nem.

MIA: Oké.

DERYA: Nagyon szeretem.

JANE: Mit mond? Miről énekel?

MIA: „Szomorú,” „szerelem”.

DERYA: Azt mondja: „Évek óta nem ébredtünk fel álmainkból... A fogadalmaink semmit sem érnek.”

JANE nem tudja, mi ez az egész, ez DERYA és MIA pillanata. JANE ösztönösen hallgat egy kicsit. 

JANE: De ezek itt, a falakon, ez nem törökül van, ugye? Arabnak tűnik. 

DERYA: Igen, az. Annak ellenére, hogy egyikünk sem beszéli igazán.

JANE: Házasságunk első éveiben a férjem, a munkája MIAtt, sokfelé járt. Elmentünk a… a Tádzs Máhálhoz… ekkor láttam először élőben. Ilyen írást. Lélegzetelállító.

DERYA: Mivel foglalkozott a férjed? (Miának) Sosem beszéltél erről. Indiai utazás?

JANE: Az olajvállalatoknak dolgozott.

MIA: Tudós volt. Mindenfélére használják a tudásukat. Jóra meg rosszra is…

JANE: MIA egy pillanatig sem állt meg azon az utazáson. Szaladgált mindenfelé. Ez még jóval azelőtt volt, hogy az emberek használták volna azokat a „gyerekpórázokat”.

MIA: Ezt most miért kell?…

JANE: Mindent megnézett. Semmitől sem félt, meg, mindent megnézett. Már akkor is. Ez mély nyomot hagyott benne. (Szünet) Szóval, ha nem beszélsz arabul, miért van ez itt?

DERYA: A dedim – nagyapám – kalligráfus volt. Közismert. Szóval ennek egy része az ő munkája, az újabbak, egy része pedig a gyűjteményéhez tartozik, nagyon régi, talán háromszáz, négyszáz éves. A családból senki sem tud mit kezdeni velük, úgyhogy most itt vannak.

JANE: Mi áll rajtuk?

DERYA: Egy része költészet, a többi a Koránból van. Különböző imák.

JANE: De te el tudod olvasni?

DERYA: Nem az a lényeg… majdnem lehetetlen. De ha meg tudod fejteni az első néhány szót, eszedbe juthat az ima többi része. Vagyis így van kitalálva.

JANE: Szóval vallásos volt.

DERYA: A nagyapám? Nem. Ateista volt.

JANE: Ez hogy lehetséges?

DERYA: Egyszerűen szerette a munkáját. A művészi jellegét. Tulajdonképpen egy kicsit ironikus: Hogy képes egy ateista ilyen szépen megrajzolni ezeket a „szent” szavakat?

MIA: DERYA utálja azokat az imákat.

DERYA: Nem utálom.

MIA: Azt mondtad.

DERYA: Nem utálom. Elutasítom őket. Ez más. Kényszerítettek, hogy tanuljam meg. Mint mindenkit, itt nálunk. Egy ideig nagyon komolyan vettem. Előadásokat tartottam a családomnak a lelkünk tisztaságáról. Kicsit elviselhetetlenné váltam.

MIA: Ezt soha nem mondtad.

JANE: De már nem csinálod? 

DERYA: Mit?

JANE: Bocsánat. Én…

DERYA: Semmi baj. Mit nem csinálok?

JANE: Gyakorlod, az iszlám vallást. Imádkozol, ilyenek.

DERYA: Oh! Kurvára nem tudna senki rávenni arra, hogy megint ezzel foglalkozzak.

JANE: Tehát nem tartod magad muszlimnak?

DERYA: Dehogynem.

JANE: Hm. Érdekes.

MIA: Anya, annyira kínos vagy. 

JANE: Nem igaz. Fejezd be, MIA, egyáltalán nem vagyok az. Szeretek beszélgetni az emberekkel! Nagyon nyitott vagyok.

MIA: Hány muszlim él Montarában? (Deryának) A kisváros, ahol élnek.

JANE: MIA.

MIA: Vagy, vagy – hányat ismersz? Csak kérdem.

JANE: Gyönyörű város a mi kis városunk. Az óceán partján, kb. 40 percre San Franciscótól.

MIA: És nem épp a sokszínűségéről híres.

JANE: Nem tudom, miért olyan a népességi összetétele, amilyen. De azt sem tudom, hogy kinek segít, ha én rosszul érzem magam aMIAtt, hogy egy gyönyörű helyen élek. (Szünet) Szóval sok meleg muszlimot ismersz?

DERYA: Persze. Mindenhol ott vagyunk...

MIA: Nem mondok semmit.

DERYA: Mégis mit mondanál?

MIA: Szerinted még nem jött rá a családod? Negyvenes nő, aki EGYSZER vitt haza férfit, hogy bemutassa a szüleinek? Szerintem ki tudják matekozni. (És most, hogy a pia szétáradt benne, játékos, és sokkal lazább, mint amilyennek eddig láttuk.)

DERYA: Sok hozzám hasonló nő van itt.

MIA: Meleg nő.

DERYA: Nem feltétlenül melegek. Egyesek egyszerűen… úgy döntenek, hogy nem akarnak férfiakkal lenni. Vagy bárkivel.

MIA: Tehát azt mondod, nem melegek, hanem aszexuálisak? Hm.

DERYA: Mitől lennének aszexuálisak? Sosem mondtam, hogy aszexuálisak! Vannak emberek, akik nagyon korán rájönnek, hogy együtt lenni egy másik emberrel, bármilyen neművel, sok munkát jelent, és inkább nem fáradoznak ezzel.

JANE / MIA: Ezt meg tudom érteni. Hmmmmmmm.

(Kínos szünet.)

JANE (Deryának, válasz Miának): Hát, mi közel álltunk egymáshoz. Esélye se volt annak, hogy ne tudjam. Mikor is volt az a kirándulásod Seattle-be? 

MIA: Az első barátnőm.

JANE: Örülök, hogy úgy érezted, elmondhatod. (Deryának) Szóval mondhatjuk azt, hogy itt egyszerűen könnyebb titkolni?

DERYA: Nem így fogom fel. Bizonyos, kiválasztott családtagok mindent tudnak. Legtöbb barátommal őszinte vagyok. (Miának, a kárörvendő tekintetét észlelve) Élvezed ezt, mi?

MIA: Anyám éppen feltárta, hogy egy szexualitását titkoló török nő vagy. 

DERYA: Nem igaz!

JANE: Én? Nem akartam ilyet, becsszó!

DERYA: Ez tesz téged boldoggá!

