A költöző madarakkal együtt

szálltál le Afrikában.

Retúr jegyet vettél, de tudtad,

hogy a visszafelé tartó gépen

már nem ugyanaz az ember ül majd.

A megígért két óra helyett harminc év időeltolódás,

amikor első este a bárban

többen is megszólítanak.

Addig nem tudtad,

hogy tele vagy fénnyel,

de most mintha kinyitottak volna rajtad

sok ablakot,

és be akarnának nézni rajta,

de elvakítja őket a kiáradó fény.

Ő nagyon találóan azt mondta,

„You look so pretty like the sun.”

És másnap elvitt megnézni a naplementét,

amiről neked a túlérett keserűnarancsok

jutottak eszedbe egy másik nyaralásról –,

először nem értetted,

miért nem szedik le őket a helyiek,

aztán rájöttél, hogy olyanok,

mint a túl korán tett ígéretek,

csak elviselhetetlenül sok cukorral

lehet elfogyasztani őket.

Ahogy ültetek ott a padon,

és néztétek a csillaghullást,

egyikőtök sem mert kívánni semmit,

közben a maracuja indái mellettetek

kitartóan kapaszkodtak felfelé,

akár az imák.

Ő később sem panaszkodott,

mint a többiek.

Nem hozta szóba, hogy az apja korán meghalt,

és ő lett a családfő tizenhárom évesen.

Nem mondta azt sem, hogy a testvére kisfiát ő neveli,

de elfogadta, amikor vettél neki egy új cipőt –,

cserébe meghívott magához, főzött neked.

Az ilyen történetek mindig máshol végződtek,

de ugyanúgy kezdődtek: ezzel a kiszabadított fénnyel,

amit aztán nem lehet

bezárni például az irodádba,

amikor hazaérve, hogy eltereld róla a figyelmed,

napokon át

hajnalig dolgozol.