[2015. március]
EGY DAAD-ÖSZTÖNDÍJ ELŐZMÉNYEI
ÉS KÖVETKEZMÉNYEI
(Folytatás)
A látszólagos nyitás évei
Mivel Nicolae Ceauşescu, az új, fiatal pártfőtitkár néhány engedményt tett az értelmiség és a nemzeti kisebbségek irányában, Gáll Ernő és társai úgy érezhették, hogy elérkezett a pillanata a nemzetiségi követelések kemény és határozott felvetésének. Ezt persze a rendszer másképpen képzelte, és ebből a szemléleteltérésből a későbbiekben újabb kellemetlenségek származtak.
A korábban beszerzett információk ugyanis elegendőknek bizonyultak ahhoz, hogy a kolozsvári Securitate kérje, és a bukaresti Állambiztonsági Tanács jóváhagyja a Gáll Ernő és Szilágyi Júlia lakásába felszerelt „I. T. X. típusú operatív technikai [lehallgatási] munkálat működtetésének meghosszabbítását 1968. szeptember 1-jéig”. „Gáll Júlia esetében” erre szerintük azért is szükség mutatkozott, mert a célszemély „magyar nacionalista tevékenysége” mellett, a lakásában „egész sor zsidó nacionalista elem is találkozik, és ott ellenséges és nacionalista megbeszéléseket folytatnak”.1
Érdekes feljegyzést készített a titkosszolgálat, valószínűleg lehallgatási anyagból, a Korunk 1968. január 31-i szerkesztőbizottsági üléséről,2 amelyen meghívottként Rácz Győző3 és Bretter György,4 a Babeş-Bolyai Tudományegyetem filozófia tanszékének oktatói is részt vettek. „Azt követően, hogy Gáll Ernő főszerkesztő felsorolta a folyóirat célkitűzéseit: »1. Avantgardista gondolkodás; 2. Komoly konstruktív kritika; és 3. A magyar kisebbség nemzeti törekvéseinek kielégítése«, vehemens vita következett.” A jelenlévők, de elsősorban Rácz és Bretter hevesen bírálták Balogh Edgárt és Gáll Ernőt, mert „anarchizmust bizonyítnak a folyóirat vezetésében”, de azért is, mert a folyóiratot „elévült gondolatok és információk zsibvásárává tették”. Elítélték Balogh Edgár őszintétlenségét, aki kétnaponként száznyolcvan fokkal változtatja véleményeit, s egyben Gáll Ernő toleranciáját Balogh irányában. Úgy vélték, mindezek az egész szerkesztőségre negatív hatással vannak. Balogh hosszas beszédében elismerte a kritikákat, és a jelzett hiányosságok kiküszöbölését ígérte. Aztán részletesen ismertette a Gáll által említett harmadik célkitűzést. Kifejtette, hogy a Korunknak jelentős nemzeti „funkciója” és „szerepe” van, és többször is hangsúlyozta, hogy a folyóiratnak „a romániai magyar kisebbség törekvéseinek exponensévé kell válnia”. Rámutatott: „A magyar közigazgatású Hargita megye létrehozása számunkra is új célokat állít, kategorikusabb, félelem nélkül felvetett követelésekkel. A folyóiratban közölt anyagokban megfogalmazhatjuk a célkitűzéseinket és követeléseinket. Azoknak a történelmi vonatkozású anyagoknak, amelyeket meg fogunk jelentetni, fel kell támasztaniuk politikai hagyományokat abból a múltból, amikor a magyar kisebbség saját irányvonalát kifejezhette.” Ebben a vonatkozásban elmondta, hogy a magyar nemzetiségnek a jövőben beleszólása kell hogy legyen Románia külpolitikájába, politikai tényezővé kell lennie, „a két világháború között a Jakabffy Elemér5 köré csoportosultak” mintájára, akik a Magyar Kisebbség című folyóirat révén az egész világgal képesek voltak megismertetni véleményüket. Balogh szerint Jakabffy lapja ugyanis a magyar kisebbség külpolitikai orgánuma volt, s felemelte a szavát a román nemzeti elnyomás ellen. Ígérte, hogy nemsokára olyan cikket közölnek, amellyel „rehabilitálják” a folyóiratot, hiszen a cikk megfelel a romániai magyarok aktuális elvárásainak. Hangsúlyozta, hogy a Korunk folyóiratot a párt, annak Központi Bizottsága és a Securitate a nemzeti törekvések avantgárdjának tekinti, „ami bennünket nem kell hogy megijesszen”. Farkas László, az illetékes rovatszerkesztő egyetértett azzal, hogy a Korunk foglalkozzék többet a nemzeti kérdéssel, de úgy vélte, hogy ezt nemcsak irodalmi vonalon kell megtenni, hanem a lap valamennyi rovatán keresztül. Farkas erőteljesen támadta a Sajtóigazgatóságot, amelyet az ellenőrzés elévült, eltorzult és túlhaladott formájának nevezett, s amely az irodalom fejlődését gátolja.
