Mit tehetünk? Korbácsolhatunk

indulatot, tengert, de a „Föld! Föld!”

a gyönyörű „Föld! Föld!” tűnik előlünk.

Valaki az árbóckosárba mászik,

végigjár minden lépcsőt, létrát,

mindenegy lajtorját, feljebb, egyre feljebb,

csak azért, hogy ne lássa, csak azért,

hogy mi se láthassuk, ne érezhessük, milyen

öröm kimondani: „Föld! Föld!” –

Ne tapadjanak hozzánk emlékek többé,

ne tapadjanak sellők, vállakra tetoválva,

tűnjön el minden matróz, aki reméli,

hogy valaha, teljesen mindegy, milyen okból,

de kimondható a „Föld! Föld!”

Felejts el engem, „Föld! Föld!”

Nem látlak, hallak, nem érezlek hosszú évek óta már,

te egyetlen, te csodálatos, te gömbölyű, te sima,

te lapos, teknősbékák által nehezen tartott,

de mégis, elvileg miattunk létező „Föld! Föld!”

Miattad tanultam dallamokat, miattad tanultam

úszni, járni, elpusztulni is csak miattad, most pedig,

amióta nem látlak, nem hallak, egyre kevesebb az

esélyem a pusztulásra, a meglátás pillanatában

lakozó megbánásra, és mindarra, ami hullámzó,

ami megalapozott, ami fölöttünk lebegő

volt vagy lehetett volna.

Lezárult az oktatási időszak. Amit eddig nem,

ezután már esélyünk sincs megtanulni.

Legalább a nevedet, arcodat, a hangod

árnyalatát. Esélyünk se lesz minderre.

Egy ideig, talán sokáig, egyre rekedtebben,

egyre érdesebben visszhangzol bennünk.

Aztán a csend, a csend se lesz tovább.