[Látó, 2010. április]


 


 


A száműzetés poétikája és a poézisz visszatérése Márton László: Minerva búvóhelye című művében



I. „Az elbeszélés nehézségei”


„Azt, hogy mi az ember, a történelem árulja el”1 – írja Dilthey Az álom című esszéjében. Miről tanúskodik hát Johann B., hajdani nevén Batsányi János (élet)története? 1844 poros Linzéből a múlt irányában szétágazó történetek vajon kit állítanak elénk? Batsányi Jánost, Mária Terézia udvaroncát, a Látó vers ünnepelt költőjét, vagy Napóleon a magyarokhoz intézett proklamátumának fordítóját, társ- vagy talán egyedüli szerzőjét; avagy Johann B-t, aki megfáradt, magára maradt, visszahúzódó öregemberként rója a már évtizedek óta bejárt útvonalakat Linz utcáin? Ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket meg tudjuk válaszolni, mindenekelőtt a történelem, a történetiség mibenlétét és a történetmondás lehetőségeit kell újragondolnunk a Minerva búvóhelye szellemében.
Márton regényére éppúgy igaz az imént idézett dilthey-i gondolat, mint annak megfordítottja: az, hogy mi a történelem, arról az emberek tanúskodnak. A Minerva búvóhelye arról tesz tanúbizonyságot, hogy a regény lapjain megelevenedő szereplők arcainak barázdáiból történetek sora fejthető fel, gyakran a regényhősök egy-egy gesztusában, egy-egy mozdulatában hosszú évtizedek története lappang. Hogy egy jellegzetes példával éljek: Johann B. a zsebébe nyúl, hogy a visszajárót a háza közelében álló hajléktalannak adja, ám nem találja. Erről eszébe jut, hogy talán a vendéglőben felejtette az asztalon. Ezen a ponton megtudjuk azt is, hogy egy hosszú, szőke, kibontott hajú, új mindeneslány vonta el a figyelmét, aki hátulról (mivel szemből nem látta) kísértetiesen hasonlított egyetlen igaz szerelmére, Ilosvay Friderikára. E szerelem beteljesülésének, majd tragikus végkifejletének elmeséléséből pedig már magától értetődően bomlik ki Johann B. egész addigi életének hányattatásokkal teli története. Egy másik jellemző példa Beöthy Ödön hajóútjának egy mozzanata. A hajó fedélzetén egy úriembert látunk, aki a fel-alá járkálás során a fordulókban lengő mozgást végez a jobb lábával. Ebből arra következtethetünk, hogy az úr valaha tiszt volt, aki megszokva a kard viselését, a mai napig azt kerülgeti. Csakhogy közelebbről szemügyre véve, ez a tisztes úr nemcsak a fordulókban és nemcsak a jobb, hanem a bal lábával is „kaszáló” mozgást végez, vagyis nem tisztként szolgálhatott, hanem börtönökben senyvedett, és a mai napig nem tudta levetni lábáról a megszokás – ha nem is súlyosabb, de maradandóbb – béklyóját. Az egész regény cselekményét az apró történetfoszlányoknak az előbbihez hasonló egymásba gabalyodása – Deleuze szavával élve –, „egymásba dobozolódása”2 szervezi. Vagyis a hétköznapok kisszerű, esetlen apróságai lepleznek le – mint például a Napóleon proklamációjával kapcsolatos szálon ez nyilvánvaló – történelmi léptékű és a történelmet alakító eseményeket. A gyanakvó olvasóban felmerülhet a kérdés: vajon mi újat mond ez nekünk Az eltűnt idő nyomában után? A válasz ott lappang a regény kezdő soraiban.
