EsszéLátó – 2010. május

– UTÓSZÓ –1

A napjainkban dívó Nietzsche iránti rajongás közepette furcsamód még azoknak is minduntalan szembesülniük kell Nietzsche szellemének természete, illetve a ma­gukat Nietzsche követőinek vallók eszméi és érzülete között fennálló ellentmondással, akiket ugyanolyan mértékben vonz az ő sajátságos személyisége. A külső szem­lélő számára különösen szembetűnő, hogy kortársai egészen másként viszonyultak hozzá tíz évvel korábban, amikor „a kora ellen küzdő” elméje elborult, mint amikor 1900. augusztus 25-én elragadta a halál. Az „Antikrisztus”, vagyis annak a könyvnek az első része, amelyben évezredes értékek átértékelését tervezte, már megbetegedését megelőzően elkészült. Felütésében pedig ez olvasható: „Ez a könyv azokhoz szól, akiknek száma a legkevesebb. S közülük talán még egy sem él. Ők lehetnek azok, akik a Zarathustrámat megértik: mert hogyan is téveszthetném össze magam azokkal, akiknek már ma kinyíltak a fülek? – Hozzám csak a holnapután tartozik. Némelyek posztumusz születnek.” Halálakor látszólag már el is érkezett ez a bizonyos Zarathustra szavait idéző „holnapután”.2
„Azt mondjátok, hisztek Zarathustrában? De mit számít Zarathustra? Híveim vagytok: de mit számítanak a hívek? (…) Azt mondom hát néktek, veszítsetek el most már engem, és találjátok meg végre önmagatokat; és csakis akkor térek vissza közétek, amikor már mind megtagadtatok.”3
Ki tudná megmondani, hogy kik nyernék el Nietzsche rokonszenvét, amennyiben ma is alkotóereje teljében lenne? Vajon azok a tisztelői, akik egyúttal ké­telkednek is benne? Ez nyilván eldönthetetlen. Ezért engedtessék meg, hogy most jelenlegi tisztelőit figyelmen kívül hagyva tekintsünk vissza arra az időszakra, amikor a körülötte zajló szellemi életben magányosnak és meg nem értettnek érezte magát. Akkoriban sokan blaszfémiának tartották volna, hogy Nietzsche „híveinek” nevezzék magukat, hiszen nem olyan szellemnek tartották, akit kategorikusan el lehetne fogadni vagy el lehetne utasítani. Felforgató szellemnek tekintették, aki olyan kérdések felvetésére ösztönözte az embereket, amelyekre elődei csupán éretlen gyümölcshöz hasonlítható válaszokat adtak. Valamivel több, mint tíz évvel eze­lőtt két olyan hír is eljutott az akkori Nietzsche-tisztelőkhöz, akiknek füle volt a hallásra, amely hangsúlyosabb volt, mint nemrég bekövetkezett halálának híre. Két rövid időn belül egymásra következő momentumról van szó. Az egyik egy előadássorozat, amelyet Georg Brandes tartott Nietzsche világképéről 1888-ban a Koppenhágai Egyetemen. Nietzsche ezt olyan elismerésként könyvelte el, amelyet azon „kevesektől” várt, akik majd „posztumusz” születnek. Úgy vélte, hogy ezúttal szelleme természetéhez méltó módon törték meg magányát, és került a nyilvánosság elé. Nem értékítéletekre vágyott, hanem azt akarta, hogy „leírják”, jellemezzék. Nem sokkal később érkezett a hír, hogy a magányából épp hogy csak kimozdított szellem a téboly szörnyű sorsára jutott. Így a kortársak Nietzsche-képe éppen akkor kezdett pregnánsan kirajzolódni, amikor ő már nem lehetett rá befolyással, ugyanakkor híven tükrözte magához a korszakhoz való viszonyulásukat, amelyből Nietzsche szelleme mintegy böcklini4 alakként emelkedett ki. Mindazon eszméket, amelyek Nietzsche lelkében elevenen éltek, a század második felének szellemi konstellációja hatotta át. Ez megvilágítja nagyságának mibenlétét, ugyanakkor azt is, hogy miért kellett olyan magányosan bolyongania. Személyisége a szellemi élet magaslataira emelte. Úgy tűnt, hogy csupán az emberiség fejlődésének leglénye­gesebb aspektusai foglalkoztatják, ezek azonban olyan mélyen érintették, ahogy erre más emberek esetében csupán a lélek legintimebb vonatkozásai képesek. Nietzsche lelkébe közvetlenül és élesen hasítottak a kultúra nagy kérdései, va­lamint a korszakra jellemző tudásvágy. Más emberek kedélyére csak a legszemélyesebb élmények képesek ilyen mértékű nyomást gyakorolni. Amit kortársai csupán gondolkodás út­ján tapasztaltak meg, az Nietzschének a legszemélyesebb ügyévé vált. A görög kultúra, Schopenhauer világlátása, a wagneri zenedráma, a legújabb természettudományos felfedezések egyaránt érzelmeket váltottak ki belőle, olyan intim és mély érzel­meket, amilyeneket másokban csak a féktelen szerelmi szenvedély ébreszt. Nietzsche a magány magaslatáról sajátos módon szemlélte mindazt, amit egy egész korszak remények és kételyek, kísérletezések és örömteli felismerések közepette megtapasztalt. Bár nem ő volt kora eszmevilágának kútfeje, oly mértékben örült és szenvedett ezen eszmék hatására, amely kortársaira nem volt jellemző. A kor eszmevilágát mások hozták létre, viszont Nietzschének az az ér­deme, hogy fel merte tenni a súlyos kérdést: hogyan lehet ezekkel az eszmékkel együtt élni?