MIA: Nem is szórakozhatok?

DERYA: Mit mondhatnék a családomnak? Van egy barátnőm, aki menetrendszerűen szakít velem…

MIA: Veled akarok lenni!

DERYA: És inkább drogozik a Bang Bang Klub-os fiúkkal, minthogy velem legyen?

MIA: Mi a fasz, DERYA? Mi?

JANE: Ez mi? Miről beszél?

DERYA: Elég világosan megmondtad, hogy nem akarsz velem lenni. Javasoltam, hogy házasodjunk össze…

JANE: Házasodni? Ez mikor volt?

MIA: Igen, úgy, hogy nem mondjuk el a szüleidnek. Az hogy működött volna?

DERYA: …és te eltűntél!

MIA: És nem drogozok!

JANE: Tiszta volt, hacsak nem tévedek ennek kapcsán.

MIA: Nem tévedsz!

DERYA: Hogy kerültél akkor a kórházba?

MIA: Fáradt voltam!

DERYA: Szóval csak úgy összeestél egy tömegmészárlás helyszínén? Mert megesik néha az ilyesmi, igaz?

MIA: Emlékszem arra, hogy a helyszínre értem, de ennél többre nem igazán.

DERYA: Azt hittem, semmire sem emlékszel.

MIA: Ennyire igen. Ez minden. Szeretnél lyukat fúrni az agyamba, hogy kiderítsd?

(JANE elindul, hogy kiöntse MIA italát, értelmetlen módon ezzel próbálja megállítani Miát.)

JANE: Azt gondolom, hogy többet nem kéne igyunk.

(MIA visszaszerzi az italt.)

MIA: Anya! Nyugi!

JANE: Nyugodt vagyok.

MIA: Oké. (Fenékig üríti az italt. Átkarolja Deryát, aki visszautasítja az érintést) Én is nyugodt vagyok. Akkor mind nyugodtak vagyunk.

JANE: Szóval miért voltál olyan fáradt, szívem?

MIA: Szerintem az a temetés eléggé megviselt.

JANE: Milyen temetés?

MIA: Az ötéves kisfiú temetése.

JANE: Az mikor volt?

MIA: Pár héttel ezelőtt? Ezek sosem jó sztorik, de ez… Iskolába tartott éppen. Az egyenruhájában, csak állt ott, és volt egy „biztonsági átfésülés”, és… meglőtték. És. Küldtem neked képeket. Én szerkesztettem. Elküldtem őket.

JANE: Ó, ah-hah, igen, igen, persze.

MIA: Úristen! Nem nézed meg őket. Már nem nézed meg.

JANE: Ez nem igaz. Mindig megnézem. Mindig nagyon büszke vagyok.

MIA: De már nem nézel rá a munkámra! Szólhattál volna, hogy ne küldjek többet, anya. Tudod? Csak szólj, ha már nem akarod látni.

JANE: Szívem, akarom. Legtöbbször akarom. De azokat egyszerűen nem tudtam. Néha nem tudom rávenni magam, hogy... Sajnálom. Oké? Néha nagyon nyomasztók.

MIA: De mindig elküldöm őket.

JANE: Tudom.

MIA: És te mindig megnézed.

JANE: Az emberek megnézik, szívem! Az egész világon vannak emberek, akik megnézik!

MIA (Deryának): És te? Még megnézed? Úristen. Kettő-null nektek. 

DERYA: De nem azért, mint anyád…

MIA: Mi a faszért nem?

DERYA: Nem akarok rád gondolni! Téged látlak bennük, egyszerűen csak téged látlak.

MIA: Nem azt kérem, hogy rám gondolj. Azt akartam, hogy lásd azt a fiút! Jamalt. Akartam, hogy tudj róla. Olyan volt, mint egy kis filozófus, egy művész. Volt egy rajza, „A Világmindenség Elmélete”. Bolygók, csillagok és porfelhők. Csak egyetlen képet közöltek abból a sorozatból, semmit az életéről, vagy arról, hogy ki volt.

DERYA: Sajnálom.

MIA: Szóval itt vagyok, csinálom ezt az egészet, és senki, aki fontos nekem, nem látja. 

 

8.

Cím: Philadelphia. 2012. Galériamegnyitó. Másik cím: NANCY. A JANE karakterét játszó színésznő játssza NANCY-t is, ötvenes, amerikai. NANCY odamegy Miához.

 

NANCY: Travis édesanyja vagyok.

MIA: Kérem?

NANCY: Nem tudod, ki az?

MIA: Elnézést, találkoztunk már?... Szeretné, hogy aláírjak egy reprót vagy az albumot?

NANCY: Meghalt. Te meg lefényképezted.

MIA (nem érti): Elnézést. Tudna kicsit konkrétabb lenni?

NANCY: Travis Dixon őrmester. Tanknak becézték. A fotója benne van az albumodban. (Az egyik kiállított fotóra mutat) Az.

MIA: Ó! Őszinte részvétem. Tudom, hogy ez nem segít, vagy nem változtat semmin, de… Nagyon örülök, hogy találkozunk. És hogy eljött. Megkínálhatom valamivel?

NANCY: Az a közeli, amit csináltál, az alkarján, az a tetoválás, az nem ő volt. A tetoválás. A képed alapján egy bunkó volt.

MIA: Pedig nem az volt a szándékom.

NANCY: Tudod, mit kérdezett tőlem valaki? „Ez az ön fia? Ő Travis? Nem is ilyen volt.” Tudod, mit látnak az emberek, amikor arra a fotóra néznek? A tetoválást. Csak arra tudnak gondolni. Csak azt látják, mert direkt azt emelted ki. Megtéveszti őket.

MIA: De nekem nem ez volt a szándékom, nem ezt akartam.

NANCY: Hazudsz! Ti folyton hazudtok. Kényszerített valaki, hogy így fotózd le? Nem, te állítottad így be. Ti ezen gazdagodtok meg. Senki nem tudja, hogy milyen az arca. Gyönyörű arca van, azt miért nem fényképezted le?

MIA: De nem volt az, amikor megcsináltam a képet. (Borzasztó, de igaz dolgot mondott. MIA és NANCY egymás szemébe néznek) Sajnálom, nem tudom, miért mondtam ezt.

(Szünet.)

NANCY: Hogy nézett ki? Akkor mondd el, hogy hogy nézett ki!

MIA: Pár évvel ezelőtt történt.

NANCY: Tudom. Azt hiszed, nem tudom? Mondd el, hogy nézett ki!

(Beugrik a kép Miának. Megjelenik előtte. Ez a szar így működik, hirtelen minden beugrik.)

