[Látó, 2009. július]
„Végső soron inkább a vágyunkat szeretjük, nem a személyt, akire vágyunk.” (F. Nietzsche)
Nietzschének nem sok köze volt a nőkhöz, akadtak viszont nők az életében, akik nélkül Nietzsche alig képzelhető el. Például a húga, Elisabeth, Cosima Wagner és Lou von Salomé. Ha meg akarjuk érteni a nietzschei lelkiséget, akkor Lou von Salomé szerepét a filozófus életében okvetlenül szemügyre kell vennünk. Valóban ő az egyik olyan személy, aki nélkül Nietzsche „nem létezik.” Mármint úgy gondolom, nélküle élete és műve is másként alakult volna, és ha nem is létesülhetett köztük hagyományos értelmű férfi/nő kapcsolat, pontosan e viszony hiánya gyakorolt sorsdöntő befolyást Nietzschére.
Ma már a fontos európai nyelveken több monográfia is tárgyalja Lou von Salomé életét és művét. Egy magyarul is olvasható: H. F. Peters: Lou Andreas-Salomé (Egy rendkívüli asszony élete), Európa, 2002.
Bizonyos szakértői nézetek szerint Lou élete sokkal fontosabb, mint műve, az európai kultúrtörténet szempontjából. Ezt mi nem tudjuk eldönteni. Biztos viszont, hogy ő írta Nietzschéről az első könyvet, amely 1894-ben jelent meg, még a filozófus életében, pontosabban szólva akkor, amikor már élőhalott volt, tökéletesen elborult elmével tengődve élet és halál mezsgyéjén. A Friedrich Nietzsche in seinen Werken azóta nagyon sok kiadást ért meg, a legtöbb európai nyelvre le is fordították, magyarul azonban mindmáig nem olvasható. Maradandó alkotás, mert nem csupán Nietzsche filozófiáját elemzi (egyébiránt e tekintetben is az újdonság erejével hatott a maga korában), hanem a személyes ismerős bensőséges hangján szól a filozófus személyiségéről.
Lou von Salomé 1861-ben született, Szentpétervárott, régi provanszál eredetű nemesi családból. Ősei még a XVI. század végén vándoroltak ki Dél-Franciaországból hugenotta üldözöttként előbb német területre, majd később az orosz cár katonai szolgálatába szegődtek. Északnémet édesanyja még három fiút szült.
A nagyon érzékeny és rendkívül értelmes kamaszlány mihamar magára vonta jámbor, a hittant csupán rutinból oktató lelkésze figyelmét állandó egyéni véleményével s a dogmák elleni lázongásával. Tizenhat éves korában elvitték őt a szentpétervári holland kolónia lelkészéhez, aki akkoriban komoly hírnévre tett szert hatásos hitszónoklataival. Mellesleg valóságos férfiszépség volt, afféle nők bálványa. A harmincnyolc éves lelkész lányai idősebbek voltak a tizenhét éves Lou-nál. Hendrik Gillot (1836–1916), aki egyébiránt a cár gyermekeinek is a nevelője, és nemesi körökben komoly tekintélynek örvend, a magánórákon nem csupán a hittant oktatta a fiatal lánynak, hanem bevezette őt a filozófia történetébe és a művészettörténetbe is. A kamaszlány lángra lobbant képzeletében Gillot az Atyaisten képét öltötte magára, a középkorú lelkészt viszont egészen más szenvedély tüzelte a lány iránt. Egyszer váratlanul szerelmet vallott neki, és közölte, hogy hamarosan feleségül veszi, a saját családját már tájékoztatta is erről. Lou, akinek imádott édesapja akkoriban halt meg, idegösszeroppanást kapott. Ő apjaként, lelke főpapjaként, istenként szerette Gillot-t és kapcsolatuk természetének e váratlan színeváltozását nem tudta feldolgozni, nem tudta a saját élete nyelvére lefordítani. Hiába volt már olyan alakja, hogy a szentpétervári cári balett színpadán is a csodájára jártak volna, úgy érezte, nem tudja még vállalni a testi-lelki szerelmet, különösen olyan férfival nem, aki apja lehetne, és az ő nézőpontjából egyébként sem e világi lény. E fiatalkori „kaland” örökre meghatározta a férfiakhoz való viszonyát. Később rengeteg testi kapcsolata akadt, de sokak szerint szerelmet soha senki iránt nem érzett. A családi tanács döntött: Lou-nak el kell hagynia Szentpétervárt. Édesanyja kíséretében Svájcba utazott, ahol néhány félév teológiát és művészettörténetet hallgatott.