„Brăiloiu” ügynök 1968. február 14-én arról jelentett, hogy találkozott Halmos Györggyel, a bukaresti Zenekonzervatórium tanárával, aki elmondta neki: „eddig mindenki »mondott«, amit »akart«, de nagyon kompetens forrásból tudja, nem fogják többé megengedni, hogy „mindenfélét beszéljenek”, s akik majd »beszélnek«, viselni fogják a »következményeket«”. Halmos figyelmeztette az ügynököt, hogy legyen nagyon elővigyázatos. Elmondta neki továbbá, hogy találkozott Gáll Ernővel, aki beszámolt neki arról az 1956-ban Magyarországról elszökött férfiról, aki marxizmus-tanár, s akit Münchenben ismert meg. Bár Budapesten orosz nyelvszakos volt, származása miatt sok kellemetlenséggel kellett megküzdenie, az apja ugyanis „horthysta tábornok volt”. Gáll szerint a szóban forgó személy mégis „igazi kommunista”. Halmos hozzátette: „Gáll E. is kommunista, csakhogy »nem úgy, ahogyan azt itt megkövetelik«.” S akkor mi a teendő, kérdezte a forrás, amire Halmos így válaszolt: „Tegyél eleget maradéktalanul a szakmai kötelességednek, légy becsületes, és reménykedj egy jobb világban, ahol nem fognak naponta emberek ezrei éhen halni.” Az ügynök Pollák felől is érdeklődött, és azt a választ kapta Halmostól, hogy tudomása szerint „nem túl jó a sorsa”. „Brăiloiu” tartótisztje, Banciu Constantin őrnagy, a jelentés lapalján megjegyezte: „szerveink Gáll Ernőt (…) nacionalista megnyilvánulásai”, „Pollák Tutut kémgyanú okán tartják megfigyelés alatt”. A jelentés eredetijét a tartótiszt szintén a „Gornea” iratcsomóba irányította.6 A jelentéshez Banciu őrnagy felettesei hatpontos intézkedési utasítást mellékeltek. Eszerint a jövőben jobban ki kell majd használniuk a Gáll munkahelyén beszerelt „VIFORUL” forrást,7 és azt a lakásába is be kell szerelniük. Rá kell állítani Gállra a „Pictoriţa” [magyarul: A Festőnő] fedőnevű ügynököt, aki jó barátságban van Deák Tamással, s rajta keresztül el tud jutni Gállhoz. Tanulmányozni kell továbbá Gáll környezetét, kapcsolatait – ügynökök és irattári anyagok alapján –, kapcsolatai közül be kell szervezni egy ügynököt, és ellenőrizni kell külföldi és belföldi kapcsolatait is – hangzott az utasítás.
A következő jelentés „Dinuţ Marin” diákügynöktől érkezett, aki arról számolt be, hogy Gáll Ernő a tanteremben összegyűrt és eldobott egy papírt, amelyet a szünetben kollégái – Spiridon Dan, Iluţ Petre és Dunărean D. – elolvastak. A papír egy „kemény” hangú levél volt Duca Aurel tartományi első titkárhoz, amelyben Gáll azt kifogásolta, hogy – bár Balogh Edgárral együtt a listán szerepelt – „nem hívták meg őket a megyei pártvezetés megválasztását követő [1968. február 17-i – T. Sz. Z.] bankettre”. Gáll emlékeztette az első titkárt, hogy őt nemrég Bukarestben a Központi Bizottságnál fogadta Leonte Răutu8 és Fazekas János,9 s a velük folytatott beszélgetés egyik következtetése szerint a sajtónak szoros kapcsolatot kell tartania a helyi pártszervekkel. Az ügynök ismét elismerően szólt etikatanáráról, akinek a tanári kar tagjai közül leginkább sikerült a diáksághoz közel kerülnie. Ugyanakkor úgy vélekedett, hogy miközben Gáll mindent elkövet a diákok kritikai érzékének fejlesztése végett, valójában „radikalizmusra”, radikális magatartásra készteti őket.10
A Korunk szerkesztőségébe beszerelt lehallgatási-berendezés révén szerzett anyagokat 1968. március 2-án foglalták össze. A feljegyzés annak a beszélgetésnek a részleteit ismertette, amelynek során Balogh Edgár – Gáll Ernő és a Kolozsvári Rádióstúdió nem azonosított munkatársa társaságában – kijelentette: „fokozott harcot kell indítani annak érdekében, hogy minden egyes magyar gyermeket magyar iskolába írassanak be, eddig ugyanis Romániában hatvanezer gyilkosságot hajtottak végre, s ez a számadat a kényszerűen román iskolába íratott magyar gyermekek száma”. Balogh szerint a 20. század a „nemzetek megújulásának” százada, és azt a romániai magyar kisebbségnek is ki kell használnia. A rádiós vendég kijelentette, hogy maga is arra fog törekedni, hogy a televízióban magyar nyelvű adásokat is sugározzanak, vagy legalább engedjék meg a budapesti adások vételét. Ugyanakkor naponta nyolcórányi magyar műsort szándékszik követelni a rádióban, és azt, hogy minden egyes egyetemi karon hozzanak létre magyar lektorátusokat. Balogh Edgár esetében több ügyről is szó esik a továbbiakban a feljegyzésben, így például arról, hogy román történelmi személyiségek nevét magyarosítja a lapban, izgatást végez a székely megyék ügyében, és az a feltett szándéka, hogy rehabilitálni kell az egykori Helikon folyóirat köré csoportosult nacionalista írókat. Gáll Ernő esetében röviden megismételték azokat az információkat, amelyeket március 1-jén „Dinuţ Marin” diákügynöktől megtudtak.11
