Meredek szirten, felhőrongyok közt ereszkedő
lábtó, nem fénysugárból font, nem Jákob bételi
angyalos álmából, vízszintesen összefűzött rudak
rendje, azon ereszkedik egy anya hátára erősített
csecsemővel, bal kézzel fogódzkodik, jobbal
a hámszárat tartja előtte mászó kisfiával, a szédült
eszköz végétől kőfal mentén, tenyérnyi sávokon
egyensúlyozva araszolnak tovább akrobatát felülíró
kurázsival, vissza, felfelé, lám, kecskével a hátán
kapaszkodik valaki. Honnan hová haladnak világ
s vakság vonzásterei közt, haza a magasban? Hát van?
Valahol ott kanyarognak a hajlékot, biztonságot
nyújtó sziklafalu bazaltra tapasztott utcái, égi oldal
a skatulyaházak alját mutatja, alatta párhuzamosan
a völgyi tetők sora, hahó, hó, szomszéd, integet
padlásáról egy a fönti küszöbről lábát lógatónak,
kölcsönöznél holnapig, napig, elkapja szél, amit...
Melyik a menny, a fenn vagy lenn? Fű, fa, víz,
legelő jószágnak, lecipelik egyenként a nyájat,
de ott dögvész, halálos járvány, törvény tatárjárása,
fölötte meg égszakadás, kőindulás, beázó födém,
jégcsapcsillár, süvöltő áramlás. Mikor nevetnek
bércbizsergető visszhangzót, melyik lajtorján,
meredélyen ölelkeznek, hány görcsrohamra indul
a szülés, mekkora kötélterhelésre szakad meg
a szív távol attól, ami huszonegyedik század elit
életvitelére, visszás viszályaira hasonlít, mire
virradhatnak a vitathatatlan világpolitika fel-
függesztette humanoid sorsok? Ó, a gondviselés
a mindennapi kenyeret kiporciózza mohákból,
hamuból is, nincs olyan biztonságban tán Peking,
Párizs sem, pár rizsszem, tejecske, kása, kapnak
hideget, meleget, ám atomgombának spórája sem
ér odáig, végítélet, hol hágcsón himbálózó élet-
utat szurdok, katlan sodorta légörvény pörget, ráz,
rezegtet zenithúron, ködön átnéző méri lépésről
lépésre lét és nemlét áthidalhatóságának milli-
métereit, erőt venni lélek létrafokán mint homo
honestus, kinek hátán ivadék, udvar, állat, viszi
a terrát tengerestül az űr tűzfalához nőtt tűzhelyre,
időszámítása elé.