Lou északias, későn érő típus volt. Már majdnem harmincéves, amikor találkozik a férfival, aki elveszi szüzességét, és egy életre megajándékozza a különnemű emberi testek egyesülésében rejlő leírhatatlan gyönyör élményével. De messze még az idő, amikor egyszer így szól: „Számomra legnagyobb kéj az ondó befogadása”, és egy ismerőse hozzáfűzi: „És olthatatlan vágy élt benne utána.” Az a híre járta, hogy ha viszonyt létesít egy férfival, akkor az legkésőbb kilenc hónap múlva megszül egy könyvet. Ha nem riadnék vissza a képzavartól, azt mondanám, hogy ő találta föl a feminizmust, de azt azért okvetlenül megkockáztatom, hogy a feminista nő szobrát róla mintázhatták volna. Hamisítatlan ragadozó nőstény lesz, akit nem lehet választani, mindig ő választ, és a kiválasztott férfit elfogyasztja, a végsőkig kifacsarja, majd otthagyja. Gyermeket nem akart soha, egyszer elővigyázatlanul mégis teherbe esett szegény, és nyomban úgy érezte, ennél nagyobb katasztrófa nem történhet vele. Ám a kétségbeesés nem fosztotta meg a cselekvőképességtől, és fondorlatosan addig mesterkedett, amíg üggyel-bajjal meg nem szabadult a magzattól.
Sok férfival tart kapcsolatot, például a lényegesen fiatalabb Rilkével is: e viszonyról azt mondják, hogy Lou alkotta meg Rilkét, és ő is tette tönkre. Nagyon sokat írt, színműt, regényt, novellát, verset, egészen 1911-ig. Ekkor következik be életében a nagy fordulat, mert találkozik Freuddal. Ettől kezdve csak a pszichoanalízisnek él. Freud egyik kedvenc tanítványa lesz, a mester környezetében talán Lou az egyetlen analizátor, aki nem ideg-elme szakorvos.
Különös, megfoghatatlan lényéről nehéz véleményt alkotni, mert mire megfogalmazzuk nézetünket, cseppfolyós, képlékeny, hihetetlenül gazdag és változatos személyisége máris új formát ölt, naiv, egydimenziós ítéletünk pedig otrombán célt téveszt. Valaki azt mondta egyszer, hogy személyiségéből hiányzik az érzelmi elem. Csak értelemből és érzékiségből áll. Nietzsche talán dionüzoszi lénynek nevezte.
A náci Németországban a „finn zsidónő” – az elnevezés Goebbels leleménye – életműve indexre kerül, hiszen a pszichoanalízis nem nyer polgárjogot a III. Birodalomban, sőt minden megnyilvánulásában üldözendő. 1933 után kvázi házi őrizetben él néhai férje, a jó nevű orientalista professzor göttingeni házában, személyéhez – talán hajlott kora és betegsége miatt – nem nyúlnak, de értésére adják, hogy húzza meg magát, mert Freud barátjaként nem kívánatos elem. 1937-ben hal meg, hetvenhat éves korában. Könyveit, tanulmányait és írásait a nácik összegyűjtik, és kivonják a forgalomból.
De most még nincsenek nácik, mert csak 1882-t írunk, és Rómában lángsugarú tavasz tündököl. Egy április végi napon, Nietzsche barátja, Paul Rée, a Szent Péter-székesegyház egyik gyóntatófülkéjében istentelen aforizmáit írja, míg Lou várja, hogy végezzen munkájával. Ekkor jelenik meg Nietzsche.