MIA: Köhögött, kapkodta a levegőt. Ez történik, amikor eldurran egy rögtönzött robbanószerkezet: vele együtt a tüdő is felrobban. Elsőre kívülről nem is látod a roncsolást. De lassan a robbanás ereje úgy… Nagyon bátran viselkedett.

NANCY: És az arca?

MIA: Felismerhetetlen volt.

(Ez megtöri mindkettőjüket. MIA amatőrnek érzi magát attól, hogy megtörik, NANCY megkönnyebbül.)

NANCY: Ó!

MIA: Annyira sajnálom!

(Van az a pillanat, amikor két ember gyászol, és eMIAtt minden kulturális norma megszűnik – MIA megfogja NANCY kezét. NANCY megtörik, nagyon halk hangokat hallat.)

NANCY: Nem mondanak semmit, tudod? „Őszinte részvétem” és együttérzés meg ilyenek. Gondolom, meg akarnak védeni minket, vagy nem tudom. Úgy tettek, mintha lecsukta volna a szemét, és elaludt volna, mint egy kisbaba… Mit mondott? Mondott bármit?

MIA: Istenről beszélt, azt hiszem. Mintha imádkozott volna.

NANCY: Jó. És te végignézted, ahogy meghal? Mellette voltál?

MIA: Ameddig tudtam, igen.

NANCY: Hát akkor… köszönöm..

MIA zavarban van. 

 

9.

Isztambul. Nagyjából egy nap telt el azóta, hogy utoljára itt voltunk. MIA telefonál.

 

MIA: Egy Nikon táskában kellett legyen. De az nem érdekel… A Canon 5D-m. Igen. Csak, ha valaki megtalálta, és nem tudta, mit csináljon vele. Oké. Köszönöm szépen. 

(DERYA belép.)

DERYA: Simon megint hívott.

MIA: Mi? Miért? 

DERYA: Ne játszd a hülyét!

MIA: Én nem! És egyáltalán miért ellenőrizgetsz még mindig? 

DERYA: Hazudsz! Látszik rajtad. 

MIA: Mikor hazudtam? Nem is mondtam semmit. 

DERYA: Hogy összeestél. Ó, szegény, összeesett! Fáradt volt. Minden olyan sok lett hirtelen. – (Szünet. DERYA azt várja, hogy MIA színt valljon – majd –) Bevettél valamit. Te bevettél valamit. Nem estél csak úgy össze, volt segítséged! Valami kemény cuccot adott neked.

MIA: Most már a telefonomat is felveszed helyettem? 

DERYA: Tízszer hívott azóta, hogy visszajöttél. Szóval. Igen. Felvettem. Aggódott érted, mert „rossz állapotban voltál”, és úgy érezte, hogy MIAtta még rosszabbul lettél. Elmondtam neki, hogy majdnem megölt, ami, gondolom, felzaklatta egy kicsit. Nagyon lelkiismeretes!

MIA: De miért beszéltél vele? Egyáltalán tudod, kinek fotóz? Valami hetilapnak. Ami jó volt, amíg a nyomtatott működött, de most vagy 12 oldal, tele reklámmal. 

(JANE kilép az egyik hálószobából, a hangzavar felébresztette. A veszekedés folytatódik:)

JANE: Mi ez itt? 

MIA: Egy szerencsétlen. Minden kliensét elvesztette. Egy jó fotót tud kicsikarni magából évente, ennyi.

DERYA: De dealerkedni tud, mi? 

JANE: Nem tetszik ez nekem. Nem tetszik, ahogy beszélsz vele.

DERYA: Azt mondta, te kerested. 

MIA: Hazudik. 

DERYA: Ja, és azt is mondta, hogy „úgy” néztél ki. Az mit jelent? „Úgy.” Kértél tőle valamit. TE kérted. És neki persze hogy volt. És persze hogy bevetted. Tűnj el innen! Amilyen gyorsan csak tudsz, menj el! Yeter artık. Én nem csinálom ezt.

JANE: Oké. Hazaviszem. Én tudok gondoskodni róla. 

DERYA: Akkor menj vissza! Vidd el, kérlek! Tűnj innen a picsába!

MIA: Én nem megyek vissza! Semmi nem köt oda! 

JANE: Ez nem igaz. Lehet, hogy azért érzed így, mert rég nem voltál otthon. 

MIA: Otthon? Otthon? Milyen otthon?

JANE: Csak egy kicsit összezavarodtál – biztos a sok utazás MIAtt. Az apád is aMIAtt…

MIA: De én már nem tudom, mit jelent. Semmi más, csak kényelem és fogyasztás? És akkor mi történik, menjek haza, vegyek 400 guriga WC-papírt, és tömjem be őket a terepjárómba? 

JANE: De az nem jelent semmit! 

MIA: Mi, mi, mi, akkor mit jelent? Hogy lehet, ez az a csodálatos demokrácia, amire mindenki veri a mellét? És az emberek csak vásárolni akarnak – vásárolni?! Az egész arra van kitalálva, hogy fenntarthassák azt az unalmas és kényelmes életüket, ami nélkül megdöglenének! 

(JANE vált.)

JANE: Te most eldöntötted, hogy egyedül azok élnek autentikus életet, akik a háborús övezetekből menekülnek. Mindenki, akit te lefotózol, ezt az unalmas és kényelmes életet választaná. Ha tehetné. Elszenderedni a kanapén, szar tévéműsorokat nézni és gyorskaját enni, az is autentikus élet. Ezt akarják az emberek. 

(Szünet.)

MIA: Mit mondott még neked – Simon? 

DERYA: Azt mondta – azt mondta, hogy csak egy típusú drog volt nála. Valami kemény anyag, amit kapott valakitől, de még ő se próbálta ki. Valami olyan cucc, ami szerinte aztán rendesen tisztába tesz, kikapcsolja az agyad, és nem emlékszel semmire, ami az azt követő pár órában történik. Vagy ha túl sokat veszel be belőle, meg is ölhet. Ezt mondta.

JANE: Szóval ez történt? Meg akartad… ölni magad, MIA? Erről van szó?

(Miára néznek, aki alig észrevehetően rázza a fejét.)

 

10.

Isztambul. DERYA lakása. Hajnal. Halljuk a hívást az imára. (Ez például jó hozzá: https://www.youtube.com/watch?v=eQnOTn2o-3M ) MIA felül a kanapén. Remeg. Teljesen ki van akadva. Nem bír egyedül lenni. DERYA megjelenik az ajtóban.

 

DERYA: Hahó!