Történetünk színhelyére, Linzbe Passauból „lehajózva”, a Duna folyását élményszerű elevenséggel követve érkezünk meg (ezen a ponton a szerző talán Cholnoky Jenő geográfiai munkáiból merített ihletet, melyekben egy-egy folyó évezredekre rúgó munkája, mint például medrének kivájása révén úgy elevenedik meg, akárcsak valamely valóságos regényhős3). Mikor utunk biztonságát szilaj sziklák fenyegetik, felemelkedünk a hegyoldalakon a kor újdonsült találmánya, a léghajó segítségével, melynek – mint később tudomásunkra hozza az elbeszélő – Tholdalagi Stefánia grófnő is hódol, olyannyira, hogy (kezdetben) lelkes tagja a Linz mellett működő léghajóegyletnek is. Az utazás során nemcsak a Duna habjait szeljük át, hanem az apró motívumok ürügyén ennél is nagyobb szabású szellemi utazást teszünk; olvasunk arról, hogy Johann B. számára egykor mit szimbolizált ez a folyam, és ezzel szemben milyen hatást gyakorolt Hölderlinre, és reptüket az alkonyati félhomályban megkezdő baglyok, a Hegelnek oly kedves állatok is megelevednek egy röpke mondat erejéig. Vagyis Márton regényében nemcsak az érzékelés, a tapasztalat, egy-egy apró mozzanat „holdudvara” válik egyes fenomenológiai irányzatokkal rokon módon történetet generáló elvvé, hanem a tárgyaknak, a legkülönbözőbb síkokon megjelenő (kulturális, bölcseleti, eszmetörténeti stb.) viszonylatoknak is van emlékezetük: rájuk ragad a történelem pora. Erre kiváló példa Gabrielle B. körsétája Linz utcáin, ahol a házak falai nemcsak a múlt emlékeit őrzik, hanem a jövő történéseit is felfogni hivatott felületek (az erkélyen, amely alatt Gabrielle B. elsétál, kiáltotta ki majd’ száz évvel később Seyss-Inquart és Hitler az Anschlusst); vagy egy kis, békés falu, Mauthausen említése a regény egy pontján, ahol az elbeszélő reflektál arra, hogy száz évvel később ott koncentrációs tábor működött. Vagyis a regény fiktív valóságának terét és idejét – azzal együtt, hogy azok mit sem veszítenek a regény fikcióján belül betöltött „valóságosságukból” – az elbeszélői reflexió saját múzeumának vitrinjébe zárja. Az elbeszélői tekintet számára a látást lehetővé tevő megvilágítás fénye meg-megcsillan, visszatükröződik a történeteket körülölelő üveglapokon. Ez az eljárás egyébként Mészöly (főképp a Film Mészölye) és legkivált Mándy prózájának szerveződésével rokonítható. Az akár konkrét, fizikai, akár kulturális, szellemi környezet – mely voltaképpen egy, hiszen egymásba vannak gabalyodva, kiasztikusan szervezettek – a regény hagyományos értelemben vett figuráival egyenrangú szereplővé lép elő (hasonlóan ahhoz, ahogy Bodor Ádám Sinistra-körzetében tulajdonképpen a táj a főszereplő4).
Csakhogy felmerül a kérdés, hogy egy száműzetésben élete utolsó napjait tengető, megkeseredett aggastyán – az elbeszélés jelen idejének eseményeit tekintve igencsak szegényes – története vajon mit is közvetít a számunkra. Hitelesen tudósít egy (vagy több összefonódó) élettörténetről? Netalántán valamifajta történelmi igazság csillan fel e kusza történetfoszlányok felszínén? Ha feltesszük ezeket a kérdéseket, rögtön zavarba esünk. Vegyük például a regény egyik központi, „cselekmény”-szervező elvét: a napóleoni proklamáció szerzőségének rejtélyét! Habár a regény vége felé kiderül, hogy a kiáltvány szerzője és a francia „eredetibe” való „viszsza”-fordítója Márton József (aki a Minerva búvóhelye szerzőjének metalepszise is egyben), alias M., aki Gyönyörködtetve tanító olvasókönyvében erről enigmatikusan tudósít is B. és M. történetében, két antik olvasmány közé beékelve. A titokra fény derült, csakhogy ez sokkal inkább beárnyékolja, semmint megvilágítja a történet folyását. Ennek regénybeli reflexióját éppen Johann B. adja, aki haragját sztoikusan csitítva konstatálja, hogy nem elég, hogy élete nagyobbik felében teljesen ártatlanul bűnhődött, az Olvasókönyv még a tett dicsőségétől is megfosztja. Teljesen kisemmizték. Megjegyzendő azonban, hogy a hosszú évek során (és talán Minerva Johann B. agyában agyrák formájában megejtettnek hitt látogatása hatására), öregségében már ő maga sem tudja, hogy vajon nem ő fordította-e, sőt írta-e a proklamációt. Azonban a kérdést a visszájára is fordíthatjuk. Ha olyan esetleges apróságokon múlik egy történelmi esemény úgynevezett igazságának napfényre jövetele, mint, ki tudja, milyen hajók vagy postakocsik csomagterének alján hányódó és antikváriumok rejtett, raktári polcán kallódó könyvecskék felfedezése, akkor sokkal inkább a történelem igazságába vetett hit visszásságai domborodnak ki, és inkább elbizonytalanodunk az „igazság” igazságát illetően, még ha az ki is derül. Talán ezt szolgálja a cselekmény „bonyolódásának” mikéntje is, melyről már szót ejtettünk.
