Meg fogja fojtani. Egészen bizonyos. Hogy megfojtja. Tekeredik rajta. Sokszorosan. Körbe-körbe. Szép lehetne. De nem az. Nem fiatal már. Helyenként szárazak az ágai. És göcsörtösek. Nemcsak az ágai szárazak. Sok most a száraz levél is. Majdnem annyi, mint a zöld. Fityegnek szanaszét. Nem hullanak le maguktól. Kétségbeesve kapaszkodnak az ágba. Utolsó erejükkel. Satnya kis szárukkal. Pedig igazán megtehetnék azt a szívességet, hogy maguktól lehullanak. Mint odakint, a természetben. Követik az évszakok váltakozását. A szobanövények leszarják az évszakok váltakozását. És az ágak úgy tekerik körbe a gerendát, mintha meg akarnák fojtani. Le kellene szedni a száraz leveleket. Hajtanak majd új, zöld levelek. Akkor nem lesz ennyire ronda látvány. A gerenda szép. Egyenes. Erős. Mégis hagyja. Hogy fojtogassák. Nem mozdul. Nem kiált. Csak tűri. Tartja a rátekeredő ágakat. A zöld és a száraz leveleket. Egyre többször tekeredik rá az ág. Él a növény. Növekszik. Nő. Vagy férfi. Van a növényeknek neme? Növekszik a növény. Növendék növény. Nem, mert már nem fiatal. Akkor nem lehet növendék. Minden növendék, ami növekszik? A gerenda a támasza. Tartja a házat. Tartja a növényt is. Csendben. Némán. Méltóságteljesen. Lehet méltóságteljes egy gerenda? 

Ezek jutottak eszébe azokban a percekben, amikor a kutyaszőrös takarón ült a kanapén. Nem bánta, hogy kutyaszőrös a takaró. Éppen azt a célt szolgálta, hogy magát a kanapét megóvja a kutyaszőrtől. Habár kérdéses volt, minek óvni a kanapét, ha sosem látszik, mert elfedi a kutyaszőrös takaró. Voltaképpen tehát egy soha nem látható szépséget őriznek. Csak éppen nem lehet tudni, hogy kinek és minek… Ült, és a plafon felé bámult.

Ült a kutyaszőrös takarón a kanapén, hátrahajtott fejjel, ami nem volt szokása. Meg is számolhatná akár, hányszor ült így az elmúlt években, hogy a fejét nem maga tartotta, csak hagyta megpihenni a fejtámlán. Igaz, a fejtámlát szabályozni lehet, magasabbra vagy alacsonyabbra állítani. Most egészen magasra volt állítva. Nem szerette, ha a nyaka hátrabicsaklik. Ez így éppen jó volt, nyugalmi állapotban látta a plafont. Látta a gerendát, amiről ugyan nem tudta, hogy lehet-e méltóságteljes. És látta a növényt, a már nem fiatal, mégis folyamatosan növekvő növényt, ami ezáltal még növendéknek is tekinthető. Ezt nem tudta biztosan. De egyelőre nem érezte szükségét, hogy a dolgok ilyen mélységébe lemerüljön… Ült, és a plafon felé bámult.

Ült a kutyaszőrös takarón a kanapén, hátrahajtott fejjel, előrenyújtott lábbal, mert a kanapénak nemcsak a fejtámlája volt állítható, hanem a lábtartója is, méghozzá elektromosan. Csak egy gombot kellett megnyomni, hogy felfelé elinduljon, és egy másikat, hogy visszacsukódjon. Most csaknem vízszintesig volt felnyitva, azon nyugtatta a két előrenyújtott lábát... Ült, és a plafon felé bámult.

Ült a kutyaszőrös takarón a kanapén, hátrahajtott fejjel, előrenyújtott lábbal, egy szegfűszeget rágcsált a szájában. Azazhogy nem is rágcsálta, inkább csak szopogatta, óvatosan forgatta a nyelvével, tolta jobbra-balra. Furcsa talán, miért éppen szegfűszeget, miért nem drazsét, cukorkát, csokoládéba vont kávészemet, cseresznyét, esetleg jégkockát. A szegfűszeges üveg a fűszeres szekrényből már rég kiköltözött. Ott állt a pulton, hogy kéznél legyen, ha rátör a rágcsálási kényszer. Orális fixációja van, állandóan rágnia kell valamit: a körmét, a tollát, az ajkait. Ezért aztán az otthona különböző pontjaira fogpiszkálót rakott. Legyen kéznél minden helyiségben, minden helyiség minden sarkában, ha rátör a rágcsálási kényszer. Az orális fixáció leküzdhetetlen valami, és ha semmi nem kerül a kezébe, akkor az ajkát kezdi harapdálni. Az pedig rohadt egy dolog, mert ha egyszer elkezdte, nem lehet abbahagyni. A szája mindig vele van, nem lehet letenni, nem lehet valahol elhagyni, a fogait sem tudja elkülöníteni, úgyhogy legalább egy fogpiszkáló legyen. A rágógumi is csak félmegoldás, azt könnyű félretolni. A fogpiszkálóval óvatosabbnak kell lennie. De annál valamicskét jobb a szegfűszeg, annak legalább van valami íze. A hatását is lehet érezni, mert a szegfűszeg bizony, ha rágják, zsibbasztó. Mondta az idegenvezető azon a furcsa nevű szigeten, hogy az ott termesztett szegfűszeg komoly exportcikk. Viszik Európába, és lidokaint készítenek belőle... Ült, és a plafon felé bámult.