MIA: Szia.

DERYA: Mi volt ez?

MIA: Mi volt mi?

DERYA: Sikítottál.

MIA: Igen?

DERYA: Igen. Azt hittem, csak álmodom, de nem.

MIA: Leülsz mellém egy percre? 

(DERYA szeretne. Sóhajt. Nem mozdul) 

Csak egy pillanatra.

(DERYA odamegy.)

DERYA: Nem fogunk semmit csinálni.

MIA: Rendben.

DERYA: Jól vagy?

MIA (megtörve): Nem, nem hiszem, hogy jól vagyok. (Belégzés, kilégzés) Azt hiszem, jót tesz, ha kimondom.

(Leülnek. Egymás mellett vannak a kanapén. Minden ellenére, most először mindketten nagyon nyugodtnak tűnnek.)

MIA: Szeretem ezt az arcot. Komolyan mondom. Lenyűgöző. Ez egy lenyűgöző arc. Hiányzik. (Ültében odanyúl, és végighúzza az ujjait DERYA arcán, finoman körvonalazva vonásait. DERYA lehunyja a szemét, hagyja.)

MIA: Puha, de közben egy támadásra kész bestia van mögötte.

DERYA: Ha-ha. Tudod mit? A bestia elfáradt.

MIA: Tudom. (Megérinti a fejét, az ujjai tovább vándorolnak DERYA hajában.)

DERYA: Nincs logikus magyarázata annak, hogy miért olyan megnyugtató veled lenni. Valójában butaság.

MIA: Hát igen.

(DERYA megcsókolja MIA kezét. A mellkasára helyezi. MIA simogatja őt, DERYA vezeti MIA kezét. Néhány pillanatig közelednek egymáshoz, először lassan – aztán kétségbeesetten elkezdenek csókolózni, várva, hogy eggyé váljanak. Hang, lélegzet, szünet. Aztán: BEVILLAN EGY KÉP: Egy nő a földön. MIA felugrik.)

DERYA: Mi van?

MIA: Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom. (Remegve odébb megy.)

DERYA: Ne hagyj itt! (MIA lefagy) MIA... (Szünet, feladja) Jó.

(DERYA feláll és visszamegy a szobájába. MIA elveszi a telefont, és pötyögni kezd Simonnak. Látjuk az üzeneteket kivetítve az egyik falon függő Korán-idézeten.)

MIA: [ÜZENET] Mit adtál nekem?

Simon: [ÜZENET] Talán: Jó reggelt, Simon? 

MIA: Mi volt az? 

Simon: Te KÉRTED, igazából.

MIA (kimondja): Remek. Mit kértem? (Szünet. Még egy szünet) Mit adtál nekem? Kokót? (Szünet.)

Simon: Burundagát.

(Miának ez betalált, úgy tűnik, mindjárt hányni fog. Szünet. Aztán:)

MIA: Az mi?

Simon: Nem vagyok benne biztos.

MIA: Komolyan?

Simon: Annyit tudok, hogy dél-amerikai vagy közép-amerikai, nem jó cucc.

MIA: Igen? Baszódj meg!

Simon: Asszem, tengeribetegségre van, a memóriára hat, nem szabad túl sokat. Mennyit vettél be? Jól vagy?

MIA: Miért adtad ezt nekem?

Simon: Miért kérted? (Szünet. Szünet) Úgy néztél ki.

MIA: Elmondod, ez mi a faszt jelent?

Simon: Mint aki otthagyja a melót, vagy meghal egy hiba MIAtt (Szünet. Szünet) Ott vagy?

(Szünet.)

Simon: Aggódom érted, M.

(MIA közben letette a telefont. A fények elhalványodnak.)

 

12. [A 11. JELENET A 13. RÉSZE]

Cím: A fronton. Szíria. Küldetésen. Közelmúlt. Még egy cím: Alissa (Kiejtése: Alísza). MIA egy arab nővel, Alissa-val ül, aki a harmincas éveiben jár. Egy apró lakásban vannak. Befejezték a kávét. Arabul is beszélnek, felirattal, ha szükséges. Még ezekben a jelenetekben is jelen vannak a könnyedség pillanatai. Hagyni kell megszületni ezeket a pillanatokat.

 

MIA: Shukran li everything. Kan yawm tawil... for you Shukran. (Shukran. Hálás vagyok mindenért. Ez ez egy hosszú nap volt… neked. Köszönöm.) 

Alissa: ‘Afwan. Tfadali, fi ba’ad ahweh. Afwan. (Szívesen. Van még kávé.)

MIA: Shukran! Ana Mniha. Köszönöm, nem kérek többet. Neked szükséged van bármire?

Alissa: La, salamtik. Mish mihtajeh shi. Nem. (Áldott légy. Nincs szükségem semmire.)

MIA: Allah ysallmik w yirham ibnik. Jamal, kan um... so smart – zakiy kathir, wa wa... latif. (Isten óvjon... és áldja meg a fiad lelkét is. Jamal egy nagyon… okos, okos és … édes fiú volt.)

Alissa: Eh wAllah. Kan farid... ma fi mitloh. Allah yirhamoh. (Az volt. Különleges… senki olyan nincs, mint ő. Isten áldja lelkét!)

MIA: Allah yirhamoh. (Isten áldja lelkét!)

Alissa: Kan mithammiss lil’alam. Ye’birni insh Allah. (Érdekelte a világ. Bár ő temetett volna el engem.)

(MIA leteszi a kávéscsészét. Az egyik kezét Alissa kezére teszi és feláll.)

MIA: Shukran marra tani. Shukran li um... your hospitality – diyafatik. Ba’arif inno – it’s so hard, all this. But I... I should go. Shukran. (Még egyszer köszönöm. Köszönöm a umm… vendégszeretetedet. Tudom, hogy nagyon nehéz ez az egész. De... mennem kell. Köszönöm.) 

(A nő visszahúzza.)

Alissa (a képekre): Megnézhetem?

MIA: Oh! Uh. Akeed... one second – lahza. Khallini... TabaÔan fiki shufi. Hát… Umm… Persze. (Egy pillanat. Pillanat. Csak elő kell… Persze hogy megnézheti.)

(Kinyitja a táskáját, előveszi a laptopját)

     Hadha uh – here, hon. His room. From before… Kan biddi al nas shufu baytik. (Ezek… itt, és itt. A szobája. Még mielőtt… Azt akartam, hogy az emberek lássák az otthonodat.)

Alissa: Á!

MIA:  Wa aghradoh. Fi ghorfatoh. His bed. (Illetve a dolgait. A szobáját. Az ágyát.)