Tőle 1878-ban váltunk meg, amikor Wagnerrel szakított. Mi tagadás, közben történt egy s más. Rohamosan hanyatló egészségi állapota miatt a baseli egyetem nyugdíjazta. (Harmincnégy éves korában!) Vele született fizikai gyöngesége okán nem bírta a fokozott igénybevételt, ugyanis szerződése értelmében nem csupán az egyetemen kellett előadnia, hanem a város egyik középiskolájában is órákat adnia. A sokat betegeskedő, amolyan „tornából felmentett”, az életképtelenségig gyönge fiatal professzornak meg kellett válnia az oktatói tevékenységtől. Idősebb pályatársa és atyai jóakarója, a híres Burckhardt professzor nem véletlenül jegyezte meg: „Ez a Nietzsche még fingani sem tud egy egészségeset.” Naumburgba utazott, súlyos betegen, ahol édesanyja és húga fél évig ápolta a magatehetetlen és nagy fájdalmakkal küzdő professzort. Viszonylagos felgyógyulása után kezdődik itáliai korszaka.
Két nagyon fontos művet alkot ebben az időben, a Virradatot és a Vidám tudományt, mindkettőben jelen van az állandó tengerzúgás, és a genovai tengerparton ma is megvan még az a kő – ezt akkor Rée-nek is mutatta –, amelyből emlékművet kívánt emeltetni magának, sőt barátjának elárulta az emlékmű saját tervezésű feliratát is: „Colombus – Nietzsche – 1481: 1882. Liberatores generis humanorum.” – Vagyis az emberi nem felszabadítói.
Lou, akinek gyönge a tüdeje, időközben Svájcból Rómába utazik gyógyulást keresve, még mindig édesanyja kíséretében, és egy német nemesi hölgy, Malwida von Meysenbug – aki Wagner régi barátja és szintén száműzött, mivel a drezdai felkelésben Wagner harcostársa volt – szalonjában ismerkedik meg Paul Rée-vel. A fiatal német filozófus és a különleges szépségű orosz egyetemi hallgatónő gyakran együtt rója Rómában a varázslatos tavaszi éjszakákat, és a fiatalember sokat beszél a lánynak Nietzschéről is, aki akkor már dicsekedhet némi európai hírnévvel a filozófia terén. Lou egyébként is hallott már Nietzschéről, Rée elbeszélése most még fokozza érdeklődését, és hamarosan Rómába hívja barátját, hogy megalakíthassák végre a híres hármas egységet (Dreieinigkeit), ezt a lelki és szellemi, (de nem testi) hármas lakóközösséget együttes filozófiai művek alkotása érdekében. Nietzsche, aki mindig tanítvány(ok) után sóvárgott, főleg azért, mivel alig látott, és állandóan szüksége volt valakire, aki fölolvas neki, némi késéssel meg is jelenik Rómában, és most ott áll a Szent Péter-dóm szűrt fényű oldalkápolnájában, a huszonegy éves Lou von Saloméval szemben.
A „hármas egység” gondolata kezdettől fogva bukásra ítéltetett. Lou akkor még csak huszonegy éves, ártatlan és érintetlen. Ő e kapcsolatoktól elsősorban szellemi épülést vár, amolyan filozófiai képzést, tanulni akar. A „fiúk” persze máshogy vannak ezzel. Bennük, még ha maguknak sem vallják be, kezdettől fogva a testi kísértés lappang álnokul – ami a természet rendje szerint való. Ahhoz egyikükben sincs elég férfias átütő erő, hogy fölébressze a tartózkodó, zárkózott lányban a nőiességet. A „hármas egységre” rátelepszik a barátság légkörét mérgező, önkéntelenül is rivalizáló hangulat. Nietzsche a megismerkedést követő napokban megkéri Lou kezét. Ráadásul Rée-t kéri fel, aki szintén érdekelt ebben az ügyben, sőt közelebb is áll a lányhoz, tolmácsolja házassági szándékát. Ebből is kiviláglik Nietzsche „semlegesneműsége”. Néhány órás ismeretség után házasságot ajánl egy ismeretlen fiatal lánynak – barátja közvetítésével, aki szintén neki udvarol. A filozófus tudott költői leveleket intézni hölgyekhez, de testi közelségükben egyszerűen képtelen volt testileg-lelkileg kifejezni magát. Nietzschének már akadt ilyen „kalandja”. Néhány évvel ezelőtt Svájcban alig pár órás ismeretség után a barátjával kérette meg egy lány kezét, aki mellesleg a lány eljegyzett vőlegénye volt.
Lou nem akar hinni a fülének. Szinte arcul vágja az ajánlatból áradó életidegenség. Ő Nietzschét nagy jövő előtt álló, figyelemre méltó filozófusnak képzeli, de férfiként egyszerűen eszébe sem jutna.