Ült a kutyaszőrös takarón a kanapén, hátrahajtott fejjel, előrenyújtott lábbal, egy szegfűszeget rágcsált a szájában. Most már tényleg rágcsálta, de elunta a szopogatást, és ráharapott. Ettől erősebben érezte a zsibbasztó hatást, élvezte. Ízlelgette, vajon hol erősebb, a nyelvén, az ajkán, a fogíny közelében. Nem volt különbség, mindenütt ott volt, és jó volt. Vágyott most erre a zsibbadásra, erősebbnek is örült volna, de a semminél ez is jobb volt. Letapogatta a nyelvével az apró, barna, száraz virág szárát, aztán a szirmait. Elforgatta, hogy a szárát rágcsálhassa előbb. Vigyáznia kellett, nehogy lenyelje, ne söpörje félre a szája egyik sarkába, hogy aztán tudomást sem véve, nekiessen az ajkainak. Jóleső érzés volt, hogy koncentrálnia kell, a figyelmét a szegfűszeg apró szárára irányította. Tudatos volt, mindful, ahogy az angol mondja, vagy a magyar, ha tud angolul, csak azt a száracskát volt szabad rágcsálni, semmi mást… Ült, és a plafon felé bámult

Ült a kutyaszőrös takarón a kanapén, hátrahajtott fejjel, előrenyújtott lábbal, a szájában tudatosan, azaz mindfully, egy szegfűszeget rágcsált. Egyelőre csakis a szárát, előbb-utóbb el fog fogyni, már sejtette. Ez nem olyan, mint a fogpiszkáló, hogy csak rágcsálja kedvére, aztán lényegében ugyanolyan állapotban kiveszi a szájából, és kihajítja a szemetesbe. Ez el fog fogyni, és akkor kell egy másik, egy új. De erre még nem akart gondolni, még csak a száránál tartott, még nincs oka aggodalomra. Még elég korán van, alig múlt este kilenc, és még itt vannak a többiek, itt mozgolódnak, járkálnak fel-alá. Mögötte járkálnak, mert a kanapé háta mögött van egy közlekedő, azon át lehet eljutni az előszobából a konyhába. Most már nem emlékszik, és nem is érti, miért így kellett berendezni a lakást. Mindig is irritálta, ha valaki hátulról bele tudott lesni a könyvbe, amit olvasott, vagy az ölébe tett laptop képernyőjére, amin dolgozott. Őrülten idegesítette, hogy ő nem látott hátrafelé, ellenben őt mindenki látta, azt is látták, hogy most sem könyv nincs a kezében, sem laptop az ölében. Most egyszerűen csak ül, és bambán bámul a plafon felé… Ült, és a plafon felé bámult.

Ült a kutyaszőrös takarón a kanapén, hátrahajtott fejjel, előrenyújtott lábbal, a szájában tudatosan, azaz mindfully, egy szegfűszeget rágcsált, mostanra eljutott a virágig. A rövid, barna szár lényegében szétmállott a szájában, úgyhogy következtek a szirmok. Egyenként, lassan akarta őket elrágcsálni, nehogy túl hirtelen fogyjon el az egész, megszűnjön létezni a szegfűszeg, és akkor vagy elkezdi harapdálni az ajkát, vagy fel kell állnia, és hoznia egy másik szegfűszeget a konyhapultról. Ehhez egyáltalán nem volt kedve, nem akart velük találkozni, legalábbis szembetalálkozni semmiképp. Abba már beletörődött, hogy látják őt, ahogy ül, és semmit nem csinál, talán még az egyszerű, hétköznapi semminél is rosszabbat: egyszerűen csak néz, üres tekintettel néz ki a fejéből, a plafont bámulja, és az égvilágon semmi hasznosat nem cselekszik. Ez különös, rendkívül különös, mert az aztán kurva élet, hogy ő nem üldögél csak úgy, céltalanul, legfőképpen nem bambán, kifelé nézve a fejéből és a plafont bámulva. Szóval ez már önmagában is nagyon szokatlan volt, de eddig nem szóltak hozzá. Abban reménykedett, hogy ezután sem fognak, és nem kérdezik meg, hogy látta-e a kiskockás inget vagy a fehér nadrágot. Kevés dolgot gyűlölt annál jobban, mint amikor egy utazásra valaki nem képes időben elkezdeni összeszedni a holmiját, hanem előző este fog hozzá, akkor is lehetőleg jó későn, amikor nála már szünetel az ügyfélfogadási idő, és nem akar azon gondolkodni, hogy hol látta utoljára a kiskockás inget, vajon bekerült-e a mosásba, talán már ki is vasalta, vagy még a szennyeskosárban van, sőt, esetleg odáig sem jutott el, mert a tulajdonosa, vagy inkább: a viselője, ez ugyanis gyakorta megesik, hogy a kettő nem ugyanaz, némelyik póló, pulóver vagy akár nadrág is körbejár közöttük, aki kapja marja, first come first serve, ahogy az angol mondja, vagy a magyar, ha tud angolul, szóval aki éppen legutóbb viselte, arra sem vette a fáradságot, hogy odáig elvigye... Ült, és a plafon felé bámult.