Nietzsche képzettségét tekintve filológus volt. Olyan mértékben elmélyült a görög szellemi kultúra világának tanulmányozásában, hogy amikor doktorrá avatták a bázeli egyetemen, tanára, Ritschl ilyen szavakkal méltatta: Friedrich Nietzsche mindent tud, amit csak akar. Filológusi mércével mérve valóban kiváló teljesítményt nyújtott, ugyanakkor nem pusztán filológusként kötődött a görög kultúrához. Nem csak gondolatban élt az ókori Görögországban, hanem szívvel-lélekkel azonosult a görög gondolkodásmóddal és érzelemvilággal. A görög kultúra képviselőit nem kutatási tárgyaknak, hanem személyes barátainak tekintette. Baseli tanárkodásának korai időszakában a tragikus korszak preszókratikus filozófusairól szóló írásán dolgozott, amely csak halála után jelent meg. Nem tudósként viszonyul Thalész­hez, Herakleitoszhoz, Parmenidészhez. Olyan személyeknek tekinti őket a velük folytatott párbeszéd során, akikhez szoros lelki kötelék fűzi. Az irántuk érzett szenvedély teszi, hogy furcsa idegenként nyilvánul meg a nyugati kultúra kontextusában, amely szerinte Szókratész óta egészen más utakon jár, mint a régi időkben. Szókratészre azért tekint ellenségként, mert közömbös maradt elődei alapvetően tragikus beállítottságával szemben. Szókratész oktatói szelleme ugyanis a valóság megragadására törekedett. Az élettel való megbékélés egyetlen útját az erény gyakorlásában látta. Nietzsche értelmezése szerint azonban semmi sem alacsonyítja le annyira az embert, mint amikor az életet olyannak fogadja el, amilyen. Az élet nem békélhet meg önmagával. Az ember csak akkor tudja elviselni az életet, ha el tud tőle rugaszkodni. Ezt értették meg a Szókratész előtti görögök. Nietzsche szerint Dionüszosz kísérője, a bölcs Szilénosz fogalmazta meg ennek a beállítottságnak a lényegét, amikor a monda szerint arra a kérdésre, hogy mi a legjobb az embernek, a következőket felelte: „Nyomorúságos egy napig élő, a gond és a véletlen gyermeke, minek kényszerítesz arra, hogy megmondjam neked azt, amit nem hallanod volna a legüdvösebb? A legjobbat te el nem érheted: a legjobb neked meg nem születni, nem lenni, semminek lenni. A másodsorban legjobb azonban neked – mielőbb meghalni.”5
Az ókori görög művészet és bölcselet célja az élet fölé emelkedve vigaszt nyújtani. Nietzsche szerint a Dionüszosz-kultuszban az jut kifejezésre, hogy hívei egy magasabb rendű életközösséghez akartak tartozni.