De ha mindez nem volna elég, akkor hadrendbe állíthatók az elbeszélés egyéb sajátságai is. Gabrielle B. sétájának kezdetén értesülünk arról, hogy az útnak induló hölgy a séta történetének idején már öt éve halott. Valamint az is tudomásunkra jut, hogy élete utolsó éveiben hányféle betegségben szenvedett, melyek közül egy-kettő gátolta a mozgását, így hát az elbeszélőnek – elbeszélői önkényének hatalmát latba vetve – két betegségétől kell a séta érdekében megszabadítania. Egyúttal az idegzsábáját meghagyni, hogy az arcán lévő kötés miatt az utcán játszó gyerekek kicsúfolják, melynek a „Betzlein”-motívum újabb, a történetbe való beleszövésének szempontjából van funkciója, melyről később még szólni fogunk. Továbbá a regényt behálózó, szimbolikus értelmű motívumháló egyik leghangsúlyosabb eleméről, a napfogyatkozásról, amelyre a regény befejezése épül, is megtudjuk, hogy valójában két évvel később történt, de az elbeszélés érdekében az elbeszélő történetünk idejére helyezi. Ez a történelmi regény hagyományaitól elütő, sőt ezeket a hagyományokat kiforgató, kirívó és kizökkentő, elidegenítő gesztus újfent a történetek elbeszélhetőségével és a történetek igazságértékének kérdésességével szembesít bennünket.
A történetek „egymásba dobozolása”, a regény fikcióján belül szétválaszthatatlanul összemosódó fizikai és szellemi tér, e kettő kiazmusa a történetek elbeszélhetőségének határait feszegeti. A regény a legkülönfélébb eszközökkel kezdi ki az elbeszélés kritikátlanul elfogadott előítéleteit azáltal, hogy magukban a történetfoszlányokból összeláncolódó történetek narrációjában mutatja fel, tárja fel az elfedett „fiktív” elemeket és a poézisz megkerülhetetlen módon történetalakító munkáját. Másképpen szólva: a Minerva búvóhelye a történetek lehetőségfeltételeit kutatja, amennyiben azok „a priori” lehetetlenek. Márton László történelmi témájú regényeire (Jacob Wunschwitz igaz története, Árnyas főutca, Testvériség-trilógia) általában jellemző, előbbiekben felvázolt, a történetiség reflektálására épülő kritikai látásmód. Hayden White A történelem terhe című kötetének esszéivel, kiváltképpen az annalesek látens „történelemszemléletét” boncolgató írásokkal és a soá elbeszélhetőségének nehézségeivel szembesítő tanulmánnyal rokonítható. Tágabb értelemben akár értelmezhetjük a regényt Jacob Taubes Nyugati eszkatológiája ironikus kifordításának is. A leginkább mégis Nietzsche Második korszerűtlen elmélkedésére, A történelem hasznáról és káráról című opusra rezonál, amennyiben az elbeszélői stratégia az emlékezés és felejtés kettősségére, kényes egyensúlyára játszik rá és reflektál.