Az 1968. május 14-én készített feljegyzés szerint Balogh Edgár, Gáll Ernő és Jordáky Lajos tizennégy pontos emlékeztetőt készítettek, amelyet végül csak Balogh Edgár írt alá és nyújtott be a megyei pártbizottság titkárának. Ebben nem a Magyar Népi Szövetség vagy a MADOSZ újraalakítását, hanem olyan magyar tanács, olyan független magyar közigazgatási szerv létrehozását kérte, amely a magyar többségű területeken működjön. Balogh kijelentette: nem kért többet, mert attól tart, hogy a magyar tömegek nem képesek nagyobb lépést tenni, és ezzel Gáll Ernő is egyetértett. Balogh azért megjegyezte, hogy nemrég hóstátiak mulatságán vett részt, ahol „a legvadabb irredenta dalokat énekelték”, mindenképpen támaszkodhatnak tehát a magyar tömegekre. A feljegyzés utalt arra is, hogy Huszár Sándor, az Utunk szerkesztője12 bevallotta Baloghnak, hogy ő is emlékeztetőt készít, amelyben egész napos magyar rádióműsort követel.13
Az ún. 1968-as nyitás ellenére, Gáll Ernőt és társait ugyanúgy megfigyelték tehát, és velük kapcsolatban ugyanolyan kemény hangvételű anyagok készültek a Securitate irodáiban. S hogy ez távolról sem volt a titkosszolgálat magánakciója, arról egy másik feljegyzés tanúskodik a Securitate-iratcsomóban. Az 1968. május 21-én Gáll Ernőről készült feljegyzést a pártvezetésnek szánták, és abban megismételtek valamennyi Gállról addig összegyűjtött információt. A dokumentum jobb felső sarkába Oprea Florian százados kézírással rávezette: „Az RKP Megyei Bizottsága útján elküldtük Virgil Trofin elvt.-nak.14 Utasítottak, hogy vonjuk intenzív megfigyelés alá.”15
Mindezek ellenére, Gáll Ernőnek Bukarest megengedte, hogy 1968. szeptember 2–9. között a bécsi XIV. Nemzetközi Filozófiai Kongresszuson részt vegyen, és annak etikai szekciójában előadást tartson. E döntésben talán az is szerepet játszott, hogy a Securitate által róla kapott információkból sok esetben kiderült: a rendszer tökéletesítésének lehetőségében töretlenül bízik. Így például abból a jelentésből is, amelyet a bukaresti „Anton Andrei” fedőnevű ügynök Bujeniţă Dumitru őrnagynak 1968. május 11-én adott. Ebben az ügynök közölte: Gáll április 30-án meglátogatta, és beszámolt neki arról, hogy Erdélyben rendkívül pozitív visszhangot váltottak ki a rehabilitációk, még azok között is, akik sejtették, hogy Pătrăşcanu16 rehabilitálása küszöbön áll. Úgy vélte, még akkor is pozitívum ez, ha a rehabilitálások időszerűségével és őszinteségével kapcsolatban viták vannak. Bevallotta az ügynöknek: szerinte ez a hazai élet fokozottabb demokratizálásának kezdete, s „maga az a tény, hogy emberek tízezrei olvasták a rehabilitálásokról szóló dokumentumokat, nagyon nagy nyereség a tömegek bizalma elnyerésének szempontjából”. A jelentést a bukaresti belföldi hírszerzési vezérigazgatóság 1968. május 23-án továbbította a kolozsvári Securitaténak.17
Nem lankadt azonban a titkosszolgálat kíváncsisága afelől, hogy a Gáll által Nyugat-Németországból behozott „Mi nem szocializmus” című pamfletről kik szereztek Kolozsváron tudomást. 1968. június 5-én készült az a feljegyzés, amelynek tanúsága szerint a Kołakowski-írást Tóth Sándor, Földes László, Földes Mária és Bajor Andor olvasták. A feljegyzés röviden jellemezte is a szóban forgó személyeket. Tóth Sándor zsidó, párttag, egyetemi előadótanár, akinek számtalan nacionalista és ellenséges megnyilvánulása ismert; Földes László zsidó, kizárták a pártból, egyetemi előadótanár és irodalomkritikus, akit a Securitate 1967 tavaszán ellenséges tevékenység miatt vizsgált, aki akkor határozottan megtagadta, hogy kapcsolatairól nyilatkozatot írjon, s aki „egészségtelen” álláspontokat képvisel; Földes Mária szintén zsidó, párton kívüli, dramaturg, ellenséges megnyilvánulásairól ismert, könnyelmű és fecsegő; Bajor Andor pedig magyar nemzetiségű, szerkesztő, ellenséges és nacionalista megnyilvánulásairól ismert, „főként amikor alkoholos italok hatása alatt áll”, többször kezelték az ideggyógyászaton, és nem lehet vele szóba állni, mert megbízhatatlan.18