Ült a kutyaszőrös takarón a kanapén, hátrahajtott fejjel, előrenyújtott lábbal, a szájában tudatosan, azaz mindfully, egy szegfűszeget rágcsált, mostanra már voltaképpen végére ért a virágnak is, egyetlen utolsó szirom maradt, három már eltűnt, szétrágta, lenyelte, jóleső, enyhe zsibbadást érzett a szájában. Az utolsót, a negyediket harapdálta még, gyengéden, óvatosan, mint a szeretője fülcimpáját szokta az ember, nem akar fájdalmat okozni, csak játszik, évődik. Azzal az egy szirommal próbált spórolni, mert semmi, de semmi, egyáltalán, egy fikarcnyi kedve sem volt ahhoz, hogy felálljon, és elsétáljon a konyhapulthoz. Mert akkor azonnal észreveszik, rájönnek, hogy az imént nem csalt a szemük, nagyon is jól látták őt a kanapén, ahogy a mihasznaság tökéletes mintapéldányaként éppen semmit tesz, bámul a semmibe, a plafon felé, pedig ott aztán rohadtul nincs semmi, csak a csenevész futónövény tekereg a fagerendán a sok száraz levelével, amiket rohadtul le kellene, már rég le kellett volna szedni valakinek, de ritkán van az, hogy valaki ráérjen, mert itt többnyire senki nem ér rá semmire. A csomagolásra sem értek rá egészen mostanáig, az utazást megelőző estéig, az estének is inkább a végéig, amikor mindjárt tíz óra, és még fel-alá caplatnak, hogy kinek van napteje, és el ne felejtsünk power banket berakni a fedélzeti bőröndbe. Last minute foglalták a jegyet, most last minute csomagolnak. Az egész élet last minute, ami rettenetes, de láthatóan ez senkit nem bosszant rajta kívül. Őt bosszantja csak, mert ő amilyen pedáns, már két nappal előre elkezdi összeszedni a szükséges holmit, legalábbis normális esetben úgy szokta, az utóbbi időben, normális eset azonban kevés akadt, legfőképpen nem normális esetek voltak, amelyeknek a nem normális volta abból adódott, hogy bár tudott az utazásról, és tudta magáról, hogy biztonságosan, időben szereti összeszedni a holmiját, nem hagyva semmit az utolsó percre, ennek ellenére sokszor hagyott sok mindent az utolsó percre, ez bosszantotta a leginkább, hogy újabban nem tud pedáns lenni, kicsúszik az időből, kicsúszik alóla az idő, kicsúszik néha a tér is, olyan furcsán alakul az is, néha összemegy, máskor kitágul. Most, abban a pillanatban, amikor csak ül a mihasznaság mintapéldányaként, és a plafont bámulja, azért is bosszantja a last minute csomagolás, mert ő nem tud elutazni velük, a balesete miatt, ami nem volt nagy baleset, csak egy rossz lépés, egy ballépés, mondhatni félrelépés, de annál súlyosabb következményekkel járt, mert a térdszalagszakadás nem kis dolog, azt mondják, komoly műtéttel jár, és utána hónapokig is eltarthat a lábadozás, ettől pedig irtózik, mindenféle inaktivitástól irtózik, de legfőképpen, mindent felülmúlóan attól irtózik, hogy az inaktivitásának, a mihasznaságának más is a tanúja lehet… Ült, és a plafon felé bámult. 