Alissa: A rajzait.

MIA: Yes! Hilween... so detailed and – mumtaz. Hadha, the stars, and planets wal binayat hon. Ahibha. (Igen, nagyon szépek… kidolgozottak és rendkívüliek. Itt van ez, a csillagokkal, a bolygókkal meg az épületekkel. Ezt nagyon szeretem.)

Alissa: Hayy „Nazariyyet el Kown.” Hek sammaha. (Ez az övé, „A Világmindenség Elmélete”. Így nevezte el.)

(Alissa néz. Még több kép.)

MIA: „Nazariyyet el Kown.” – „Theory of the Universe”... his universe, how do you say – bijannin... Hadha uh... later – min ba’ad. Al mawkib. Kull al nas wa, wa, nas kathir, wa uh – uh, Jamal. This is him. („A Világmindenség Elmélete”… az ő világának… hogy is mondják… hihetetlen. Ezek későbbiek. A szertartás. Az összes ember, és igen, még több, rengeteg ember, és umm Jamal. Ez ő.)

Alissa: Aiwa.

MIA: Egy fénycsóva pont az arcát érte, és akkor…

Alissa (halkan sír. Valószínűleg már sokadjára aznap) Hailweh. (Rendben van.) (Továbbviszi a képeket.)

MIA: Anyway – hadha akhir wahad. (Egyébként. Ez az utolsó)

(Alissa továbbviszi a képeket.)

     Hadha awwal sûrah. Wa um... Hadha... something else – shi tani. Another assignment. (Ez az első. A többi… umm… Azok más dolgok. Egy másik. Egy másik munka.)

Alissa: Tamam. (Látom.) (Mégis nézi) De mi ez?

MIA: Shakhs tani. Muhimmah taniyah... uh – Kaman – funeral, janazeh. A different funeral. Min yawmayn. Different photos… (Ez valaki más. Egy másik megbízás. Más temetés. Két nappal ezelőtt. Más képek.)

Alissa: Shu? You forgot about those? (Oh! Már el is felejtetted őket?)

(MIA finoman Alissa kezére teszi a sajátját, hogy megállítsa őt.)

MIA: La. Bas. Hadha – they’re not published yet, mish lazim farjiki iyahon – (Nem. Csak. Csak azok a képek még nincsenek publikálva, és nem mutathatnám meg…)

Alissa: So you see these things and then you forget. Hek bta’amli? Hay shaghiltik? This is your profession? (Tehát te látod ezeket a dolgokat, majd elfelejted. Ez a te dolgod? Ez a te szakmád? A munkád?)

MIA: La, no. I – Ana biddi al nas tifham. (Nem, nem. Azt akarom, hogy az emberek megértsék.)

Alissa: Shu? Understand what? That my son was killed? W ba’adeyn shu? (Mit értsenek meg? Azt, hogy megölték a fiamat? És akkor mi van?)

MIA: Ba’adeyn – (Akkor)

Alissa: Azt hiszed, hogy meg tudod állítani?

(MIA erre nem tud erre válaszolni.)

Alissa: Bitla’i hal khasayer w btebermi min wahdeh la wahdeh la wahdeh? Hay shighlik? Bitshoofi el kawares w btebermi dahrek w btinsi kil shi? (Szóval találsz ilyeneket, és mész egyiktől a másikig? Aztán még tovább és tovább? Ez a szakmád? Szörnyűségeket látsz, majd továbbmész, és elfelejtesz mindent?)

MIA: La! Abadan! Mish heyk. (Nem, nem így… ez nem így működik.)

(Nyilván ez pontosan így működik, de nem százszázalékosan.)

Alissa: Wilek min bya’amil heyk? Byibni hayatoh ‘ala taswir wlad atla! (Ki képes ilyesmire? Halott gyerekeket nézegetni. Csak az képes erre, akinek halott a lelke.) (Összeroppan, majdnem leveri a laptopot.)

MIA: I know you don’t mean that. Please, don’t say that. Mish mazbut. (Tudom, hogy nem így gondolta. Kérlek, ne mond ilyet! Ez nem igaz.)

Alissa: Wilek inti hatta shayefti la ibni? Do you even see us? (Egyáltalán látod őt? Látsz te egyáltalán minket?)

 

13.

Isztambul. DERYA lakása. Sötét van, 80-as évekbeli ‘old school’ török zene szól. Mondjuk a Sezen Aksu, „Tutuklu”. Fény. DERYA takarító üzemmódban: szájában cigi, söpör. A zene tovább szól. Megszólal a vezetékes telefon. Felveszi. Törökről angolra vált. Hétköznapi beszélgetés. [A török nyelvű szöveg fordítása zárójelben található.] Miközben beszél, folytatja a takarítást. 

 

DERYA: Alo? Merhaba. Dur dur. Müzik yaaa. [Hálló? Szia. Egy pillanat. Csak a zene.] Nem, nincs nálam buli. (Lehalkítja a zenét, visszalép a telefonhoz) Baba, hayir [Apa, nem] jókor hívsz. Konushalim [Beszélgessünk.]. Szóval, ez a sütő, Apa. Sikerült beindítanom, de aztán mégse. Mm- hmm. Mm-hmm. Tamam. [Oké.] Folyton rólad kérdez. Evet, Amerika’dasin diyorum, benle konush diyorum. [Igen, mondtam, hogy Amerikában vagy.] Tud mindenről, de folyton el kell mondanom újra. Zormush herhalde. [Szerintem nehéz neki.] Tudod, hogy nő vagyok, az ilyesmi, nehéz neki. Hm? A munkám? Stresszes. Igen, óvatos vagyok, általában. Ne aggódj! Figyelek, hogy kivel beszélek. 

(A beszélgetés közben valaki babrál a bejárati ajtó zárjával. DERYA odamegy, hogy kinyissa.) 

Csak azt mondom, te is gyűlölöd ezt a rendszert!

(Kinyitja az ajtót. JANE az, táskákkal, a kulcs a zárban.)

JANE: Már majdnem sikerült.

DERYA: Trükkös egy kulcs. Az ajtó meg… régi. (A telefonba) Nem hiszem, hogy rögzíteni tudják a hívásainkat, ennyire nem profik.

JANE: Jaj! Jaj! Bocsi. 

(JANE felkapja a táskákat, amiket a földre pakolt. Vásárolni volt. Izgatott. DERYA hangtalanul annyit mond neki, hogy „semmi gond”. Rámosolyog JANE-re, aki bemegy. DERYA egy percig az ajtóból körbenéz, vár.)

