Mi voltunk azok, akiket a sínekről szedtek össze.

Néhányan közülünk elvágták a könyökhajlatukat,

és a barátnő járt be fürdetni őket az osztályra.

Folyton örömrohamokat kerestünk.

Úgy vesztettük el a barátainkat, hogy elfelejtettük 

őket. Úgy vesztettük el a barátainkat, hogy kitöröltük 

őket a közösségi oldalakról és az emlékeinkből. 

Akik drogot árultak, hogy kifizessék a szüleik adósságait, 

és amikor ki volt fizetve, és arról kérdezgették őket,

miért nem hagyják abba, azt felelték,

mert most először érzem azt, hogy valamit jól csinálok.

Mi voltunk, akik ott álltak a válaszúton, az életet

Választottuk, és bűnösnek éreztük magunkat.

Mi, akik azt gondoltuk, elég lesz nem inni, de aztán

évekig küszködtünk a begyulladt gyomrunkkal,

cisztás petefészkeinkkel meg a halálfélelemmel,

ami néhány év késéssel csak odaért, hogy

odaszögezzen egy kanapéhoz, és nem mertük

egyedül elhagyni a lakást. Eszünkbe sem

jutott papírkosárban elégetni a pénzünket, sosem volt

elég. Elalvás előtt Jean Paul Sartre meg Simone

de Beauvoir piszkos ügyeiről olvastunk újságcikket,

és amikor láttuk, hogy időszakonként szállodában

laktak, hogy az írásban ne zavarják őket, arra

gondoltunk, hogy a faszomba fizették ki a szobát?

Pedig maga olyan szép, mondta az altatóorvos,

amikor megsimogatta a hegeinket. Olyan nyugodt

gyerek voltál, mondták nekünk. Szőke voltál, és

akartalak, amióta először láttalak bejönni a szobába,

mondtuk egymásnak.

Mi voltunk, akik miatt anyáink éjszakákon át sírtak,

és apáink éveken át forgolódtak álmatlanul.

Elrejtettük a nyomainkat, és hazudoztunk, aztán meg

csodálkoztunk azon, hogy nem tudják, min mentünk 

keresztül. Néhányan közülünk segítők lettek.

Néhányan beragadtunk a multiba, egy projektbe,

egy aluljáróba. Mások külföldön vécésnénik lettek,

vagy patkányszart vakartak egy raktárban.

Néhányan táncoltunk, és azt beszélték a hátunk mögött,

az éjszakai életben nincs olyan, hogy csak táncol.

Minket már tizenhét évesen is harmincnak néztek,

az egész osztálynak mi vettünk cigit, olyan

meggyőzők voltunk, mindig kiszolgáltak a trafikban.

Úgy káromkodtunk, mint a vasutasok, (hiszen tőlük 

tanultunk káromkodni), és gyakran úgy vittek haza minket, 

mint a részeg férfiakat, kivéve, hogy se férfiak nem voltunk,

se felnőttek.

Jól megértettük magunkat a hajléktalanokkal, és 

tulajdonképpen néhány év után szót értettünk

bárkivel. Kóbor lányok voltunk. Nyitva volt a szívünk.

Angyalok lépkedtek a hátunk mögött, és fintorogtak és 

dühöngtek volna, ha lettek volna emberi érzéseik.

Magunkra festettünk egy arcot, ami nem hasonlított

a sajátunkra. Kialudtuk, amit ki kellett. Érezni nem

éreztünk. Ebben hasonlítottunk az angyalokra.