II. A felvilágosodás árnyképei – Eszmetörténeti beszámoló
Hafner műhelyéből


Marx Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája címen összegyűjtött újságcikkeiben hosszasan elmélkedik arról, hogy a történelem ismétli önmagát. Méghozzá úgy, hogy ami egykor tragikus, hősi, nagyszabású formában jelent meg, az komikus, alantas, kisszerű formában tér vissza. Részben ehhez a nagyszabású történelemfilozófiai elgondoláshoz kapcsolódva fejti ki Gilles Deleuze Különbség és ismétlés című könyvében, hogy az ismétlés csak azáltal lehetséges, hogy az ismétlődő folytán-folyvást elkülönböződik magától, vagyis, hogy az ismétlés eleve egy alapvető differenciát feltételez. A Minerva búvóhelye mintha minden húron azzal játszana, hogy maguk az események, a történések lebegnek saját tragikus és komikus, heroikus és ironikus, nagyszabású és kisszerű értelemlehetőségeik között: ab ovo maguk ismétlései. Mintha a regényben olyan sokrétűen kibomló fény–árnyék szimbolika arra utalna, hogy minden konstrukció fénye árnyékot vet, és bármely apró történetfoszlány vagy jelenség csak saját árnyékával együtt vehető szemügyre, értelmét éppúgy saját fényéből, mint saját árnyékának homályából nyeri. Márton László könyve éppen azáltal képes a rendkívüli következetességgel végigvitt elbeszélői (ön)reflexió ellenére regénynek megmaradni, és azáltal nem kénytelen hosszas kitérőket tenni az elbeszélő próza és az esszé birodalma között húzódó senkiföldjén, mert a narráció minden radikális mozzanata tökéletesen feloldódik a regény egyetlen, óriási fonálból szőtt motívumhálójában: a fény és árnyék szimbolikájában.
Valamilyen értelemben a regény minden, szinte bármely apró motívuma kapcsolódik a fény–árnyék, felvilágosodás–napfogyatkozás szimbolikájához.
A regényben átfogott időtávlatot szimbolikus értelemben e két szóban foglalhatjuk össze: „felvilágosodástól napfogyatkozásig”. Batsányi János, a felvilágosodás egyik hazai úttörője, a Látó című vers szerzője, ki „vigyázó szemeit” a „ribillióval” egy időben volt képes Párizsra vetni Johann B-ként (micsoda megfordítás: kifordítás!), utolsó napjait száműzetésben élő, jól ismert, szinte az út porához nőtt idegenként tengeti mindennapjait Linzben, teljes napfogyatkozás alatt szenderül végső álomra. A felvilágosodás nemes eszméit, melyeknek egyik itthoni meghonosítójának tartották, Johann B. leginkább a császári hatalom titkosrendőrsége egy-egy fogaskerekeként funkcionáló „hivatalnokának” szájából hallja vissza. Gabrielle B., Bécs egykoron ünnepelt költőnője, a város valóságos Minervája (!) egy száműzött magyar költő élet- és sorstársaként tengődik, akinek a köszönését a hajdan lábai előtt heverő Schubert (akit egyben a romantika /versus Batsányi klasszicizmusa/ egyik előfutáraként szoktunk számon tartani) linzi utazásakor nem is méltatja már válaszra.
A Minerva búvóhelye nagyon hangsúlyos metaforája, a fényképezés is a fény– árnyék jelenség kettősségét aknázza ki. Az időről időre felbukkanó dagerrotípiák, a fénynyomatok mintha a felvilágosodás fényét, az emberi észt és értelmet lennének hivatva felfogni, és – Descartes után szabadon – a minden emberben egyenlő mértékben meglévő rációra apelláló tudást volnának hivatva megszelídíteni és mindenki számára közölhetővé tenni. Csakhogy a regényben a fényképészet kezdetleges formái sokkal inkább hol a szemfényvesztés alakzataiként (ld. Daguerre földrengést és egyéb katasztrófákat szimuláló bécsi színháza, ahol Johann B. egy időben minden délutánját tölti; rossznyelvek szerint melegedés céljából), hol a sors szeszélyeként (a litográfia feltalálása egy véletlennek köszönhető) jelennek meg. Nem véletlen, hogy Johann B. egyetlen barátja, egyetlen társa a számkivetésben Hafner, a litográfus, aki a fény bágyadt visszfényének felfogásával foglalkozik (emellett tehetségét kibontakoztatni nem képes festő, aki egykor Johann B. híres bécsi festőbarátjánál tanult), rendszeresen jelent Batsányiról a titkosrendőrségnek. Az elbeszélés szimbolikus síkját szervező Minerva-motívum szempontjából központi jelentőségű ekfrázisz is Hafner műve, s reprodukció csupán.