„Énekszóval, tánccal nyilvánítja magát magasabb közösség tagjának az ember: feledte a járást és a beszédet, s táncos léptekkel már-már a levegőbe emelkedni készül.” 6 Az embernek kétféle lehetősége van arra, hogy túllépjen a létezők világán: ha lelkét mintegy kábult állapotban elvarázsolva elfelejti a létezők világát, és „énekelve és táncolna” úgy érzi, hogy eggyé válik a mindenség lelkével, vagy ha idealizálja a valóságot és egy könnyed, valóság fölé emelkedő álomban keres megnyugvást. Ezt a két utat Nietzsche dionüszoszi, illetve apollói hangoltságként jellemzi. A későbbi kultúrák viszont arra törekedtek, hogy megbékéljenek a létezők világával. Nem csoda hát, hogy Nietzsche magányosnak érezte magát saját korának kultúrájában.
Élete során két olyan személyiséggel találkozott, akiknek hatására időlegesen feladta magányát: Schopenhauerrel és Richard Wagnerrel. Hozzájuk fűződő viszonyában feltárul szellemének természete. Schopenhauerhez olyan odaadással viszonyult, aminél mélyebbet aligha lehet elképzelni, tanai ugyanakkor alig voltak rá ha­tással. A frankfurti bölcsnek számtalan olyan követője volt, aki elkötelezte magát tanai mellett. Nietzsche valójában soha nem tartozott Schopenhauer hívei közé. Miközben ódákat zengett a világnak a mester „nevelői erényeiről”, feljegyzéseiben, amelyeket nem a nyilvánosságnak szánt, a filozófus nézeteinek súlyos bírálata olvasható. Nem tanítóként tisztelte, hanem apjaként szerette. Gondolatainak heroikus jellege akkor is hatott rá, amikor nem értett velük egyet. Schopenhauer­hez való viszonya bensőségesebb volt annál, mintsem hogy szükség lett volna az iránta való elkötelezettség vagy hit kinyilvánítására. Annyira szerette „nevelőjét”, hogy még saját gondolatait is képes volt neki tulajdonítani, csak hogy mások előtt magasztalhassa. Nem arra törekedett, hogy e neves személyiséggel azonos nézeteket valljon, hanem a barátságát akarta elnyerni. Kik voltak ehhez képest a Szókratész előtti görögség képviselői, akikkel barátságot kívánt kötni? Csak a távoli múlt árny­alakjai! És Nietzsche életre áhítozott, ezért tragikus emberek feltétlen barátságát kereste. A görög kultúra halott és absztrakt maradt a szemében annak ellenére, hogy fantáziája igyekezett életet lehelni belé.
Az ókor nagy szellemei után csak vágyakozhatott, ehhez képest a Richard Wagnerrel való találkozás maga volt a beteljesülés. Úgy tűnt, hogy személyisége, művészete, egész világlátása újraéleszti a görög világot. Nietzsche rendkívül kellemes napokat töltött el a Wagner házaspár társaságában, amikor Baselből leutazott tribscheni birtokukra. Filológusként szellemi értelemben törekedett arra, hogy görög levegőt szívjon, ott viszont az volt a benyomása, hogy ez a valóságban is lehetséges. Személyes kapcsolatba kerülhetett egy olyan világgal, amelyet korábban csak a képzelet birodalmában keresett. Bensőségesen megélhette azt, amit egyébként csak gondolati úton tudott volna elővarázsolni. A tribscheni idillben, úgy érezte, haza érkezett. Mennyire jellemző, ahogyan ezt Wagner személye iránti érzelmekbe fordítja át: „Micsoda termékeny, gazdag, megrázó élet! (…) Itt áll, saját erejének szívós gyökerei tartják, tekintete túlsiklik mindenen, ami mulandó: korszerűtlen a szó legnemesebb értelmében.”7