DERYA (ismét a telefonba): Yarin ararim. Konushuruz babacim. Annemi öp benim için. [Holnap hívlak. Beszélünk, Apa. Puszild meg anyát helyettem is.] (JANE-nek) Szia!

JANE: Beszabadultam a bazárba. Remélem, hogy legalább egypár dolog eredeti. (Felemel egy kisebb szőnyeget) Nem érdekel, ha nem kézzel készült, így is olyan szép. 

DERYA: Tényleg szép. Még az is lehet, hogy kézzel készült. 

JANE: Uh-oh!

DERYA (próbál meggyőző lenni): Biztosan az. 

JANE: Mindenki behívott az üzletébe teázni. Biztosan meglátták bennem a vásárlót. De a tea tényleg jó volt. És ez a szappan. A profitot az ország másik részében élő hátrányos helyzetű nőknek gyűjtik. Azt hiszem, Keleten? Azt mondták, hogy... Na jó, megnézem. Felírtam... Hm. Csak azt írtam le, hogy „a kelet”, úgyhogy azt hiszem, ez az.

DERYA: Hol van MIA? 

JANE: Nincs itt? 

DERYA: Nincs. 

JANE: Órákkal ezelőtt köszönt el tőlem. Ne hülyéskedj!

DERYA: Nincs itt.

JANE: Édes istenem!

DERYA: Mit mondott? 

JANE: Hogy fáradt, és visszajön lepihenni. 

DERYA: Aha, hát, ez nem történt meg. 

JANE: Édes istenem!

DERYA: Mikor váltatok el?

JANE: Nem tudom. Nem volt velem sokáig. 

DERYA: Itt azért legalább két óra eljutni valahova. 

JANE: Annál régebben indult el. Mi tarthat neki ilyen sokáig? 

DERYA: Nem veszi fel. 

JANE: Persze hogy nem. Hol volt a fejem? Hagyom, hogy felszívódjon? Mindig úgy csinálok, mintha rendben volna, és akkor történik egy ilyen. 

DERYA: Van itt egy kávézó, ahova az újságírók járnak. Na, lássuk! (Felkapja a telefont, tárcsáz, vár; a telefonba:) Alo? Iyi akshamlar. Ben DERYA. Nasilsin? ... MIA orda mi? ... Tamam ... Hey … itt DERYA, mi újság? Nem láttad bent Miát? … Persze, köszi … (Vár) Oké. Sagol. Oké. Köszönöm. (Leteszi) Francba! (JANE-nek) Akkor nincs ötletem, hol kezdjük el keresni.

JANE: Mekkora idióta vagyok. (Pillanatnyi szünet) Sajnálom, hogy ilyen helyzetekbe kerülsz MIAtta.

DERYA (kis nevetés): Köszönöm. 

JANE: Nem egyszerű eset.

DERYA: Egy seggfej.

JANE: Igen, seggfej.

DERYA: Minden időmet azzal töltöm, hogy makroszintű rendszereket vizsgálok, hogy az hogyan befolyásolja a mikrót. És hogy az emberek miért viselkednek gyakran irracionálisan, a saját érdekeik ellenére, lényegében egy alaptalan remény MIAtt, amit táplálnak. És most mégis itt tartok.

JANE: A másik lányom három mérföldre lakik tőlem, két gyereke van, már nincsenek együtt, de jóban vannak a volt férjével, beszédterapeuta, nagyon stabil. Nem kíváncsi a nagyvilágra. Vajon Miának bűntudata van? Túl jó életünk lett volna? (DERYA nevet) Mi az? 

DERYA: Semmi, csak. 

JANE: Mondjad!

DERYA: JANE, semmi, csak ez a kérdés annyira amerikai. 

JANE: Itt nem kérdeznek ilyet?

DERYA: Nem! Nem. Nem úgy növünk fel, hogy jogunk van a boldogsághoz. 

JANE: Értem. 

DERYA: Hogy ez jó vagy rossz, nem tudom. Érdekes látni, hogy a szüleim Amerikában ragadtak... Apám dühös Törökországra. Az egész országra. Az irányra, amerre tart. Ezért „bojkottálja”. Mintha bárki könyörögne neki, hogy visszajöjjön.

JANE: De te szeretsz itt lenni. 

DERYA: Azért aggódom. De ez az otthonom. Ebben a lakásban nőttünk fel. És Isztambul valahogy – pont elég kényelmes és pont akkora kihívás, hogy a sajátomnak érezzem. Bárhogy is, egyelőre jó.

JANE: Akár… Amerikába is jöhetnél…?

DERYA: Nem szeretem Amerikát. Rideg hely. Mindenesetre, innen le kell lépni előbb vagy utóbb. 

JANE: Sajnálom… abból a Rákiból van még? 

DERYA: Igen! Ne haragudj, nem kínáltalak meg. (Kimegy a konyhába, hoz egy üveggel, mellé pohár, víz, jég. Közben tölt.)

JANE: Itt is van… Köszönöm! 

DERYA: Egészségedre!

JANE: Nagyon jó! Erős ital?

DERYA: Igen!

JANE: Akkor csak kortyolgatom. (Nagyot kortyol az italából.)

DERYA: Láttam MIA képeit. A fiú temetéséről.

JANE: Van bennük… rajtuk valami különösen borzasztó? A fotókon? 

DERYA: A temetést leszámítva nincs. Azok alapján, amiket MIA mesél, sokkal inkább a képek körüli pillanat az, ami valóban hat rá.

JANE: Mindig is volt benne valami, ami a törékeny dolgokhoz vonzotta. Vagy legalábbis képes volt meglátni ezeket. Nem tudom. Nekünk nem kellett annyi borzalmat végignéznünk. Ahol MIA felnőtt. Úgy értem, egyáltalán miben mérik ezeket a dolgokat? Az emberek szenvedését. Mérhető egyáltalán? 

DERYA: Hát, ez érdekes. Nem tudom.

JANE: Volt egy kutyánk. Menhelyről, idős és eleve sérült, de mindent megtettünk érte. Ilyenek a németjuhászok, hajlamosabbak a betegségekre, neki csípőproblémája volt. Megműtötték, aztán fizioterápiát kapott, meg fűtőpárnát is reggelente. Így tudott járni, de furcsán, és mindenki, aki látta, azt gondolta, hogy szörnyű emberek vagyunk, mert szenved, és mi nem altatjuk el. Ezt mondták. MIA pedig, Miát sosem érdekelte mások véleménye. Egyszer azt mondta – akkor talán még hét se lehetett – és azt mondta, miután valaki megint kifejtette a véleményét, hogy „nekik nehéz ránézniük, mert magukat féltik”. Ki ez a gyerek? El tudod hinni, hogy ezt mondta? Hihetetlen, hogy ezt mondta. Támogattam őt abban, amit csinál, mert azt gondoltam, képes elviselni a szemtanúságot. Márpedig tanúk kellenek. Érted? (Beszéd közben sírni kezd, egyre jobban elérzékenyül) Elnézést. Azt hiszem, kimerültem kicsit. 

