Kiülök a balkonra

kávé és cigi nélkül, mint 

az amatőrök. Kiülök 

és nézem a fiatalon 

kopaszodó Hója homlokát.

Nézek, és ebből a tíz perc 

tétlenségből most nem születnek 

nagy ötletek, még csak 

egészen közepesek sem. 

 

Nézek, két határidős munka 

között, és nem a következő 

munkára gondolok. Még csak 

arra sem, meddig bírjuk a hétvégi 

túlórákat, meddig motivál az, 

hogy szeretjük a munkánkat,

hogy nem egy multi miatt

mondunk le a szabadnapokról, 

és hogy húsz év múlva mieink lesznek

a falak, tető, lépcsőházajtó, 

jogos tulajdonosok leszünk,

nem gondolok a jogra és 

privilégiumokra sem,

nem gondolok semmire, és te sem –

dolgozol és közben rázod a lábad, 

én nem dolgozom, úgyhogy 

most nem zavar. Most csak nézek, 

hallgatom a galambok, építkezések zaját, 

elszaporodtak a faluban. 

 

Ha eszembe is jutna valami, 

elzavarom, mint a galambokat. 

 

Nézek, bámulok ki a fejemből, 

ahogy az órákon tettem, amíg 

rám nem szóltak, hogy 

föld hívja kisasszonyt,

de nem hívott soha senki.

Aki csak bámul ki a fejéből, 

amellett elsuhan az élet, 

mint taxisofőr a sárgán, 

mindig csak a következő lámpáig,

a következő kényszerleszállásig. 

 

Valaki dudál odalenn a főúton, 

felhömpölyög ez a zaj is

a dombra, itt fenn visszhangzik 

minden, különösen jó időben, 

a derűs idő jó hatással van a mentális 

egészségre és a produktivitásra, 

azt mondják. Sétálnom kellene –

sétálnék, de azt is hátsó szándékkal, 

azért, hogy jó hatással legyen.

 

Bámulok ki a fejemből ahelyett, 

hogy jobb időbeosztásom lenne, 

többet mozognék, moziba járnék,

olvasnék, írnék, egészséges húszperces

ebédeket főznék, elpakolnám hétfőre, 

mert megfizethetetlen a napi menü 

a városban, megfizethetetlen maga a város,

nézem, és el akarom hagyni, 

nézlek, és tudom, hogy te nem.

Még látszik a Hója szelíd homloka

a balkonunkról, még nincs minden beépítve, 

hogyan mehetnénk el, amikor

húsz év múlva miénk lesz ez a kilátás –

Egy mély levegővel

letüdőzöm az építkezések és szebb jövő

bódító porát, és már majdnem

olyan, mintha céllal jöttem volna

ki, mintha mégis cigizni jönnék,

mint rendes költők 

egy rendes válságpillanatban. 

 

Nem akarok sétálni, 

és nem vagyok jól,

nemcsak azért, 

mert nem vagyok produktív – 

Nézek, mint tyúk, miután

megette a saját tojásait,

cserbenhagytam magam ebben

a csapatsportban, itt mindenki 

játszik, szurkol, sétál,

cselekszik.

 

Föld hívja kisasszonyt,

lepillantanék, de ezt azért mégsem,

túlzás, érzéketlenség ilyet 

versbe írni, tényleg csak sétálnom 

kellene, öleljem keblemre a semmittevést, 

mint ballagás óta nem látott szobatársat. 

Jót tesz az agynak az unalom, mondják,

aki nem öleli keblére a semmittevést,

hogyan legyen produktív költő, hogyan 

használja ki a nap minden percét 

a lehető legoptimálisabban –

Írhatnék verset, vagy legalábbis

gondolhatnék valamire, lehetnének 

nagy és egészen közepes ötleteim,

lejegyezhetném, másképp hogyan 

bizonyítsam, hogy valóban 

megtörtént velem a gondolkodás, 

és nem hiába jöttem ki a balkonra. 

 

Nem sikerül keblemre ölelnem: 

a semmittevés, mint rég nem látott 

szobatárs, meg sem ismer az utcán,

én meg csak nézem, ahogy 

köszönés nélkül továbbhalad, 

nézek, és ennek továbbra sincs 

sem irodalmi, sem másmilyen tétje. 

Nézek, és már nincs, aki megszidjon, 

hogy csak töknek kell karó, vagy

nem emlékszem már, miket mondtak 

arra, hogy csak ennyire vagyok képes, 

bámészkodom a szabadnapomon,

és hosszú idő után tényleg nem jut

eszembe semmi, nem történik meg

a gondolkodás, és ettől egy pillanatra 

valahogy mégis boldog vagyok. 

 

Megkérdezed, mi újság odakint, 

de csak annyi, hogy szépek a dombok, 

nem szarták össze a galambok a balkont, 

le kellene törölni a port az ablakokról, 

de dolgunk van, 

főzök még egy kávét, neked is főzök, 

ne mondd, hogy nem gondolok rád.