Azt bizonyítandó, hogy ez a nem túl terjedelmes képleírás milyen szerves részét képezi a regény egészén végighúzódó láthatóság–láthatatlanság egymást feltételező, korrelatív egységének (gondolhatunk itt a vakfoltról és egyéb foltokról való értekezésre, mely a rendőrfelügyelő szájából hangzik el, de akár a narráció vakfoltjaira is), elég arra utalnunk, hogy a kép leírása Foucault Udvarhölgyek-interpretációjára játszik rá. A kép úgy van megkomponálva, hogy Arakné sok-sok apró jelenetből összeszőtt fonata kitakarja Minerva szőttesét. Vagyis a mitologéma gyújtópontjában álló vásznak egyikét nem vehetjük szemügyre. Nem nyerhetünk bepillantást abba, hogy valóban jogos volt-e az ítélet. Az alacsonyabb rendű emberi világ eltakarja az isteni kozmoszt – akár az éjszaka királynője, a Hold a Napot. Mint az köztudomású, Minerva szőttese egy nagy jelenetet ábrázolt, szemben Arakné számos apró jelenetből felépülő vásznával. Arakné szőttesétől nem látjuk a Minerváét. Ez az apró motívum a regény ars poeticája is lehetne.
Nem véletlen, hogy a regény lapjain a fényképezés születésénél bábáskodhatunk, hiszen itt születik meg a reprodukció „pusztán” re-produktív formája, mely felégeti maga mögött önnön eredetét. Ennek a motívumnak a jelentőségét aligha túlozhatjuk el, ha a képelmélet e szegmensének gazdag irodalmára és a látást, a nézést formáló következményeire gondolunk. De ennél sokkal fontosabb számunkra az, hogy a valóság lenyomata maga is fordítás (a világ saját képévé válik, és már csak akként, képként vehető szemügyre5).
A fordítás motívuma is nagyon sokrétűen gyűrűzik végig a regényen. Egyrészt Johann B. életének döntő, sorsfordító eseménye egy ominózus fordítás: Napóleon a magyarokhoz intézett proklamátumának fordítása. Ahogy a képi lenyomat felszámolja eredetét, ugyanúgy az írott szöveg is: egy idő után (s éppen a császári birodalom hatalmának hivatalnokai azok, akik ezen elmélkednek) elhomályosul, hogy vajon az „eredeti” vagy a „fordítás” volt-e előbb, és a hivatalnokok verzióját, mely szerint az eredeti, magyar „fordítás” lett „visszafordítva” franciára, Márton József az összehasonlító nyelvészettudomány eszközeivel később meg is erősíti. Ez a homály lassanként elborítja Johann B. elméjét is, történetünk idején már ő sem tudja, hogy vajon nem ő írta és fordította (oda vagy vissza?) a kiáltványt.
A fordítás emellett és ebből kifolyólag a regény poétikájának egyik szervező elvévé lép elő.
Először is a fordítás az elbeszélői stratégia szerves részét képezi. Ennek legalapvetőbb esete, hogy az elbeszélő mániákusan fordítja a történetben előforduló helyneveket. Ezzel egyrészt képes megeleveníteni a hely funkcióját számunkra (például Piac tér), másrészt ezáltal a történet terét egy általános, sablonos térré sematizálja. Ez az effektus, mint a regényben annyi más, megint csak két irányban hat: egyfelől az unalmas, megszokott mindennapok tereit teremti meg a mind időben, mind térben idegen XIX. század első felének Linzében, másfelől elidegenít. Ez a kettősség érzéki közelségbe hozza a száműzetést, a száműzött helyzetét, melyre még később vissza fogunk térni.