DERYA: Persze hogy kimerültél. Érthető. 

(Nyílik az ajtó, MIA be. JANE odarohan hozzá.)

JANE: Hála istennek!

MIA: Megvan a kamerám. (Lassan jön be, leteszi a kamerát, fáradtan leül.)Valaki a Médecins Sans Frontières-től meglátta a kamerámat, és elkezdett kérdezősködni. Elküldte az itteni szerkesztőmnek. 

DERYA: És?

MIA: És így találtam meg. 

JANE: Istenem, kész csoda! 

MIA: Azt hiszem, igen. Nem volt senki, aki ellophatta volna. Senki, akinek szüksége lett volna egy drága kamerára. Kizárásos alapon csak az enyém lehetett. 

JANE: Hát, szívem, ez csodás. Most már pihenned kell egy kicsit. 

DERYA: Egyél valamit, aludj egyet!

(MIA hirtelen rájuk pillant.)

MIA: Szerintem vágjunk bele. 

JANE: Mibe?

MIA: Nézzük meg, hogy mi van rajta, anya. 

DERYA: Most?

JANE: Jó, hogy megtaláltad a kamerádat, de nem kell most azonnal megnézned, hogy mi van rajta, MIA.

MIA: Bármi is van rajta, az vágott tönkre, nem? Bármi is történt. Lehet, hogy én csináltam valamit? Valami borzasztó dolgot, amit töröltem az agyamból. Nem jobb, ha tudom? 

JANE: Nem emlékszem apád szívrohamára – ezt tudtad? A kocsira emlékszem. Ő vezetett, egyszer csak kijött belőle egy hang, nagyot lélegzett, és aztán – valahogy átvettem a kormányt, és elvezettem a kórházig. Beszéltem az orvosokkal, mindenkivel. És semmire sem emlékszem. Miért is akarnék emlékezni? 

(Csend.)

MIA: Anya, ezt nem is tudtam. 

JANE: Nem szoktam beszélni róla.

MIA: Annyira sajnálom. 

JANE: Nincs mit. Nem gondolok erre állandóan. Arra a részre semmiképpen sem. Valami nagyon erős bennem azt akarta, hogy ne lássam. 

DERYA: És ez segített? 

JANE: Miben? 

DERYA: Elviselni – a veszteséget? 

JANE (most jön rá): Nem. Azon nem segít semmi. 

(Hosszú csend.)

MIA (Deryához): Te mit gondolsz? Hagyjam annyiban? 

DERYA: Azt hiszem, édesanyáddal értek egyet. 

(Csend. MIA az asztalra tett kamerához lép, bekapcsolja, visszamegy a kanapéhoz. Bekapcsolja a megtekintő módot. Bele fog nézni?)

MIA: Meg kell tennem. (És megteszi) Szóval ezekre emlékszem: jött egy hívás, hogy valami történt, valami rossz, bombáztak a városon kívül. Még senki nem tudott róla. És odamentünk. Hát nem? Mert mi ezt csináljuk. Megpróbálunk elsőnek odaérni. (Nézi az első képeket – kis falu, holttestek szanaszét) Ezeket lőttem, mikor odaértem. Odaérünk – anyák és gyerekek, a gyerekek még az anyjuk karjában. Húsz-huszonöt ember? Nem fogunk tudni neveket írni a képek alá. Járkálsz közöttük, fotózol. Teszed magad, hogy nem látod, amit épp látsz. Annyi test… Ezeket beküldtem. 

DERYA: Igen. Ezeket láttam. 

(MIA meglát egy nőt – ez már a be nem küldött fotók közül van. SALIMA az, az első jelenetből.)

MIA: Ó…

DERYA: Mi az?

MIA: Ez a nő.

DERYA: Mi van vele? 

MIA: A sofőr azt mondja, hogy még nem ért véget. El kell húznunk onnan. Gyorsan kattintok róla egy képet. Felismer.

DERYA: Honnan?

MIA: Évekkel ezelőtt, mikor kezdő voltam, egy egész délelőttöt együtt töltöttünk egy infolaborban. Valahogy emlékeztünk egymásra. És azt mondja: ne menj el! Kérlek, ne menj el! Nagyon – rossz állapotban van. Mindenki haldoklik körülötte, vagy már halott. A Vörös Kereszt sehol. Ilyenkor nem jönnek be. És a sofőr azt mondja: menjünk már! Arra kért, hogy maradjak vele és én… én ott hagytam.

DERYA: Elmentél.

JANE: Hát persze hogy elmentél onnan, szívem. Muszáj volt.

MIA: Ezek a fotók akkor készültek, amikor úton voltunk a hotel felé. A sofőr vezetett, én elküldtem a szerkesztett képeket, elvégeztem a munkámat, és aztán eszembe jutott, hogy akkor is, ha az életembe kerül, de vele kell legyek. Végül is ez lenne emberséges – mert olyan sok mindent meg lehet úszni, mondod magadnak, van olyan tapasztalat, ami után nem élhetsz csak úgy tovább. Valami ígéret – bár, nem is tudom –, amikor először találkoztunk, elég… goromba volt. Nem is. Undorodott az egésztől. Ezt mondta. Úgyhogy szóltam a sofőrnek, hogy forduljon vissza. Először nem akart, de odaadtam minden pénzem, és akkor azt mondta: rendben. Jó volt valamire az a háromezer. 

DERYA: És visszamentél. 

