Azt gondoltuk, mi vagyunk azok. 

Láttam magunkat. 

Mi voltunk,

akiket egy vasutas beszélt le az ugrásról,

hiszen nem tud úgy senki beavatkozni egy krízisbe,

mint a vasutas, aki szedett már össze kezet és lábat 

a szolgálati idejében.

„Hát, nem jó,” ennyit mondott, megtörölte

a száját a kézfejével, és lassan, nehézkesen

feltápászkodott, hogy hozzon még egy kört,

„mit iszol?”, kérdezte, valamit rendszerint ittam,

tervei voltak, pár év és jön a szolgálat

vége, Derridát meg Petrit olvasott a műszakok alatt,

tőle hallottam először, hogy posztmodern, 

nem értettem és talán most sem érteném.

Meghalt, két évvel a nyugdíj előtt a cukor,

az alkohol vagy egy kórházi fertőzés miatt.

Akkor már jó ideje nem beszéltünk,

elmúltak az idők, amikor azonnal kellett valaki, 

és felcsöngettem, és leültetett,

és bort töltött, és hozzátette,

hogy sok évvel azelőtt örökölt egy bőrkabátot

egy cimborától, aki magát a kiserdőben hagyta,

és neki elege van abból, hogy az öngyilkosokkal

nem lehet beszélni.