Ugyanakkor született a pamfletet elolvasó hatodik személynek, Bodor Pálnak a jellemzéséről és a Gállhoz fűződő viszonyáról készített külön feljegyzés. Eszerint Bodor párttag, 1967 nyaráig az Utunk folyóirat szerkesztőségi főtitkára volt, amikor kinevezték a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó magyar részlegének igazgatójává. „Kolozsvári tartózkodása idején egyes nacionalista megnyilvánulásait jelezték. Politikai jellegű provokációi miatt egyes értelmiségiek arra gyanakodtak, hogy a Securitate-szervek informátora.”19 A dokumentum szerint Bodor baráti viszonyban állt Gállal, s amikor Kolozsvárra jön, meglátogatja. Legutóbbi, 1967. december 4-i látogatása alkalmával Gáll felolvasta neki és olvasásra átadta a „Mi nem szocializmus” című anyagot. A feljegyzés úgy vélte, hogy Bodor „expanzív természet, arra vágyik, hogy személyes céljai megvalósításának érdekében »magas körökben« alakítson ki kapcsolatokat. Sógora Gere elvt.-nak,20 az RKP KB Végrehajtó Bizottsága póttagjának, az RKP KB titkárának”.21
Azonos, 1968. június 5-i keltezésű a Halmos György zongoraművészre vonatkozó feljegyzés. Tudják róla, hogy „párttag, jó zongorista, aki többször járt hivatalosan külföldön, egészséges gondolkodású, és kapcsolatban áll bizonyos kétes zsidó elemekkel. Jelenleg Leipzigben van, ahonnan 1968. június 20-án kell visszatérnie. (…) Érdekelt abban, hogy jó viszonyban legyen azokkal a szervekkel, amelyektől külföldi utazásai függnek. Félős és befolyásolható. Tavaly ősz óta normája van a bukaresti konzervatóriumban is, és oda szándékszik költözni végleg. Felesége, Zsuzsa orvos a kolozsvári Vérbegyűjtő és -Tartósító Központban” – mutatott rá a feljegyzés. A dokumentumra, kézírással, az egyik olvashatatlan aláírású Securitate-vezető ráírta: „Pereş elvt., Duca elvt. egyetért azzal, hogy álljunk szóba Halmossal. Evégett küldjük el a bukaresti I. Igazgatóságnak javaslatunkat. (Esetleg szervezzük be.) Sürgős.”22 A bukaresti központnak küldött, Ioana Constantin alezredes és Muşuroia Gheorghe őrnagy által aláírt átiratban a kolozsváriak kifejtették: arra a következtetésre jutottak, hogy a „Mi nem szocializmus” című anyag megszerzése érdekében rá kell venniük valamelyiket az annak létezéséről tudomással bíró személyeknek, hogy feljelentésben jelezzék ezt a pártszerveknek. E célból elemezték mind a nyolc személyt, akik a cikket olvasták (a hat feljebb felsoroltat, Gállt és feleségét), és azt feltételezik, hogy a legcélszerűbb Halmos György zongorista felhasználása lenne, aki ugyan nem barátja Gáll Ernőnek, de felesége révén bejutott annak baráti körébe. Jellemezték Halmost, megismételték, hogy „félős természetű, befolyásolható, és érdekelt jó viszonyban lenni szerveinkkel, hogy megkönnyítsük külföldre utazását (főképp kapitalista országokba, ahol eddig nem járt). Vele a H. C. M. 95723 szellemében szándékozunk beszélgetni, s ezt később kiterjesztenénk más olyan személyekre is, akikről esetleg tudja, hogy külföldön nem megfelelően viselkedtek, tiltott anyagokat hoztak az országba, vagy akik az állam érdekeinek ártó kapcsolatokat létesítettek”. Kitartóan szándékoztak Halmostól adatokat követelni a Gáll által behozott anyagról, amíg csak bevallja, hogy ismeri azt. Aztán könnyen rávehetik, hogy ezt hozza az RKP megyei bizottsága első titkárának tudomására, mivel Gáll Ernő párttag, és vezető beosztásban dolgozik. Megjegyezték, hogy a tervet a megyei első titkár is elemezte, és annak végrehajtásával egyetértett.24 Bukarestből 1968. július 1-jei keltezéssel érkezett válasz, amelyben a tervet a felterjesztett formában jóváhagyták,25 a dossziéban azonban semmilyen dokumentum annak további sorsáról nem található.