Szívesebben időzik a lágy, türelmes, „anyai” Rée oldalán, de őbenne sem a férfit látja, érzi, hanem a kellemes és tájékozott, simulékony társalgót. Vele gördülékenyebben valósítható meg a férfi-nő barátság kényes és csalóka illúziója, mint a görcsbe ránduló idegzetű, gátlásos, túlérzékeny és türelmetlen Nietzschével. Ha nem is választja egyértelműen Rée-t, Nietzschével ettől kezdve fokozottabban óvatos.
Gyakori együttlétüket nehezítette a körülmény, hogy Lou édesanyja még mindig a lánya mellett volt, és kritikusan viseltetett a gyakori találkozásokkal szemben. Dogmatikus nézetei voltak a fiatal lány életszabályairól, és e nézeteknek a gyakorlatban is érvényt kívánt szerezni lánya életében. Lou viszont, mint a feminizmus ősanyja, inkább meghalt volna, semmint eltűrje bárkitől, hogy az életébe avatkozzék. Parázs perpatvar támadt köztük, s anya és leánya Rómából Zürichbe utazott. A gyengélkedő Nietzsche és az őt ápoló Rée néhány nap múlva követte őket, és a háromság tagjai Zürichben újra találkoztak. Azt tervezték, hogy hármasban utaznak Párizsba, bejárnak az egyetemre, hárman együtt laknak, és ugyancsak közösen írják filozófiai műveiket. Az efféle elgondolás a kor keresztény, konzervatív lelkeit temperamentumuktól függően az idegösszeroppanás vagy agyvérzés peremére sodorta. Lou édesanyja azzal fenyegetőzik, hogy rendőrileg viteti vissza a lányát Oroszországba, egy kiskorúsági törvényre hivatkozva. Nagy nehezen sikerül csak erről lebeszélni.
Ráadásul Nietzsche újból előhozakodik házassági ajánlatával, ezúttal személyesen lép fel, és nyílt, határozott elutasítás a válasz. A lány újból hangsúlyozza, hogy szívesen beszélget vele, szeretne sokat tanulni tőle, de házassági elkötelezettséget még beláthatatlanul hosszú ideig nincs szándékában vállalni. Nem akar feleség lenni, mert egyelőre mindennél fontosabb neki, hogy filozófusként és íróként valósítsa meg önmagát. Nietzsche könnyekkel a szemében visszavonult, de nem tudott és nem is akart végérvényesen lemondani Lou-ról. Holott ő már e hármasságban egyre inkább az ötödik kerék hálátlan szerepét kezdte betölteni. Ekkor filozófiai tanítómesterként ajánlkozott a lánynak, maradjon csak köztük jó, baráti kapcsolat, ő majd irányítja, felügyeli a zsenge szellem fejlődését. „Filozófiailag” akarta magáévá tenni a lányt. Lou, aki gondolkodóként mindig nagyra értékelte a filozófust, nem mondott nemet. „Meglátjuk”. Közben von Salomé asszonytól üggyel-bajjal sikerült megszabadulniuk. Hazautazott Szentpétervárra, de megszámlálhatatlan német ismerősének meghagyta, figyeljenek Lou-ra, és tüstént értesítsék őt, ha nem orosz nemesi hölgyhöz méltón viselkedik.
Történt pedig, hogy Bayreuthban 1882 júliusában rendezték meg a Parsifal ősbemutatóját, amelyre mindenkit meghívtak, csak Nietzschét nem. Nem is ment volna, még ha meghívják sem, hanem inkább Bayreuth közelében, a tautenburgi rengeteg erdészlakában húzta meg magát, állandó kapcsolatot létesítve húgával, Elisabeth-tel, akinek meghagyta, tájékoztassa majd a királyi ünnepség minden részletéről. Ismerősei körében viszont olyan színben tüntette fel Lou-t, mint aki már félig-meddig a mennyasszonya. Egyébiránt megállapodott a lánnyal abban – Rée heves tiltakozása ellenére –, hogy a bayreuthi ünnepi játékok végeztével eljön a tautenburgi erdészlakba, ahol kettecskén afféle nyári filozófiai szabadegyetemet tartanak, esetleges próbaházassággal. A szándékot megneszelte Nietzsche édesanyja is Naumburgban, és utasította férjezetlen, öregecske leányát, Elisabeth-et, hogy az erkölcs védelmében okvetlenül legyen jelen harmadikként e kétszemélyes filozófiai tanfolyamon. Ezt az elgondolást Rée ugyancsak messzemenően támogatta.