A beszélő nevek a regény világán belül a fordítás egy kicsiny szigetét képezik. A regény szinte minden szereplőjének beszélő neve van. Ezek túlnyomó többségére az elbeszélő reflektál, amikor azokat magyarra fordítja, játszik velük. Csak két esetben fordul elő, hogy az elbeszélő nem reflektál a nevek beszélő voltára. Az egyik ilyen név méltó birtokosa Hingenau báró, aki órákat váratja szalonjában a nála alacsonyabb rangú személyeket, mint például a meglehetősen alacsony növésű Hochot, viszont természetesen megköveteli a pontosságot és parancsának azonnali foganatosítását (Hin, genau. – Oda, azonnal!). A másik hasonló eset Tholdalagi Stefánia grófnő neve, melyben benne rejlik a „Toldi” szó.
Ez az összefüggés a regény egyik alapötletét adó, az elbeszélésen végiggyűrűző fordítási játékra teszi fel a pontot. Ugyanis a hermetikus bezártságban végnapjait tengető, a magyar közélettől és kultúrától teljesen elszakadt költő a hozzá eljutó félinformációkból nagyon sajátos képet alkot az új, akkor kortárs magyar irodalomról. Röviden szólva: nem érti. És ezért megvetéssel is illeti azt az új korszakot, amelyet a magyar irodalom megújhodásaként és a nemzeti irodalom születéseként tartunk számon. Ennek a folyamatnak emblematikus vezéralakja Toldy Ferenc, aki nevét Schedelről magyarosította, amely németül „koponyát” jelent. Batsányi számára, akiről tudjuk, hogy németül gondolkodik, és csak néhanapján ötlik fel elméjében saját anyanyelve, Toldy, azaz Schedel Ferenc egy halálfej formájában jelenik meg. A szimbolikus jelentés leszűrését ezúttal az olvasóra bíznám, ezúttal csak két összefüggésre szeretném felhívni a figyelmet. Egyrészt arra, hogy a halál előjele is egy fordításban jelentkezik. Másrészt arra, hogy Batsányi egyetlen pártfogóját, Tholdalagi Stefánia grófnét Batsányi virtuális, ámde nagy ellenségével, Schedel Ferenccel milyen mély értelmű szemantikai kapcsolat köti össze.
A Minerva búvóhelyében nem egyszer fordul elő, hogy a beszédes névjátékok kisebb-nagyobb történetekké terebélyesednek ki. Ennek egyik típusa, amikor a név, pontosabban az eredeti név áthallása, a „nomen est omen” szentencia szellemében apró történéseket kezd el értelmezni (például Wurzbach kisasszony köré szerveződő apró motívumok, mely a név Furzbachként hallásán – vagyis egy zöngés-zöngétlen eltérésen – alapszik; vagy Gabrielle B. egyetlen igaz szerelmének története, melyet az elbeszélő oldalakon keresztül ecsetel a Willibald – „Will ich bald” játékra építve). Egy másik típusa ennek a játéknak, amikor egy név és annak fordításai egész történetfolyamokat generálnak. Ennek bravúros példája a Betzlein-motívum végigírása a regényben. Johann B. ominózus találkozása a koldussal a házuk mellett, emlékezetébe idézi a vendéglőt, ahol az aprópénzt felejt(h)ette. Ennek a feledékenységnek az oka az új mindeneslány személye, akit „mindenki csak úgy szólít, becenéven, hogy Betzlein”. Johann B. „már kint járt az utcán, amikor eszébe jutott: Betzlein olyasmit jelent magyarul [kiemelés tőlem – Sch. A.], hogy ’csipisz’ vagy ’fricska’, de tulajdonképp az[t]6 is jelentheti, hogy ’kis picsa’”. Továbbá megtudjuk, hogy jelenthet ’almakupac’-ot vagy ’földhányás’-t is; a következő bekezdésben mind az öt jelentés reflektál valamilyen módon Batsányi sorsára. Többek között egyetlen szerelmét, Ilosvay Friderikát is „Fricskának” becézték. Bár Johann B. „[a]z utóbbi tizenöt-húsz évben végképp leszokott róla, hogy anyanyelvén