1968 nyarán folytatták Gáll Ernő egyetemi megfigyelését is. 1968. július 16-án „Dinuţ Marin” diákügynök összefoglaló jelentést írt a Securitaténak az egyetemi évben lezajlott etikai kurzusról.26 A tanév során készített jegyzetei alapján az ügynök közölte, hogy az előadott anyag lefedte a tantervet, az érintett tematika tekintetében is, csakhogy az előadott anyagot semmiképpen nem lehet a „marxista etika” keretébe helyezni, s a Gáll által használt nyelvezet nem a hagyományos marxista kifejezéseket vonultatta fel, hanem a nyugati marxista kritikákban használt terminológiát. A diák elismerte, hogy a marxizmus előtti és a nem marxista elméletek ismertetésével, tanára valójában a marxizmus hiányosságait akarta tisztázni, de végül tisztán látszott Gáll igyekezete, hogy diákjaiba „beleoltsa a cél nélküli radikalizmust, amely őt magát is jellemzi”. Az ügynök szerint Gáll azt sugallta, hogy a diákoknak fenntartásokkal kell fogadniuk a marxista doktrínát, meg kell különböztetniük a marxista elméletet annak gyakorlati eredményeitől, és a realitásokkal, illetve az alternatív filozófiai rendszerekkel ütköztetve azt, javításokat kell majd végrehajtaniuk benne. Hiszen a forradalom végrehajtói nem voltak igazi marxisták, „arisztokratizálódtak”, és elárulták a forradalmat. A társadalom pedig visszaváltozott fogyasztói társadalommá. A tanár „csaknem teljes megegyezést láttatott a »sztálinizmus« és a »hitlerizmus« között, ami az egyén szabadságának teljes korlátozását, a szellemiség- és kultúraellenességet, a radikális értelmiségi hozzáállás felszámolását, a társadalomban elhintett totális kételkedést és egyénellenes agresszivitást, azaz a végtelen számú gyilkosságot, a koncentrációs táborokat és az abszolút bürokráciát illeti. A forrás szerint valamennyi diák rajongott Gáll Ernőért és Ion Aluaşért,27 és Grigore Zanc28 nevű kollégája ezt meg is írta a Viaţa studenţească diáklap hasábjain. Zanc azt is tudta, hogy kolozsvári látogatása alkalmával, Leonte Răutu megkérdezte Aluaştól: „Aluaş elvt., mit mond maga és Gáll professzor a diákoknak, miféle más valóságot tárnak fel előttük, hogy annyira lelkesednek magukért?” Az ügynök úgy tudta, hogy a tisztséghalmozás tiltása okán Gállnak el kell mennie az egyetemről, „amiért kár lenne”. Mielőtt a jelentését megírta, az ügynök kikérte Gáll Ernőről néhány diáktársának – köztük Zanc Grigore, Buduşan, Mihai Constantin, Huţ Petre és Herlea Rodica, valamennyien IV. éves filozófushallgatók – a véleményét is. A tartótiszt a Gállra vonatkozó információkból azt szűrte le, hogy a kurzusokon és a szemináriumokon olyan „reakciós” tételeket vitatott meg, amelyek „az állambiztonságot érintik”, és utasította az informátort, hogy figyelje meg, milyen hatásokat váltanak ki ezek a tételek diáktársaiban.
További rossz pontot képezett Gáll Ernő titkosszolgálati megítélésében az az ügynöki jelentés, amelyből kiderült, hogy a csehszlovákiai helyzetet elemző külföldi sajtóanyagokat terjeszt (amelyek a Magyar Távirati Iroda és az újvidéki Magyar Szó napilapban jelentek meg),29 s amelyet a Maros Megyei Állambiztonsági Felügyelőség küldött Kolozsvárra.30 Csakhogy amire ez az anyag átérkezett Kolozsvárra, Gáll Ernő már Ausztriában volt, a filozófiai kongresszuson, amelyen a részvételét Bukarest jóváhagyta.