Lou és Elisabeth az első pillanattól kezdve olyan halálosan gyűlölték egymást, ahogy csak nők tudják egymást gyűlölni. A háromhetes filozófiai továbbképzés lezajlott, Lou és Nietzsche naponta mintegy tizenkét órát beszélgettek – Elisabeth árnyékában (de nem jelenlétében) –, és Lou elutazott Poroszországba, a Rée-birtokra, mert Paul szerette volna édesanyjának jövendőbelijeként bemutatni. Nietzsche érezte, hogy elveszítette azt, ami soha nem is volt az övé, mert férfiként egy milliméterrel sem került közelebb Louhoz.
Elisabeth viszont, aki végigkukkolta ezt a halvaszületett ex-kapcsolatot, féltékenyen szaladt Naumburgba, és édesanyjuknál bemószerolta Friedrichet mint méltatlan, erkölcstelen fiút. Az elkeseredett anya aztán, állítólag, galléron ragadta egyszülött fiát, és ezt kiáltotta: „Szégyent hoztál apád sírjára!” Ennél rosszabbat nem mondhatott volna. Nietzsche szó nélkül becsapta maga mögött az ajtót, már vagy századszor megfogadva, hogy sohasem tér vissza e házba, bár ő tudta a legjobban, hogy édesanyja és húga nélkül nem létezhet. Lipcsébe ment, hogy csatlakozzon barátaihoz, Lou-hoz és Rée-hez, és még együtt töltött velük másfél hónapot. De érezte, hogy másodpercről másodpercre távolabb kerül tőlük. Ám amikor egy ködös novemberi reggelen a pályaudvaron elbúcsúzott tőlük (ők utaztak Berlinbe), még nem sejtette, hogy akkor látja őket utoljára. Zárójelben jegyezzük meg, hogy Lou 1882-es naplójegyzeteiben Nietzsche neve még csak elő sem fordul.
Nietzsche számára viszont „egészséges” életének legviszontagságosabb negyedéve következett. Lelkileg „talajt fogott”, úgy érezte, elveszített mindent, és magára maradt a világban. Előbb kedvenc olasz városába, Genovába menekült, de itt régi albérletét kiadták, és ő tovább vonszolta magát, a nyomasztó, őszies, esős mediterrán télben, Rapallóba, a kis liguriai tengerparti településre. Egy albergóban itt vett ki fűthetetlen, szűk odút, amely nem is a tengerre, hanem valami sivár domboldalra nézett, így a tengert nem látta, de szakadatlanul hallotta moraját. Címét senkivel sem közölte, így hát postát nem kaphatott, eltűnt a világból.
Mardosta az önvád, hogy a saját hibájából veszítette el barátait, rengeteg levéltervezetet fogalmazott, amelyekben önmagát vádolta, és újra meg újra bocsánatot kért Rée-től és Loutól. Szembaja kiújult, alig látott, étvágya nem volt, aludni nem tudott. Csak régi barátja, az ópium nem hagyta cserben. E szert akkoriban minden gyógyszertárban kapni lehetett, és Nietzsche már tíz éve jól ismerte, hiszen balesetei és betegségei szenvedését ezzel csillapította. Néha egy kis konyakkal vagy vermuttal is dúsította, hogy ne legyen olyan unalmas. Az alváshoz viszont klorálhidrátot vett be hatalmas adagokban. Aludni persze ettől sem tudott, így szinte teljes bódulatban teltek a hetek.
Enyhe túlzással azt mondhatnánk, hogy Nietzsche életét az ópium ködéből elővillámló Zarathusztra mentette meg. Magával hozta e filozófiai költemény vázlatait, amelyeket még jó másfél éve vetett papírra a svájci Sils-Mariában. Januárban kicsit megerősödött, nagyokat sétált napközben, esténként pedig a Zarathusztra első részét komponálta. És amikor február közepén elkészült vele, hírül vette, hogy 13-án Velencében meghalt – Richard Wagner.