[2019. március]




Közeledik talán egy tanyányi
kisbolygó, valaki az ablakon
kinéz-e a kerten át kitaposott
ösvényre, túl a rab lakon,
kiülhet-e estéli lugasba
hallgatni űrnap utáni visszhangot,
ahol óriás szentjánosbogarak
világítják Tejúttá a gangot,
emlékszik-e mellette suhanó
fénypercre, fényévszázadokra,
mikor űrvihar gömbvillámait
magukban kóválygó házakra dobta,
lobbant-e ki milliószor hite
a fekete lyuk forgószele szélén
hulló csillagokkal összegabalyodva,
semmit sem remélvén…
ki lakja, talán a meglett kis herceg
űrseprő cégeknek vezéri posztján,
szabadidőben rózsát locsolgatva,
amelyhez nem ér el űrszemét, kosz már,
mégis elalél naponta többször is
szeszélyes rohamok között virága,
felszínes gyökerét unalom férge
két-három cseppnyi nedvéért kirágja…
vagy ügynök lapít benn, áruló, kéjenc,
ki visszasírja buja éjszakáját,
mióta éggömb háttéri fuvalma
másnak lengeti kékebbre szakállát,
ki néhány ezüstért adna el galaxist,
akár ingyen egy másik kozmosznak,
ahol júdáspénzt az utolsó centig
földöntúliak csillogóra mosnak…
de lehet költő, egy világegyetemes,
kifogyva már az időmértékből
visszatekint az ősrobbanásig
hiányzó kerekű verstolószékből,
talán fantáziája felpezsdül
csírában megidézett Holddal,
s kortyinthat egyet az ürülő űrből,
mely felcímkézve hiú Golddal…
netán száműzött öreg isten bámul
idők barlanggá vált szemüregéből,
ki tűzgaluskákat hiába próbál,
a mindenség kiesik kezéből,
elhagyta angyalkar, arkangyal
egyszerre, minden szentek,
mikor feltámadást elnapolva,
mint mások, ő is pokolnak jelentett…
vagy kiátkozott lelkiismeret
kémlel a kémlelőnyíláson,
hogy az irdatlan nagy tűzijátékban
egy befogadó planétát lásson,
hol özönvízen inog a bárka
menteni még a menthetőt,
s Noénak nem csurran el nyála
pohárba mélyedve pult előtt…
de bárki légyen, tűz, rakéta várja,
ha kilép az űri magányból,
célba veszi atomfejű gyanakvás
a legváratlanabb irányból,
ahol a pázsit halálos ingovány
elsüllyesztő vidékén át csal,
jobb lesz talán továbbsuhanni
az ablakokon csillagráccsal.