gondolkodjék, most mégis magyar szavak fordultak meg a fejében”. Az elbeszélő éppen erre reflektál, amikor azt írja: „[a] kis picsának … sejtelme sem lehetett róla, hogy az Arany Mozsár számkivetettjének [kiemelés tőlem – Sch. A.] tudatában csak önmaga fordításaként létezik…” Innen a múlt egyes állomásainak e pontból felfakadó kitérőin keresztül, melyből sokat megtudunk Johann B. múltjáról, Gabrielle B-hez jutunk vissza, aki Hafnerhez indul. Útja során pukkanó sárlabdákat dobáló gyerekekkel találkozik. Ezeket a sárlabdákat kukumbáléknak vagy planibúknak hívják, de mint megtudjuk, van egy harmadik elnevezésük is, mégpedig: Betzlein. Ez az elnevezésháló nemcsak mesterien keretezi azt a kitérőt a városházánál, ahol majd 100 évvel később Seyss-Inquart és Hitler bejelenti – mintha Gabrielle B-nek elevenedne meg – az Anschluss-t (amiről már szót ejtettünk), hanem közrefogja Gabrielle B. gyalogútjából kibomló egész – mintegy 40 oldalra rúgó –, megelőző élettörténetét. Vagyis a regény főszereplőjének egymásba gabalyodó két előtörténete egyetlen apró fordítási játékból bomlik ki.
Mindezek mellett számos esetben értesülünk arról, hogy Batsányi nyelvén, aki többnyire németül, ám olykor franciául, latinul, görögül és csak a legritkább esetben magyarul gondolkodott, bizonyos szavak egyszerre több dolgot jelentenek magyarul, vagy éppen fordítva (pl. a regényben előforduló egyik példa a „Glück”, ami szerencsét és boldogságot is jelent, ahogyan erre az elbeszélő Batsányi nevében utal). Az, hogy a nyelvek a valóságot másképp tagolják, és, hogy a nyelvek által generálódó, strukturálódó valóságok között az átjárás csak közvetve, jó esetben (hosszas, kitérőkkel szabdalt) közvetítések által válik lehetővé, mintha a regény ars poeticája is lenne egyúttal: a regényírás, a történetek elbeszélése, a múlt megidézése – fordítás! A fordításban levés állapotára, az eredendő eredetnélküliségre való nyelvi reflexió egy újabb fegyvertény a történetek elbeszélhetőségének kérdésessége mellett, pontosabban amellett, amit a regény folyton-folyvást tudatosít: egy történetet elbeszélni a „lehetetlen megkísértése”.
Ugyanakkor a Batsányi János szájába adott nyelvi reflexiók, a nyelv fordításra szoruló volta a száműzetés állapotához vezet el bennünket. Ha egy röpke pillanatra belehelyezkedhetnénk Batsányi fejébe – vagyis Minerva közvetlen szomszédságában időzhetnénk –, akkor a tévesen rákosnak diagnosztizált agysejtek mellett bepillantást nyerhetnénk Batsányi roppant klasszikus műveltségébe. Eszerint az ember nem más, mint „animal rationale”, mely kifejezés egyértelműen arisztotelészi gyökerű, tudniillik a „zoón logón” fordítása, amely az eredeti szövegben így folytatódik: „ekhón”. Az ember lényegét tekintve társas lény. Az a tény tehát, hogy a társas, közösségi létezés az ember alapvető közege Batsányi számára – lévén az elmondottak ellenére mégiscsak anyanyelvéből eredeztethető a többi nyelv tudása, és mert magyar költő, költő, akinek a művei műfaji sajátosságaiból kifolyólag a legkevésbé fordíthatók –, közvetve, folytonos, akár alig tudatosított fordítás árán hozzáférhető. Ez a kirekesztettség, a társadalomból való kivetettség és ugyanakkor mégis a társadalomhoz való szükségszerű tartozás kettős, keserű játékának mély, elemi tapasztalatát nyújtja – a száműzött lét nyelvi vetületét világítja meg. Az értelmezés e pontján – Batsányi nyomában – vonuljunk egy kis időre mi is száműzetésbe.