Ült a kutyaszőrös takarón a kanapén, hátrahajtott fejjel, előrenyújtott lábbal, már nem rágcsált szegfűszeget a szájában, sem tudatosan, azaz mindfully, sem másként, mert a szegfűszeg végleg elfogyott, elmállott, elmúlt, mintha soha nem is létezett volna. Pedig az imént még itt volt nagyon is, valóságosan, érezte a szárát, a szirmait, szurkálta a nyelvét, zsibbasztotta a száját, és aztán egyszer csak vége lett. Mindennek és mindenkinek vége tud lenni csak úgy, hirtelen, egyik pillanatról a másikra, egy épületnek is, egy vonatnak is, egy fának is, egy embernek is, de akár egy egész országnak, vagy az egész világnak, hát akkor miért pont egy aprócska szegfűszegnek ne lenne vége, erre kár is a szót vesztegetni, még a gondolatot is kár. Fontos csak az, hogy a szegfűszeg elmúltával ne kezdje újra az ajkát harapdálni, mert ha azt egyszer elkezdi, akkor bizony nem lesz vége, és az beláthatatlan következményekkel járhat, akkor ráncos is lesz, meg csúnya is lesz, meg akaraterő-hiányban szenvedő is lesz, meg még az isten se tudja, mi minden lesz vagy nem lesz. Most kellene felállnia és elcsoszognia a mankóival a pulthoz egy újabb szemért, csakhogy ettől is irtózik, a mankókkal csoszogástól, undorító hangja van a csoszogásnak, undorító hangja van a mankónak, főként az egyiknek, fémesen koccan benne valami minden egyes földet éréskor, undorító hang, nemcsak attól undorodik, hogy hallja, hanem attól is, hogy mások hallják, akkor is, ha tudja jól, nagyon jól, hogy a többieknek, a másoknak nem szokása ilyesmire figyelni, mindenki el van foglalva a maga problémájával, és ha meglett a kiskockás ing, a fehér nadrág és a power bank, akkor újabb dolgok jutnak eszükbe, amiről töprengeni lehet, amit keresni lehet, és ami lehetetlenné teszi, hogy azonkívül bármi másra figyeljenek.. Ült, és a plafon felé bámult.

Ült a kutyaszőrös takarón a kanapén, hátrahajtott fejjel, előrenyújtott lábbal, már nem rágcsált szegfűszeget a szájában, épp ellenkezőleg, azon törte a fejét, hogyan tudna még egy szemet szerezni anélkül, hogy fel kellene állnia, vagy akár csak meg kellene mozdulnia. Megmozdulni sem akaródzott, jó volt ülni, és jó volt bámulni, kifelé a fejéből, a saját arcából, a szemgödréből, szótlanul, sőt bambán, legalábbis feltétlenül a bambaság látszatát keltve, mintha ott sem volna, mintha senki észre sem venné, mozdulni sem mert, moccanni sem, a levegőt is halkan, óvatosan vette, nehogy feltűnést keltsen. És akkor megszólalt az első, és nem ám csak úgy megszólalt, mintegy jobb híján, hanem egy nagyon is valóságos kérdést tett fel, és nem lehetett úgy tenni, mintha nem hallaná, mert a nevén szólították, rögtön a kérdéses ruhadarab előtt hangzott el a keresztneve, pontosabban a gyakran használt beceneve. Márpedig ezen a néven nem szólítja akárki, erre bizony oda kell figyelni, és meg kell hallani a kérdést, egyszer még esetleg el lehet bújni a mihasznaság és a bambaság álarca mögé, de utána mindenképpen azt kell mutatni, hogy még él, még hasznos tagja a társadalomnak, és igenis van véleménye arról, hogy nem találkozott-e a kék fürdőnadrággal. Ezen komolyan el kellett gondolkodnia, látta-e az elmúlt napokban a szennyeskosár környékén, avagy netán a frissen mosott ruhák között, de hát idén még nem volt strandszezon, ugyan mi az istennyiláért venne fel valaki az évnek ebben a szakában fürdőnadrágot. A mihasznaság és a bambaság álarcát igen hamar le kellett vetnie, és akkor ott állt – akkor is, ha fizikailag még mindig ült – tudatlanságának teljes zavarában, és mivel az agya felmondani látszott a szolgálatot, egyáltalán nem tudott rájönni, látta-e a szóban forgó tárgyat az elmúlt napokban. Ezt viszont rettentő kellemetlen, talán egyenesen kínos lett volna bevallani, inkább a sokszor alkalmazott taktikához folyamodott ezúttal is: vissza kell vágni, számon kell kérni, miért rajta keresi mindig mindenki a kacatjait, nem is nézett fel, csak belesüvöltötte a levegőbe az elégedetlenség és a frusztráltság kérdését, nevezetesen, hogy neked is mi a büdös francért most kell kezdened a csomagolást, és különben sem szokásom csak úgy találkozni holmi fürdőnadrágokkal, nem jönnek szembe a járdán, nem integetnek a szennyeskosár peremén. Idáig tartott a válasz, a másik boldogtalan arcot vágott, és magában sziszegett, persze gondosan ügyelve arra, hogy csak látszólag magában sziszegjen, ám a valóságban nagyon is jól hallják mások is, kiváltképp az, akinek szól, hogy mégis mi a faszért kell mindig, de tényleg mindig, mindent, de tényleg mindent elpakolni... Ült, és a plafon felé bámult.