A bosszú
Az iratcsomóban egyetlen dokumentum említi meg, hogy 1968 nyarán Nicolae Ceauşescu találkozott vezető romániai magyar értelmiségiekkel. Ebben is Gáll egyik magyarországi vendége hozta szóba az eseményt. Pedig az 1968. június 28-án lezajlott találkozó – amelyen a párt főtitkárának a magyar értelmiségiek sérelmeivel és követeléseivel kellett szembesülnie – fontos engedményekre kényszerítette a pártvezetést. Ennek nyomán hozták létre a Kriterion Könyvkiadót, A Hét című hetilapot és a Román Televízió magyar nyelvű adását, és – az 1968-as csehszlovákiai események hatására is – átmenetileg lazítottak egy keveset a magyarságot érintő sokrétű megszorításokon. Nem sikerült azonosítanom, hogy valójában kicsoda is a Gáll Ernőt meglátogató budapesti „Straiski Ianos” és két társa, akikkel Gáll és felesége, Szilágyi Júlia 1968. augusztus 11-én lakásukon beszélgetést folytattak. A vendég pontosan tudta, hogy június végén a magyar értelmiségiek a román pártfőtitkárral találkoztak, és ezzel, továbbá az erdélyi magyarság általános helyzetével, a romániai magyar és a román értelmiség viszonyával, Erdély hovatartozásával, az erdélyi magyar–zsidó viszonnyal kapcsolatos kérdésekről beszélgettek. Gáll egyebek mellett azt mondta, hogy román részről éppen kompenzálnak, és átírják a történelmet. A vendég – aki bevallása szerint sok más erdélyi magyar értelmiségivel is tárgyalt – a továbbiakban a magyarellenes megnyilvánulásokról, a román pártvezetés nacionalista törekvéseiről, a román–kínai viszonyról, Románia részletes történelmének megírásáról, illetve arról érdeklődött, hogy a hatalom a Korunknál közvetlen vagy közvetett cenzúrát alkalmaz.31 A beszélgetés tartalmáról a kolozsvári Securitate átiratban tájékoztatta a megyei első titkárt, Duca Aurelt.32
Nem derül ki a CNSAS által kiadott titkosszolgálati dossziéból, hogy milyen indoklással, tény azonban, hogy Gáll Ernőt – miután előzetes értesítést kapott róla – nem hívták meg 1968 őszén sem a kolozsvári, sem pedig az országos Magyar Nemzetiségi Tanács megalakuló értekezleteire, és ez Gállt érzékenyen érintette, mert ilyenképpen az újonnan alakult szervezet vezetőségéből is kihagyták. Az ennek következtében kialakult kolozsvári híresztelések alapján, Gáll úgy érezte, bizalmi válságba került, s 1968. november elején már az a gondolat foglalkoztatta, hogy lemond Korunk-főszerkesztői tisztségéről. Kiderül ez egyértelműen abból a jelentésből, amelyet a „Ştefan” fedőnevű bukaresti ügynök készített a Securitate számára azt követően, hogy november 11-én Gáll feleségével, Szilágyi Júliával találkozott és beszélgetett. Az ügynök Balogh Edgárt is megkérdezte ez ügyben, aki igazolta Gáll szándékát, és közölte, hogy mivel sem filozófiai, sem szociológiai, de általában tudományos felkészültsége nem éri fel a Gáll Ernőét, ha a főszerkesztő lemond, maga sem maradhat a Korunknál.33
A kegyelemdöféssel a kolozsvári Securitate azonban még tartozott Gállnak. Felvették tehát Ivaş Ioan százados útján a kapcsolatot Karl Klausen nyugatnémet állampolgárral, aki valójában Kohn Hillél fia, a néhány évvel korábban Kolozsvárról emigrált Kohn György volt. Az említett százados éveken át a kolozsvári útlevélosztályon dolgozott, feltehető tehát, hogy Kohn Györgyöt egyik hazalátogatásakor hívatták be az útlevélosztályra, és ott beszélgettek vele. Kohn elmondta a Securitaténak, hogy – valószínűleg korábbi utasítások alapján – felvette a kapcsolatot és beszélgetett a Konstanz am Bodensee város egyetemén oktató Rolf Dahrendorf professzorral, az ottani szociológiai tanszék vezetőjével és asszisztensével, dr. Burisch-sal. Utóbbitól tudta meg, hogy amikor 1967-ben Gáll ott járt, magyarnak adta ki magát, és a magyar ügy elkötelezett védelmezőjeként lépett fel. Élesen elítélte a két kolozsvári egyetem egyesítését, közölte, hogy a magyarok semmilyen téren nem élveznek ugyanolyan jogokat, mint a románok, és hogy a nemzetiségek általános helyzete ugyanaz, mint a sztálinista időszakban. Gáll panaszkodott arról is, hogy az erdélyi magyarok nehezen élnek. Burisch szerint Gáll a román külpolitikáról is beszámolt neki, és egy sor olyan értékes adatot adott át, amelyek a későbbiekben hasznosnak bizonyultak, és sok tekintetben megvilágították előtte a romániai helyzetet. Kohn György közölte azt is, hogy amikor egy évvel korábban Kolozsváron járt, találkozott Gállal az utcán, akinek elmondta, hogy milyen beszélgetést folytatott konstanzi vendéglátóival. Ettől Gáll Ernő zavarba jött, és tagadta Burisch állításait. Azóta, amikor találkozik vele, Gáll mindig fél, bár Kohn megígérte neki, hogy amit megtudott, nem fogja elmondani senkinek.34