MIA: Visszamentünk. Elég nagy hülyeség volt visszamenni oda, ahonnan épp elmenekültünk. Oda, ahova senki sem ment, mert nem volt biztonságos. De visszavitt. És aztán elment. Megtalálom a nőt, életben van még, de… Ahogy rám néz… Van valami a szemében, látszik, ahogy az emberi test elkezdi felmondani a szolgálatot. És ő úgy néz rám. De lát engem. Én meg semmit sem tehetek érte azonkívül, hogy vele maradok. És akkor hirtelen rádöbbenek valamire, amit mindig is tudtam. Én erre nem vagyok képes. Nem tudok csak úgy ott lenni valakivel, miközben haldoklik. Ugye, milyen furcsa? Dokumentálom az egészet, de azt, amire ő kért, képtelen vagyok megtenni. És akkor nálam volt ez a cucc, amiről azt gondoltam, valami ópiumszármazék. Simon nagy dumás, azt mondta, teljesen kikapcsol, ha beveszed, és én bevettem, baszki. És ez az utolsó dolog, amire emlékszem. Ez a bűnöm. Az én bűnöm, anya, az a bűnöm, hogy mikor valaki arra kért, hogy vele legyek – nem tudtam megtenni. Milyen undorító vagyok. Undorodott, mikor először találkoztunk. Annyira undorodna attól, amit tettem. 

JANE: Nem.

MIA: De anya!

JANE: Nem!

MIA: Te ezt nem értheted.

JANE: Dehogynem.

MIA: Borzasztó az, ami történik, és én részt veszek benne.

JANE: Állj le, MIA! De tényleg. Azt hiszed, hogy csak te beszélhetsz erkölcsi igazságról? Mellette voltál, ott maradtál. Akkor is, ha nem emlékszel. Te láttad ezeket az embereket. És nem tudom, hogy hogy, de megtetted, és most már tényleg fejezd be. 

(MIA emészti JANE szavait, hosszú szünet.)

DERYA: Megnézhetem? A nőt? (MIA megmutatja. Nézik) Hm.

MIA: Ennyi. 

(DERYA elveszi a fényképezőgépet. Továbbviszi a képeket.)

DERYA: Várj! Itt még van. Ezeken rajta vagy.

JANE: Ezt hogy érted? 

DERYA: Ezeken, itt, rajta vagy. Oké, kicsim, szerintem inkább ezt hagyjuk. 

JANE: Nem értem. Akkor hogy fotóztál? 

MIA: Nem tudom. Biztos valaminek nekitámasztottam és időzítőre tettem a gépet. 

DERYA: Egy ág kettévágja a képet. 

MIA: A fa. Volt ott egy fa. Amire feltettem a gépet. Majd lefotóztam magam. Én egy totál beteg állat vagyok. (Megpróbálja megnézni a fotókat, de nem képes rá. Visszaadja Deryának) Mondd el, hogy mi van a képeken!

DERYA: Biztos? 

MIA: Azt hiszem. Igen. Kérlek.

(DERYA elveszi a kamerát. MIA mellé ül, JANE ölbe veszi Miát. DERYA görgeti a képeket. Ez addig tarthat, ameddig kell.)

DERYA: Visszasétálsz… oda, ahol a holttestek vannak? És most leülsz. Ó! Látom őt. Pont mellette ülsz. Van erről pár fotó. És, uhm, megfogod a kezét. Vagy ő fogja meg a te kezed? Lehetséges ez? Pár fotó erről is. Aztán te. Te – úgy tűnik, mintha a feje alá tennéd a kezed, mintha ringatnád őt. Nem teljesen kivehető. És nagyon sok fotó van csak erről. Aztán olyan, mintha lefeküdtél volna mellé, és mintha – csak lefeküdtél mellé. 

MIA: Remélem, hogy a karomban tartottam. Nagyon remélem, hogy átöleltem. 

DERYA: Így volt. Szerintem így volt. És most már alig látszol, ott vagy mindannyiukkal, az össszes – emberrel. Nagyon sok emberrel. Sok-sok fotó van erről. És… már sötétedik, és most… nem látok semmit. 

(Hirtelen a korábbi vetítést látjuk, még mindig homályos, de kicsit tisztább, mint előtte. A fák, a tér/csatatér, a holttestek. A Deryát játszó színésznő mostantól Salimát játssza, akit az első jelenetben ismertünk meg. A közönséghez:)

SALIMA: 

Úgy döntöttünk, hogy meghívjuk őket, 

a szülőket egy kisebb bemutatóra.

Soha nem lehet tudni, hányan jönnek el.

Szóval néhány szülő a gyerekeivel jött.

A diákok meg a szüleik

jöttek.

Ők még mindig fejlődnek, tanulnak, 

nagyon elkötelezettek.

Ezt meg akartuk mutatni a szüleiknek.

Épp készültünk bemenni, levegőt vettem, 

olyan volt, mintha egyszerre lélegeztünk volna. 

Aztán az a villanás, és hang. 

És most, 

ez a fű itt, ez a fű

és ez a domb, ahol vagyunk.

Itt vagyunk, és itt fogunk maradni.

Furcsa úgy feküdni a fűben, hogy tudod, hogy nem tudsz felállni.

Nem gondoltam volna, hogy most fog megtörténni.

Voltak pillanatok, amikor azt hittem, hogy na most, 

de…

Mi történt? 

Azt a fát fogom nézni. 

Próbáltuk 

megmutatni a szülőknek, hogy mit értek el.

Listát készítek arról, hogy ki van jelen. 

Mi mind,

a diákjaim névsora: 

Ziad Abboud

Mounif Abboud

Ali Hajjar

Iman Hajjar

Rami Abdelrahman

Maha Khalaf

Leila Abady

 Joseph Tannous

Ahmed Shadid.

Ezek voltak a nevek, az összes név.

Aztán én, az én nevem, 

SALIMA Suleiman. 

(A fény lemegy Salimáról. Hosszú szünet. Újra a lakásban vagyunk, nagyjából. A lakásban, de most már beteríti a rengeteg emlék, az arcok, a MIA által látott dolgok, SALIMA… Szótlanul, MIA leveszi az egyik kalligráfiát a falról. Odaadja Deryának, aki elveszi, elolvassa. Aztán: a kalligráfiát tanulmányozva:)

DERYA: Al-’Asr (Az Idő). (A teste valahogy visszaemlékszik erre.)

Bismillah al rahman el rahim

WaalAAasri

Inna alinsana lafee khusrin 

Illa allatheena amanoo waAAamiloo alssalihati

watawasaw bialhaqqi watawasaw bialssabri

Sadak allah el azeem

(Allah, a Könyörületes és az Irgalmas nevében.

A korra. Az emberek vesztesek, 

kivéve azok, akik hisznek, és jótetteket cselekszenek, 

és az igazságot és az állhatatosságot kötik egymás lelkére.)

(A versek megvilágítva, talán képek is: SALIMA arca, gyönyörű, élő. És más arcok, más képek, talán valami reménykeltő. A fények nagyon erősek, és majd sötét.)

VÉGE

^[1] Allahaısmarladık, https://www.youtube.com/watch?v=RkNpDL1UvVk