Szétmálló szemekkel néz körül

Orpheusz a trolin.

Tárva karját egyensúlyoz,

a sofőr zaklatott,

a folyó bizonytalan.

Ridí, Ridí, sikoltja Orpheusz

izzadó ajka.

A légnemű emberek

vértelen szemüket kapdossák,

de a tragédia a tanúk fölött áll,

a deszkaléceken remeg.

A morajlás nem zavarja, maga is

mélyét vesztett örvény,

nem vágy a dal, hanem lét,

legalább még morajlik.

Két világból sarjad az özvegy dalnok, 

kihajolna az egyikből megint, 

de arca összezavarja a víztükröt.

Táncol, botlik, tombol,

nem bízik többé magában.

És én nem mondhatom el,

hogy bár kétszer haltam meg,

mégis megbocsátok.