áramtalan az ég

csak a felhők szegélyén mutatkozik meg

néhány ecsetvonás reszkető kezeké

ha az ég sem mozdul én minek

zsibbadtam bele a tehetetlenségbe

ereimben duzzad a hó

oszcillálok egy nem létező időben

ott valami mindig vár rám

de amíg nincs itt addig enyém a minden a bármi

nem baj ha el fogom magam hányni

a közömbösség svédasztalánál kedvemre zabálhatok

minden rendben

holnap ismét átmegyek a zöldön

megvárom a pirosat és átmegyek

megvárom a zöldet és átmegyek

megyek és megyek és

nem várok csak megyek

a zöldön átmegyek

a pirosnál várhatok

átmegyek

nem várok

megyek

megyek

nem megyek

a zöldek és a pirosak egymásnak esnek

nincs hova mennem de megyek 

gerincemen alvajárók menetelnek

elindulok és többé nem nyitom ki a számat

többé nem nézek a pirosra a zöldre csak megyek

megyek az alvajárókkal saját gerincemen

áramvonalak közé ragadtam

padlógáz

a föld csípője roppan

minden fehér betonszagú

minden remegés

minden elenyészett

aztán csend

megnyílt az ég forró mellkasomból szakadnak a pelyhek

az idő hajtott át piros testemen

tagjaim szigetekként taszítják és vonzzák egymást

bordáim közül felismerhetetlen kontinensek csordulnak ki

összevegyülnek testnedveimmel

koszos szárnyú rendőrök jönnek

és leletként kis zacskókba teszik

a csigolyák közül kihajtó napfonatokat