A Kohn Györgytől megtudottakat a kolozsvári állambiztonságiak augusztus 9-én jelentették a bukaresti Belföldi Hírszerzési Vezérigazgatóságnak. Az átirat nagyon keményen fogalmazott: azt állította, hogy „nyugat-németországi látogatása során Gáll Ernő az országot befeketítő beszélgetéseket folytatott, és súlyos nacionalista megnyilvánulásai voltak. Ugyanakkor jelenleg is nacionalista álláspontot képvisel, és ellenséges megnyilvánulásai vannak”. Tájékoztatták egyben a bukarestieket, hogy mivel Gáll Ernő számára felmerült a valamennyi országra érvényes útlevél kiadása, és ez ügyben Bukarestből a kolozsvári Securitatét megkeresték, ezúttal az útlevél-kibocsátást „negatívan véleményezik”.35
A Securitatét tulajdonképpen nem érdekelte, hogy Gáll Ernő valójában mivel foglalkozott, és mire összpontosított Nyugat-Németországban. Erről ugyanis – ha másból nem – későbbi feleségének, Schrodt Évának írt leveléből és képeslapjaiból szinte teljes képet alkothatott volna. Ezekben Gáll Ernő rendkívüli érzékletességgel írta le azokat a helyeket, amelyeket meglátogatott, és tényszerűen beszámolt találkozóiról és vendéglátóiról is, akik többnyire egyetemi oktatók és kutatók voltak. Álljon itt egy jellemző részlet az 1967. október 30-án írt levélből, amelyben müncheni, heidelbergi, kölni és Rajna-völgyi látogatásának élményeit ismertette, köztük a kölni dóm és egy Chagall-kiállítás megtekintését is:
„Ma Kölnben voltam. Még alig tértem magamhoz. Képzeld el a dómot, amihez foghatót én még nem láttam. Lenyűgöző és felemelő egyben az emberi alkotásnak és magasba törésnek ez a remekműve, amely több száz évig épült. Csodák csodájára nagyrészt épségben maradt, noha az egész környéke elpusztult. Holnap ismét bemegyek, hogy valamit is rögzíteni tudjak az ezer és ezer szobor, dombormű, festmény, vitrázs, torony tömkelegéből.
Nagy szerencsém volt: még nyitva találtam a Chagall-kiállítást, amely átfogja egész életművét. Rendkívüli hatást tett rám a reprodukcióiból már ismert képek gyűjteménye, amely jellegzetesen zsidó-bibliai tematikájával és légkörével Keletet idézi. Igen érdekes volt megfigyelni a közönség találkozását ezzel az ótestamentumi atmoszférát modern eszközökkel közvetítő tárlattal. Van egy hátborzongató Keresztre-feszítése, amely Krisztust zsidó imaköpenybe burkoltan ábrázolja, körülötte pedig a pogromok jelenetei. Égő zsinagógák, menekülő emberek. Chagall a képet 1938-ban festette, az első nagy náci-pogromok idején.”36
A titkosszolgálatot azonban mindezek a frissiben lejegyzett beszámolók távolról sem érdekelték. Más volt a dolguk: kimutatni benne a rendszerellenességet és a magyar nacionalizmust. Következésképpen a Gáll Ernő körül kialakult bizalmi válság kiteljesedett. Az 1969 őszén megtartott római szociológiai kongresszuson részt vevő román delegációból csak neki nem hagyták jóvá a kiutazását. Nem volt mit tennie, elutazott Bukarestbe, hogy tisztázza az ügyet, akárcsak a korábbiakat, hogy kihagyták a Magyar Nemzetiségi Tanácsból, és az RKP X. Kongresszusára sem hívták meg. Ügynökjelentésből tudjuk azt is, hogy a fővárosban kiknél kopogtatott: Ghişe Dumitrunál,37 Fazekas Jánosnál és Ardeleanu Iosifnál38 járt. Valamennyien biztosították arról, hogy sem a Korunkkal, sem pedig vele szemben nem merül fel a bizalmi válság kérdése – jelentette a „Filip Andrei” fedőnevű ügynök. A tartótiszt megjegyezte: tudomása szerint, Gáll a pártszervek jóváhagyásával nem kapott útlevelet, hogy a szociológusok római konferenciájára elmehessen.39
Szintén „Filip Andrei”-től tudható, hogy 1970. február 20-án Gáll Ernő ismét Bukarestben járt, a Társadalomtudományi Akadémia alakuló ülésén, ahol az akadémia vezetőségi tagjává választották. Amikor erről az ügynöknek beszámolt, Gáll elmondta: nagy elégtétel ez számára, hiszen az elmúlt időszakban több személyes sértést kellett elviselnie, de azok valószínűleg helytelen helyi megítélésekből következtek, most pedig bebizonyosodott, hogy „a fenti elvtársak” mégis jó véleménnyel vannak róla. Úgy vélekedett, valószínűleg a kisebbségi kérdés esetében is így működnek a dolgok: vidéken megkülönböztetési próbálkozások tapasztalhatók, miközben Bukarestben jóindulatot tapasztalt minden felvetett kérdés tekintetében.40
