Kovács András Ferencnek, régi barátsággal

 

A forradalmat bukni látni,

S ifjú eszmét avulni: bármi,

Bármi elviselhetőbb.

 

...S mert fájdalmuk nem csillapult,

Akarták, marjon még sokkalta jobban:

A Nagyhalál Napjára megbeszéltek

Egy pesti villámrandevút

A barátnők majdnem titokban

Egy fölrobbantandó színház elé.

 

A forradalmat bukni látni

Jobb testközelből: a világi

Vérfürdő kibírhatóbb.

 

Mint nagylányoknak, bérletük volt

A színház aranykarzatára

Szisszent a szentencia: „János,

Nekem szükségem volna pénzre.”

Figyeltek itt Walpurgis-éjjelt,

Tartuffe-öt, Vihart, szocreált;

És lassanként züllött a szentély

Szelíd forgalmi akadállyá:

„Kibírjuk-e, hogy az aranykor

Színháza földdel lesz egyenlő?”

 

A forradalmat elviselni 

Könnyebb, mint hőseit terelni

Harc után értelmes célok felé.

 

Mint egyetemista barátnők

Ide szerveztek randevúkat

A legendás Óra-sarokhoz

– Mindenkinek van Óra-sarka

Rutinnal óvott életében –,

És itt lesték a lenti zsöllyét

Házasságukról álmodozva

Túl szépen? túl reálisan?

(Csak egyikőjük lesz majd boldog...)

S ’56-ban sebet kötöztek

A környék csomópontjain.

 

Olyan volt ez a régi színház,

Mint büszke szekta temploma,

Mely csipkésebb és patinásabb

A kívánt csipke-optimumnál;

Egy törzs szentélye, mely kihalt.

„A bűne az, hogy rossz helyen van,

Porlékony föld lappang alatta,

És rozsdás minden gépezet...

Ezért kapóra jön a metró,

Amely pincéit átrobogja.”

 

A forradalmat bukni látni,

S a hamvas bőrt fakulni: bármi,

Akármi elviselhetőbb.

 

Rázkódó háttal, feketén,

A korlátot támasztva álltak

Későbbi anyám és keresztanyám,

Megfosztva aranykarzatuktól,

A falon lépcsőlenyomatokat

Bámulva kerek, vizes szemmel.