Ült a kutyaszőrös takarón a kanapén, hátrahajtott fejjel, előrenyújtott lábbal, már nem rágcsált szegfűszeget a szájában, csakhogy már nem is vágyott újabb szem szegfűszegre, most már nem egy újabb szem szegfűszegre vágyott. Hanem arra, amire egyébként sehol nem szokott, hiába kínálják, sem étteremben, sem vendégségben, sem családi összejövetelen, sem kerti partin, sem hidegben, sem melegben, sem étkezés előtt, sem étkezés után, egyetlen helyen és egyetlen esetben vágyott csak erre, amikor otthon kellett lennie velük, és felbosszantották. Akkor vágyott egy pohár pálinkára, de akkor igazán, istenigazából, csillapíthatatlanul vágyott rá, egyetlen perc alatt megérett benne ez a sóvárgás, és semmi, senki nem tudta sem lecsillapítani, sem elfeledtetni, mert egyetlen helyen és egyetlen esetben szüksége volt a feszültségcsökkentésnek erre a módjára, erre nem tudott semmilyen más megoldást találni az évek során, nem tudott semmilyen helyettesítő módszert kifejleszteni, pedig próbálkozott elvonulással, imádsággal, kertben tett sétával, mély ki- és belégzéssel, toporzékolással, ajtócsapkodással, üvöltözéssel, sírással, nyugtató tablettával, napraforgómag-ropogtatással, körömreszeléssel, szőnyegporolással, a konyhai edények nagy csörömpölés közepette való elpakolásával, bömbölő zene hallgatásával, tornagyakorlatokkal, a telefonja céltalan basztatásával és a felugró ótvar short videók megnézésével. Minden hiába. Ilyenkor szüksége volt egy pohár pálinkára. Nem kupicára, nem pohárkára, főleg nem a francos kis modern készletből, amelyik már nem is féldecis, csak legfeljebb négycentes, egy frászt, neki egy emberes pohárral kellett, legalább féldecis pohárban, de az is jól megtöltve, színültig, karimáig, olyannyira, hogy fel se lehessen emelni a pultról, ahol beletöltötték az italt, le kelljen hajolnia hozzá, és leszürcsölni a tetejét, mielőtt a szájához emeli, és egyhajtásra kiissza, aztán leengedi a kezében tartott poharat, vár néhány másodpercig, majd újra a szájához emeli, és kiissza belőle azt a két-három cseppet, ami még lefolyt a széléről, és összegyűlt az alján. Aztán csak élvezi a szájában visszamaradó gyümölcsös ízt, élvezi, ahogy a nyelőcsövét átmelegíti az ötven-, néha hatvanfokos szesz, aztán a gyomra is bizseregni kezd tőle, és pár röpke perc múltán eljut a szesz az agyáig, lazábbnak érzi magát, tompábbnak vagy felszabadultabbnak, zsibbadtabbnak vagy vidámabbnak, attól is függ, mennyire kipihent, milyen lábbal kelt fel, milyen napja volt, de egy dolog bizonyos, hogy kevésbé ingerlik már a körülötte lévők, a fel-alá caplatásukkal, miközben belelátnak a könyvébe vagy a monitorjába vagy akár egyenesen a fejébe, az agyába, a kis labirintusos tekervények közé, vagy a lelkébe, már ha egyáltalán van az embernek olyan, és ha van, akkor vajon hol van, mert a szentlélek az galamb formájában röpköd a világban, de mi van a sok más lélekkel, amelyik nem szent, csak halandó, mezei emberek lelke, azok is röpködnek-e vajon, ezt a paptól kellene megkérdezni, de mostanában nem nagyon találkozik papokkal. Szóval jönnek a körülötte lévők, a körülötte élők a hülye kérdéseikkel, amelyekre nem tud válaszolni, azzal, ahogy látják, még ha nem is nézik, hogy ő bambán néz ki a fejéből, a puszta létezésükkel, ahogy ott csoszognak és szuszognak, és fejhangon sipítoznak, vagy éppen mély hangon dörmögnek, aztán egymásra üvöltöznek, hogy miért sipítozik, miért dörmög, miért röhög, miért csoszog, miért szuszog, egyáltalán, miért van, miért nem képes megtenni azt a szívességet, azt az igazán elhanyagolható, egészen parányi kis szolgálatot, hogy tüstént megszűnik létezni, elcsendesedik, befejez mindenféle mozgást, mindennemű hangnak a kiadását, és tapintatosan köddé válik. Egy szó mint száz, igen kellene most az a pálinka, de azért meg aztán egészen biztosan és végképpen fel kellene állni, mert az ugyan önszántából egészen biztosan nem fog idejönni, kérni viszont kellemetlen, rémesen kellemetlen, sokkal kellemetlenebb, mint egy szegfűszeget vagy fogpiszkálót, mert abból nyomban rájönnek, hogy ő nemcsak bamba és mihaszna, de mindennek a tetejébe még alkoholista is, mert mi egyébért kérne pálinkát csak úgy, egy teljesen átlagos, mondhatni szürke hétköznap este, amikor mindenki éppen otthon van, mindenki vidám, és mindenki izgatott a másnapi utazás miatt… Ült, és a plafon felé bámult.