Nietzsche Richard Wagner személyiségében vélte megtalálni azokat a magasabb rendű világokat, amelyek az életet a szó görög értelmében is elviselhetővé tudták tenni. Vajon az ő szempontjából nem éppen ez volt a lehető legnagyobb tévedés? Hiszen éppen az életben kereste azt, amit a saját előfeltevései szerint az élet sohasem nyújthat. Ki akart törni az életből, majd minden erejével belevetette magát abba az életbe, amelyet Wagner élt. Így már érthető, miért vált legnagyobb élménye egyúttal legnagyobb csalódásává. Ahhoz, hogy megtalálja Wagnerben, amit keresett, valós személyiségéből ideált kellett kreálnia a maga számára. Nietzsche azzá tette őt, amivé soha nem válhatott. Nem a valóságos Wagnert tisztelte, ha­nem egy a valóságtól teljesen elrugaszkodott képet. Amikor pedig a zeneszerző elérte azt, amire törekedett, amikor elérte célját, akkor Nietzschének rá kellett döbbennie az ő Wagner-képe és a valóságos Wagner összeegyeztethetetlenségére. Kiáb­rándult Wagnerből. Kiábrándulásának helyes pszichológiai értelmezése azonban így hangzik: Nietzsche nem a valóságos Wagnerből ábrándult ki, hiszen soha nem volt az ő követője; csupán világossá vált számára, hogy tévedett. Semmiképpen sem találhatta meg benne azt, amit keresett, hiszen annak semmi köze nem volt a valós személyhez, hanem egy valóságtól elrugaszkodott magasabb rendű világhoz tartozott. Látszólagos kiábrándulásának szükségességét később maga Nietzsche is belátta. Kimondja, hogy annak, amit fiatal korában a wagneri zenéből kihallott, semmi köze nincs Wagner személyéhez. […]
Nietzsche a Zarathustrában a valóságtól teljesen függetlenítve rajzolta meg azt a világot, amelyet Wagnernél hiába keresett. Zarathustra ideálját egészen más összefüggésbe helyezte, mint korábbi ideáljait, hiszen rossz tapasztalatai voltak a létezők világától való teljes elrugaszkodással kapcsolatban. Gondolkodásmódján egyre inkább eluralkodott az az elképzelés, hogy azért kellett keservesen csalódnia, mert azidáig igazságtalanul bánt a létezők világával. Miután idealista látásmódja csalódáshoz vezetett, ellenséges érzület ébredt benne az idealizmus minden formája iránt. A Wagnerből való kiábrándulás után született műveit az ideálok bírálata jellemzi: „Egyik tévképzetet a másik után teszik lemondóan félre: lejegelik. Az ideálokat nem megcáfolják – megfagynak.”8 Így nyilatkozik 1888-ban az 1887-ben megjelent Emberi - túlságosan is emberi kapcsán. Nietzsche ekkor a va­lóságban keres menedéket: elmélyül a legújabb természettudományokban, abban a reményben, hogy ezek végre hiteles módon vezetik el a valósághoz. Ettől kezdve minden valóságon túli világot lebecsülendő háttérvilágnak tekint, amelyet olyan gyenge emberek fantazmagóriái teremtenek, akiknek nincs elég erejük ahhoz, hogy közvetlenül az eleven létezők világában nyerjenek kielégülést. A természettudomány a biológiai fejlődés végpontjává tette az embert. Minden, ami alatta helyezkedik el, magasabb értelmet nyer az által, hogy az ember kialakulásához vezetett. Az embernek fel kell adnia azon törekvését, hogy valódi értelmét megtagadva egy transzcendens hatalom képmásaként állítsa be magát. Rá kell ébrednie, hogy nem egy égi hatalom értelmét hordozza. Az ember ugyanis nem más, mint a „föld ér­telme”. Nem a létezőkhöz való ellenséges viszony révén kell a létezők világának meghaladására törekedni. Nietzsche ekkor már a valóságon belül keresi azon magasabb világok csíráit, amelyek a valóságot elviselhetővé tehetik. Az embernek nem egy isteni lényhez kell idomulnia, hanem saját valóságából kell egy magasabb létformát teremtenie. A valóság túlnő önmagán: az emberiség emberfölötti emberek közösségévé válhat. Fejlődés mindig volt. Az embernek is fejlődnie kell. A fejlődés szabályai hatalmasabbak, átfogóbbak, mint mindaz, ami már kifejlődött. Nem csupán azt kell szemlélni, ami jelen van, hanem az őserőkhöz kell visszatérni, amelyek a valóságot megteremtették. A régi világszemlélet azt kutatta, hogy hogyan jelent meg „a jó és a rossz” a világban. Azt hitték, hogy „a jó és a rossz” „örök” eredetét a létezők világán túl kell keresni. Az „örök” és a „transzcendens” tagadásával Nietzsche egyúttal elutasította azt is, hogy „a jó és a rossz” örökérvényűek lennének. Az embert a természet hozta létre, az emberrel együtt pedig létrejött „a jó és a