III. A száműzetés poétikája – Befejezés


Az, hogy a fentebb elemzett elbeszélői eljárások, fogások, játékok nemcsak egy nagyszabású történelem- és nyelvfilozófiai koncepció alkalmazásai a regény szövésében, hanem a regény szövetének elvarrt szálait alkotják, a száműzetés motívumfüzérében igazolódik. Vagyis amiképp a regény nagy eszmetörténeti kettős látásának vetületeként eldöntetlen és eldönthetetlen marad, hogy Minerva segítségére siet Batsányinak, vagy maga is menedéket keres, amikor Johann B. fejébe költözik, úgy függ össze a száműzetés poétikája is a poézisszel: a száműzetés poétikája egyúttal a poézisz visszatérte is.
Mintha Márton regényében a száműzöttség szinte érzékekre ható leírása és az érzékeltetés fortélyai mintha George Simmel Szociológia. Vizsgálódás a társadalmiasulás formáiról című munkája egy megállapításának nyújtaná fenomenológiai deskripcióját. Eszerint: „A közelség és távolság egysége, mely minden emberek közti viszonyban jelen van, itt a legrövidebben így megfogalmazható konstellációt eredményezi: a viszonyokon belüli távolság nem jelent mást, mint hogy a közel távol van; az idegenlét azonban, hogy a messzeség közel van… Az idegen magának a csoportnak a tagja, nem más, mint a szegények és a különféle »belső ellenségek« – egy tag, akinek az immanens helye, a csoporton belül elfoglalt helye a Kívült és a Szembent fogja közre”7.
Annak érzékeltetése, hogy a közösség és egyedüllét nem egymás ellentétei, hanem egymás feltételei, korrelátumai8, a regény poétikájának voltaképpeni tétje. Az a nagyon elementáris, mélyről fakadó viszony, mely az idioritmust a heteroritmussal összefűzi9, méltó kihívást jelenthetett a regény szerzőjének. A közelség és távolság kiazmusát a poétika nyelvére fordítani, az egyike a legnagyobb fenomenológiai kihívásoknak, mellyel egy regényíró szembesülhet.
Egy műelemzés nem vállalkozhat arra, hogy ennek az óriási kihívásnak való megfelelés sikeréről vagy kudarcáról ítéletet alkosson. Különben is: ki merne Páriszként ítélkezni? Ki tudja, vajon Márton László koponyájában a bujdoklásra ítélt, sanyarú sorsú Minerva menedéket keresett-e vagy épp ellenkezőleg, ereje teljében a szerző segítségére sietett?
Ez talán maradjon is Minerva titka. Nekünk amúgy is lesz mivel foglalkozni, ha a regény gazdagságából még többet kívánunk feltárni, látástól Mikulásig, jobban mondva a regény „napfogyatkozásától” az elbeszélés „felvilágosodásáig”.


 



Jegyzetek


1 W. Dilthey Gesammelte Schriften, 8. köt., Stuttgart / Göttingen, 1968, 220–227. Der Traum című esszé.
2 Gilles Deleuze: Proust. Budapest, Atlantisz K.
3 Cholnoky Jenő munkáiról Márton László irodalmi hősökről szóló előadásában, az Erasmus estek keretében beszélt.
4 Márton László: Az elátkozott peremvidék. In Az áhítatos embergép. Pécs, Jelenkor, 1999.
5 Heidegger: Die Zeit des Weltbildes. In Holzwege. Frankfurt am Main, Vittorio Klostermann, 2003, 75–113.
6 Nyilvánvaló és egyértelmű hiba a szedésben.
7 Az idézetet saját nyersfordításomban közlöm. Köszönettel tartozom Bacsó Bélának, aki erre a szövegre felhívta a figyelmemet.
8 Roland Barthes: Comment vivre ensemble? – A megjegyzés Barthes előadásában Fourier-vel kapcsolatos.
9 I. m.