Ült a kutyaszőrös takarón a kanapén, hátrahajtott fejjel, előrenyújtott lábbal, már nem rágcsált szegfűszeget a szájában, már nem is vágyott újabb szem szegfűszegre, most már nem egy újabb szem szegfűszegre vágyott, hanem egy emberes pohár pálinkára. Méghozzá olyan erősen, hogy akár mankó nélkül is elindult volna érte, ha akkor meg nem szólal a másik, aki fel-alá csoszog mögötte, időnként odanyüszög a kisebbik kutyának, aki a kanapén hever összekucorodva, vagy éppenséggel a nagyobbnak, amelyik az előszoba hideg kövezetén fekve liheg, kicsit csorog a nyála, nem tehet róla, ő ilyenfajta. Jön a kérdés, jó hangosan, mert a fülében fülhallgató van, közben a barátnővel kell forró drótot tartani, össze kell hangolni a szetteket, mintha nem volna teljesen mindegy, hogy négy napig mit vesz fel az ember, főleg, hogy az idő felét a strandon tölti, ahol egyébként sem kell semmi, ám nagyon is úgy tűnik, hogy kell, például kell egy városnéző retikül. Mégis, mi a jóisten az a városnéző retikül, talán majd elmegy szépen magában, megnézi a várost, aztán visszatér és elmeséli, mit látott, hát abból ugyan nem eszel, édes kincsem, hogy a munkahelyre való, igazi bőr retikült megkapd egy hétvégi lazulásra, vigyél csak bátran egy textiltáskát vagy a saját kék táskádat, az persze nem jó, de miért is nem, mindegy, ja, hogy az mind csövesen néz ki. Ebből aligha lesz kompromisszum, mert a másik már elviharzott, csoszogás helyett éktelen trappolással, még a kövön hűsölő kutyát sem méltatta figyelemre, a szobája ajtaját annál inkább, mert úgy becsapta, hogy kis híján kiesett a közepe. Most jönne jól, kurva jól az a pálinka, hogy a feszültségnek ezt a hatványozott fokát is oldja egy kicsit, hogy ne kelljen ott helyben gutaütést kapnia, hogy elviselje azt az érzést, hogy ő nem jó, nem elég jó, vagy egyáltalán nem jó semmire, nem elég, amit adni, ajánlani, nyújtani tud, soha, semmi nem elég jó és nem elég szép, és úgy en bloc nem elég, ahogy a francia mondja, vagy a magyar, ha tud franciául, és ő most ráadásul még fizikailag is egészen egyszerűen tehetetlen, föl sem tud állni a mankói nélkül, csak ülni tud és a plafont bámulni... Ült, és a plafon felé bámult.

Ült a kutyaszőrös takarón a kanapén, hátrahajtott fejjel, előrenyújtott lábbal, már nem rágcsált szegfűszeget a szájában, már nem is vágyott újabb szem szegfűszegre, most már nem egy újabb szem szegfűszegre vágyott, hanem egy emberes pohár pálinkára. Ám ugyancsak távol állt még az alkoholizmustól, mert felállni és elindulni továbbra sem akaródzott, vagyis annyira azért mégsem kívánja, ezzel nyugtatta magát, már amennyire az ember tudja magát nyugtatni, miközben szétveti az ideg. A kiskutya odébb kúszott a kanapén, befeküdt az ölébe, és finoman rángatózott álmában, időközben pedig felneszelt a nagyobbik is, nem akart kimaradni a családi összetartásból, hát odacammogott álmosan, két mellső lábát feltette a kanapéra, a kutyaszőrös takaróra, és nézett rá, kilógó nyelvvel lihegett, el-elcsöppent a nyála, aztán felhúzta maga mögött a két hátsó lábát is, teljes testével felkerült a kanapéra, a kutyaszőrös takaróra, kinyújtózott, és úgy feküdt, hogy a fejét oldalra fordította, ő is a plafon felé bámult. Hirtelen becsukta a szemét, mert éles fény világított bele, megjelent ugyanis az előszoba felől a harmadik, egy fejlámpával, ami már világított, holott a lakásban égtek a lámpák, senkinek nem volt szüksége ekkora extra fényre, és jól tudták, hogy ez csak az erkélyen válik fontossá, ahová most ki fog menni, hogy körülnézzen, átkémleljen a kis park fölött, esetleg csibészkedve bevilágítson a szemközti ikerház egyik ablakán, meglepjen egy padon csókolózó párocskát, megijesszen egy dolgát végző kutyát, vagy megzavarja az éjjeli madarakat az erős fénycsóvával, nem tudták erről lebeszélni, és a fejlámpa a sajátja lévén, elvenni sem igen akarták tőle. Közben ütött a falióra, az a régi darab, ami már legalább ötször költözött, nemcsak másik házba, de másik országba is, pontosan egyet ütött, mert félkor csak egyet kell, egészkor mindig annyit, ahány óra van, de félkor mindig csak egyet, ezek szerint már fél tizenegy van, vagy esetleg fél tizenkettő, ezt nem tudta biztosan, de nem volt kedve az óra irányába fordulni… Ült, és a plafon felé bámult.