Minden bizonnyal 1969 őszi bukaresti „tisztázó” megbeszélései a központi pártvezetőkkel, továbbá akadémiai tagsága és vezető testületi minősége alapozta meg, hogy a Securitate 1970 tavaszán lezárta Gáll Ernő megfigyelési dossziéját, és irattárba küldte. Persze, nehezére eshetett a titkosszolgálatnak beismernie, hogy Gáll megfigyelése alaptalan, ezért az írásban megfogalmazott javaslat valójában első lépésben arra vonatkozott, hogy a 147. számú, 1964. március 24-én indított, „Bartha” fedőnevű informatív akcióból a Gáll Ernő megfigyelésére vonatkozó anyagot különítsék el. „Bartha” Balogh Edgár megfigyelési fedőneve volt. Ezt fontos tudnunk ahhoz, hogy megértsük, miért folytatódott a javaslat ekképpen: „Mivel a létező anyagokból kiderült, hogy nevezettek (Balogh és Gáll) nem folytatnak együttesen ellenséges tevékenységet, és mivel az utóbbi időszakban összevesztek, javasoljuk a Gáll Ernőre vonatkozó anyag elkülönítését és lezárását.” Ami azonban ennél fontosabb, hogy kiderült: az akció célja az volt, hogy dokumentálják „Balogh Edgár és Gáll Ernő közös nacionalista-irredenta tevékenységét”. Egyszóval, Gáll Ernőt a Securitate ekkor már irredentának tekintette. A javaslatot Uţiu Francisc őrnagy 1970. április 28-án írta, és felettese, Rugină Teodor alezredes hagyta jóvá.41
A Gállra vonatkozó összesen 1236 oldalnyi anyagot két nappal később, 1970. április 30-án levéltárba küldték. A lezárási feljegyzés rámutatott: az akciót azért indították Balogh és Gáll ellen, mert „vélhetően szervezett tevékenységet folytattak a magyar nacionalisták vonalán”. „Mivel azonban a róla begyűjtött anyag kis jelentőségű, a Gáll Ernőről szóló dokumentumokat elkülönítettük, és a Nyilvántartási Osztály levéltárába küldtük” – szólt az indoklás.
Gáll Ernő helyzete normalizálódni látszott, s ennek nyomán, 1970-ben, Párizsba is kiengedték, hogy a francia Szociológiai Társaság által szervezett tapasztalatcserén részt vegyen. Ez a nyugalmi állapot azonban mindössze hét hónapig tartott. 1970. december 9-én ugyanis Pereş Alexandru alezredes összefoglaló feljegyzést írt Gállról, amelyben felvetette, hogy nyugati útjain valószínűleg a nyugatnémet hírszerzéssel42 is kapcsolatba került, és amelyre december 12-én Oprea Florian alezredes utasításképpen ráírta: „indítsanak széles körű megfigyelési akciót Gáll Ernőről, és tíz nap alatt mutassanak be intézkedési tervet ezzel kapcsolatban”.43 Az új akcióban Gáll Ernő megfigyelési fedőneve a „Graur” volt, és ennek az 1971. január 13-án indított akciónak a hivatalos indoklása a Securitate-iratok szerint: „[haza]árulás titkok továbbadása által”.44 Ez a minősítés az egész ügyet már egyértelműen a büntetőjog kategóriájába utalta, és azt eredményezte, hogy Gáll Ernő megfigyelése – időnkénti dosszié-lezárási intézkedések ellenére –, a CNSAS által kiadott iratok szerint legalábbis, 1989 decemberéig, de valószínűsíthető, hogy azt követően is tartott.45
A rendszer és a marxista
A feltárt dokumentumok megdöbbentő képet rajzolnak a korról, és több következtetés levonását teszik elkerülhetetlenné. Egyfelől adott ugyanis a saját korábbi dogmatizmusával szembeforduló Gáll Ernő, aki úgy vélte, hogy a marxista filozófia újraértelmezése és revíziója elkerülhetetlen, és azt az időközben akár Nyugaton, akár a szocialista lágeren belül megszületett kritikai reflexiók alapján kell kötelező módon elvégezni. Gáll pontosan látta, hogy az 1960-as évek gondolkodásának fő áramlata Nyugaton és Keleten egyaránt a baloldalról, mint a progresszió lehetőségéről szól, ez állott a neomarxista kritikai elméletnek, társadalomelméleti kutatásoknak és filozófiának a legnevesebb műhelyéhez, a Frankfurti Iskolához tartozók érdeklődésének a középpontjában, de erre ösztönözhette őt Illyés Gyulának az 1960-as évek második felében a nemzeti kérdésben kikristályosodott álláspontja is.
Fontos észrevennünk, hogy ennek a célnak az elérését a hithű marxista Gáll a rendszeren belül képzelte el, amely rendszer tökéletesítésének a lehetőségében őszintén és töretlenül hitt. Ahogyan azt is elhitte, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. Kongresszusán mondott Hruscsov-beszéddel elindított, és Romániában, a Nicolae Ceauşescu hatalomra kerülését követően, önvizsgálattal és rehabilitálási kísérletekkel folytatott folyamat nyíltan szembenéz a múlt túlkapásaival, eltorzulásaival, törvénytelenségeivel és borzasztó kegyetlenkedéseivel, és ennek eredmény