rossz”. „A jót és a rosszat” az ember teremtette. Az alkotó mindig túlléphet azon, amit megalkotott: vagyis az ember „jón és rosszon” túl helyezkedik el. Általa lettek bizonyos dolgok jók, mások pedig rosszak, tehát módjában áll elvetni „jó és rossz” addigi fogalmait: továbbléphet a fejlődés útján, amelyen korábban is ha­ladt. Féregből alakult emberré; emberből emberfölötti emberré alakulhat. Újrateremtheti a jót és a rosszat. „Átértékelheti” a jelenlegi értékeket. Nietzsche „minden érték átértékelésén” dolgozott, amikor a téboly elragadta. A természettudományoktól vette át azt az elképzelést, hogy az ember a féregből alakult ki. Ő maga nem kutatta a jelenséget, csupán átvette másoktól a fejlődés eszméjét. Egy tudós számára ez a kérdés az értelem körébe tartozik, Nietzschének viszont a szívügyévé vált. A tudósok az ész nevében harcoltak az előítéletek ellen. Nietzsche azt a kérdést tette fel magának, hogy miként élhet együtt ezzel a gondolattal. Saját magával kellett megküzdenie. Szüksége volt arra, hogy ember fölötti emberré fejlődjön, ahhoz, hogy el tudja viselni az embert. Ily módon lépett túl, érzékeny kedélye ma­gányos ormain, azokon a természettudományos ismereteken, amelyeket elsajátított. Utolsó alkotói korszakában a valóságban akarta felkutatni mindazt, amit ko­rábban, mert illúziónak ítélte, egy idealizált dimenzióban próbált megragadni. Az életnek olyan feladatot tulajdonított, amely az életben gyökerezik ugyan, mégis az életen túlra vezet. Nem szabad a létezők világában megtorpanni, még a természet­tudományos megvilágításba helyezett létezők világában sem. Nietzsche továbbra is úgy gondolta, hogy az élet mindenképpen szenvedéssel jár. Az ember fölötti ember is csak egy eszköz a létezés elviselésére. Nietzsche arra született, hogy szenvedjen a létezéstől. Zsenialitása abban nyilvánult meg, ahogyan vigaszt próbált keresni a szenvedésre. A világnézetek harca gyakran azzal jár, hogy egyesek mártírokká válnak. Nietzsche nem teremtett korszakalkotó eszméket. Egyre inkább világossá válik, hogy zsenialitása nem új eszmék felszínre hozásában nyilvánult meg, hanem abban, hogy környezetének eszmevilága mély fájdalommal töltötte el. Szenvedését Zarathrustra magával ragadó hangján fejezte ki: az új világkép költőjévé vált. Az emberfölötti ember hirdetése nem más, mint a legújabb természettudományos felfedezések által felvetett kérdésekre adott személyes, költői válasz. Nietzsche nem adott hozzá semmi újat a tizenkilencedik század eszmevilágához. A jövőben nem eredetit alkotó filozófusként, nem is vallásalapítóként vagy prófétaként fogják emlegetni, hanem a megismerés mártírjaként, aki csak a költészet eszközeivel tudta kifejezni szenvedését.

CSUTAK GABRIELLA fordítása

JEGYZETEK

1 A tanulmány Rudolf Steiner: Nietzsche. Ein Kämpfer gegen seine Zeit (Nietzsche: A kora ellen küzdő) c. művének utószava.
2 Nietzsche, Friedrich: Az antikrisztus. Ford.: Csejtei Dezső. Attraktor, Máriabesenyő-Gödöllő, 2007, 7.
3 Nietzsche, Friedrich: Így szólott Zarathustra. Ford.: Kurdi Imre. Osiris, Budapest, 2000, 98.
4 Arnold Böcklin (1827–1901) svájci szimbolista festő. Leghíresebb képei: Önarckép 1872 (a halál alakjával a háttérben), valamint a Holtak szigete (amelyet 1880 és 1886 között több változatban is megfestett). Olyan híres szürrealista művészek tekintették őt előfutáruknak, mint Giorgio de Chirico, Salvador Dalí és Max Ernst.
5 Nietzsche, Friedrich Wilhelm: A tragédia születése. Ford.: Kertész Imre. Kriterion–Polis, Bukarest, 1994, 64.
6 I. m. 58.
7 Nietzsche, Friedrich Wilhelm: Korszerűtlen elmélkedések. A történelem hasznáról és káráról. Ford.: Tatár György. Atlantisz, Budapest, 2004, 95.
8 Nietzsche, Friedrich Wilhelm: Emberi-túlságosan is emberi. Ford.: Romhányi Török Gábor. Szukits, Budapest, 2000, 12.