Ült a kutyaszőrös takarón a kanapén, hátrahajtott fejjel, előrenyújtott lábbal, már nem rágcsált szegfűszeget a szájában, már nem is vágyott újabb szem szegfűszegre, most már nem egy újabb szem szegfűszegre vágyott, hanem egy emberes pohár pálinkára, noha próbálta magát hozzászoktatni a gondolathoz, hogy erről most le kell mondania. El kell engednie, ma divatos kifejezéssel, let it go, ahogy az angol mondja, vagy a magyar, ha tud angolul, ez már majdnem olyan, mint a let it be, és akkor persze rögvest megérkeznek a Beatles-hez, mert az a sztár, a favorit, a mindent felülmúló, a szuperlatívusz, az aztán igazi zene, máig nem született párja, szereti hallgatni, együtt szokták, a fejlámpás meg ő, igazi lemezjátszón. Nem mindig egyszerű, mert állatira figyelni kell, a ritmust, a ritmusváltást, a hangszerelést, az egyes szólamokat, és néha azért elveszíti a fonalat, elkalandoznak a gondolatai, meg annyira nem képzett zeneileg, hogy minden finomságot követni tudjon, és ezért elszégyelli aztán magát, néha a fejlámpás rajtakapja. Azt már megtanulta, hogy nem szabad közben beszélni, azt is tudja, hogy tényleg állatira kell figyelni, ezt lényegében már élvezi, mert rájött, mi az igazi zene, és hogyan lehet zenét értőn is hallgatni, csak azt már nem tudja lekövetni, amikor háromnegyedesből kilenchatodosra vált a ritmus, vagy valami ilyesmi, és ez zavarja, nem érzi magát elégnek, nem érzi magát teljesnek, pedig vágyja erősen, hogy a fejlámpás büszke legyen rá… Ült, és a plafon felé bámult. 

Ült a kutyaszőrös takarón a kanapén, hátrahajtott fejjel, előrenyújtott lábbal, már az emberes pohár pálinkáról is lemondott, nemsokára vége az estének, és akkor reggelig nyugalom lesz, szépen elvonul mindenki a maga vackára. A nagyobbik kutya már erősen liheg, melege van bent, ki kell engedni a helyére, ő kinti jószág, de most ahhoz is fel kellene állni, ehelyett jobb lenne valakit megkérni, már megint valakit, holott itt elég nehéz bárkit találni, nemhogy valakit, mert hirtelen minden valaki senkivé zsugorodik össze, amint feladat van, rendesen az ő feladata lenne a kutya kieresztése, nem is feladat, mert szereti csinálni, szereti ezt a dögöt, amelyik hároméves elmúlt, de még mindig olyan szertelen, mintha kölyök volna, rohangál, ugrál, meglepően magasra is tud ugrani, még a hátsó lába is felemelkedik a levegőbe, mindenesetre mankós ember számára veszélyes üzemnek számít. Sajnálja ezt, érthető okokból sétálni sem tud velük, nesze neked megint egy frusztráció, mert milyen gazda az, amelyik nem sétál a kutyájával, és nem is foglalkozik vele különösebben, hát minek az ilyennek kutya, gondolható, a kutya is nyilvánvalóan ezt gondolja, amikor néz rá nagy szemekkel, kutyaszemekkel, és ha beszélni tudna, lehet, hogy panaszkodna egy kicsit, mert ugyan sok más kutyához képest nekik aztán csöppet sincs rossz dolguk, csak hát ezek a kutyák vélhetően nem tudják, hogy más kutyákhoz képest csöppet sincs rossz dolguk, és az emberi gyarlóság megvan bennük, talán ez kutyai gyarlóság is, hogy sosem elég jó, ami van, mindig több és jobb kell… Ült, és a plafon felé bámult.

Ült a kutyaszőrös takarón a kanapén, hátrahajtott fejjel, előrenyújtott lábbal, már az emberes pohár pálinkáról is lemondott, nemsokára tényleg vége az estének, és akkor reggelig tényleg nyugalom lesz, most vette a fáradságot, és elfordította a fejét az óra felé, háromnegyed tizenegy, akkor amit az imént ütött, az a fél tizenegyet jelezte, vagy mégsem, mert abban a minutumban felbukkant a fejlámpás, immár hál’istennek kikapcsolt világítással, odavágtatott a faliórához, kinyitotta az ajtaját, amelyik ezt fájdalmas nyiszorgással kísérte, elvette a fadoboz belsejében heverő kis kulcsot, és elkezdte felhúzni őkelmét, a mutatóit a megfelelő helyre igazította, miközben megeresztett néhány keresetlen szót, mondhatni szidta az órát, mint a bokrot, mint szódás a lovát, mert miért nem képes pontos lenni, és miért félkor üti azt, amit egészkor kellene, ráadásul azt is pontatlanul, nem annyit, ahány óra van, egyelőre nem lehetett tudni, hány óra is van akkor pontosan, a kutyát közben valaki mégiscsak kieresztette, akadt valaki, aki ráért erre is, aki nem a szeszélyesen járó faliórával volt elfoglalva, nem is afeletti felháborodásával, hogy nem kaphatja meg a kiszemelt városnéző táskát, hanem aki nem olyan régen még a kék úszónadrágját kereste, amit időközben megtalált, aminek örülnie kellett volna a tudomány jelenlegi állása szerint, ehelyett újabb foga közötti, de kifejezetten másoknak szóló sziszegéssel adott jelt a találás tényéről, most már nem azt sziszegte, hogy mi a faszért kell mindig mindent elpakolni, hanem hogy miért kellett a kérdéses holmit a prehistorikus rétegekben elhelyezni, így mondta, prehistorikus, ami akár elegánsan is hangozhatna, latinos műveltségről, történelmi tudásról tehetne tanúbizonyságot, az adott helyzetben mégis annyira komikusnak hatott, tragikusnak és komikusnak egyszerre, tragikomikusnak, hogy nem tudott mást csinálni, mint hogy elkezdett nevetni, előbb amolyan erőtlenül, meggyőződés nélkül, ami hamarosan átfordult hahotába, ekkor természetesen, ahogy mindig lenni szokott, amazok megkérdezték, hogy min nevet, annak tudatában kérdezték, hogy erre nem fognak választ kapni, mert a nevető ezáltal csak még jobban nevet, néha hangosan és szinte fülsértően, máskor halkan, némán, magában rázkódva, ezek akár sűrűn váltakozhatnak is, az kétségtelen, hogy sem abbahagyni nem fogja, sem elmondani, hogy mi is képezi nevetség tárgyát, mert amint megszólal és beszélni próbál, a hahota újfent erőt vesz rajta, s a lárma most már kicsalja az imént bevágott ajtó mögött tartózkodót is, a retikülöst, aki tud kedves is lenni, főként ha kérni akar valamit, azzal a feltett szándékkal indult el a szobájából, hogy még egy kísérletet tesz a retikül ügyében, de a helyszínre érve látszott, hogy erre semmi esélye nincs, a helyzet is és a szereplők is teljességgel alkalmatlanok arra, hogy őt céljának elérésében segítsék, úgyhogy jobb ötlete nem lévén, beállt ő is a kántálók sorába, mi van már, min nevetsz, és miért nem hagyod már abba, de nem igaz, hogy nem tudod megmondani, most már igazán hagyd abba, legalább egy percre, hát ezt nem hiszem el, és ezeket szajkózták mind, a fejlámpás, a prehistorikus meg a retikülös, egészen addig, amíg észbe nem kaptak, hogy a csomagok bizony még mindig nincsenek készen, és előkészítették-e már az igazolványokat, és le kellene ellenőrizni, hogy jó időpontra szól-e a reptéri parkolófoglalás, vajon van-e elég üzemanyag az autóban, vagy útközben még be kell iktatni egy tankolást, biztos-e, hogy nem kell kinyomtatni a biztosítási kötvényt, és ki milyen szendvicset szeretne, és ezzel megint szétszéledtek, elkezdtek csoszogni, szuszogni, dünnyögni, sipítozni, tőle már senki nem kérdezett semmit, elkönyvelték reménytelen esetnek, aki ma már úgysem fogja abbahagyni a nevetést, nem akarták zavarni tovább, ha már ennyire jókedvű, ennyire felszabadult, pedig ma még nem is ivott, egyúttal azt is elfelejtették megkérdezni, nincs-e szüksége valamire, ne segítsenek-e valamiben, ne hozzanak-e neki valamit… Ült, és a plafon felé bámult.

Ült a kutyaszőrös takarón a kanapén, hátrahajtott fejjel, előrenyújtott lábbal, és nevetett, szívből, egyre nagyobb beleéléssel hahotázott, biztos volt benne, hogy egyhamar nem fogja abbahagyni akkor sem, ha senki nem kérdezi meg, hogy min nevet, és miért nem hagyja már abba, mert ez a nevetés most már átvette fölötte az uralmat, már nem irányította sem a száját, sem a hangját, sem a rekeszizmait, sem a tüdejét, már semmit nem csinált, semmit nem is kívánt, igazán és végérvényesen semmit, csak nézte a gerendát, meg a gerendára tekeredő szobanövényt, és arra gondolt, hogy meg fogja fojtani, egészen bizonyos, tekeredik rajta, nem fiatal már, sok most a száraz levél, kétségbeesve kapaszkodnak az ágba, és az ágak úgy tekerik körbe a gerendát, mintha meg akarnák fojtani, a gerenda szép, nem mozdul, csak tűri, tartja a rátekeredő ágakat, növekszik a növény, a gerenda a támasza, tartja a házat, tartja a növényt is, tűri, némán, méltóságteljesen. 

Egyszer majd megunja. Vagy elfárad. 

És leszakad.