Egész nap a várost jártam, az ügyeimet intéztem, ami nem volt éppen megszokott dolog az utóbbi húsz évben, de emlékeztem még, hogy csináltam régen. Csinos ruha, napszemüveg, pántos szandál, s habár a tűsarokról lemondtam, egész jól visszajött az érzés: fontos nő vagyok. Sütkéreztem a járókelők futó pillantásaiban, a leendő kollégák figyelmes arcában, még a villamoson bambulók ködös tekintetében is, és az sem zavart, hogy azóta felszedtem pár kilót. Nem bírtam betelni a gondolattal, hogy ők most csak engem látnak. Nem a fiaimat, nem a gondoskodó vagy épp pörlekedő anyát, a bevásárlószatyrokat vagy a kopott babakocsit, ami az évek alatt szinte már a kezemhez nőtt – hanem, élesben vagy homályosan, kilók ide vagy oda, de egyedül engem. És tulajdonképp csinos vagyok. Összeszedett. Van bennem valami. (Je ne sais quoi, vagy hogy stílusos legyek: un certo qualcosa…)

Néhány óra alatt azonban egészen megváltoztak a jelmondataim. Ahogy ment le a nap, úgy foszlott széjjel bennem a délelőtti ragyogó önbizalom. A velős igazságokat – és vágyakat – megfogalmazó közmondások mentén (Addig nyújtózkodj…, Ki mint veti ágyát…, Kutyából nem lesz…) sikerült egészen Dante sűrű sötét erdejéig eljutnom. Fáztam, bántották a lábam a pántok, és éhes voltam. A fejem zsongott a sok új dologtól. Előkotortam valahonnan egy gyűrött, vékony pulóvert, és már cseppet sem érdekelt, hogyan néznek rám mások. Csak azzal törődtem, amit én látok: hogy az a sok idegen mind hazafelé siet, a jó meleg és otthonos lámpafénybe. Az állomás felé poroszkáltam, és nem is vágytam semmi másra, mint egy vaslábú padon csendben bevárni a vonatom indulását.

Ekkor, ebben az alkonyi egzisztenciális válságban (esti kérdések burjánzása: kik? hova? és addig mi a jó életet…?) keveredett elém az a kis, olasz bisztró. Leanderek az ajtó mellett, piros kockás terítők az asztalokon, hívogató terrakotta félhomály, isteni paradicsomillat; az óriás ablaktábla felett kézírásos neonfelirat: Gina. Égi jelnek tekintettem.

Nem is okozott csalódást. Kellemes meleg volt odabent, terméskő fal, fényes modern bárpult, nagyfejű, belógó lámpák, muskátlik és amforák – kedves összevisszaság. A felszolgálólányok karcsú derekú, széles kartonszoknyában ringatóztak az apró asztalok között, lófarokba kötött hajuk ritmikusan libegett utánuk. Mint egy időutazás.

És tényleg: minden olyan ismerős volt – déjà vu vagy skizofrénia –, de képtelen voltam elhessegetni az érzést, hogy én itt már jártam. Álmomban, vagy egyszer egy másik valóságban, vagy ki tudja… (Bergson…?) Mint mikor az ember minden fizikai cáfolat ellenére meg van győződve róla: valaki még jelen van itt. Valaki, akit nem lát, de érzi, ahogy el-elsuhan mellette; valami távoli derengés, mely megtámadhatatlan bizonyítéka a lélekvándorlásnak.

Ijesztő volt. Minden tekintetben, de leginkább, mert szokatlanok voltak tőlem az efféle spirituális kilengések. A legjobb, amit tehettem, hogy igyekeztem minden figyelmemet az anyagra összpontosítani: ettem.

Ez bevált, lassan megnyugodtam. Nincs itt semmi rejtély, transzcendens vagy életközepi agybomlás, ez csak az éhség, s ím, vége is a válságnak!

Kávét rendeltem, s előre fizettem, majd hátradőltem, hogy immár szabadon élvezhessem a melengető hangulatot, s lassan összeszedjem a darabjaimat. Mire indulni kell, talán ismét a régi lehetek.

Ám ahogy a kihúzott szemű, piros cipellős kis fruska elém tette a gőzölgő feketét, és loknis copfja leányos válla fölött pulzált, egyszerre áttört a gát. Hipnózisba estem, nyúlüregbe, madeleine-sütis kosárba: mint egy neonpiros villámcsapás, úgy cikázott át rajtam ezer és ezer emlék egy pillanat alatt. Képek, szavak, mozdulatok, hangsúlyok, dallamok, formák, színek, érintések összevissza, egymásba torlódva, sőt, valójában egyszerre.

Az első magassarkúm talpának íve, bokámat övező pántja (mintha éreztem is volna…), a szemhéjtus puha érintése, savanykás illata, a nyári blúz, mely a két vállamat szabadon hagyta, anyám rosszalló tekintete is mindjárt, melyet akkor egyáltalán nem értettem; a körbeszabott piros szoknyám, ami úgy simult a derekamra, hogy azt még nekem se kellett elmagyarázni. Azok a régi csészék, amelyek olyan modernek voltak akkoriban, csupa fekete vonal, szöglet és geometria, az eszpresszó illata, édes-kesernyés íze. Hosszas ücsörgések mindenféle lépcsőkön, lámpafényben és árnyékban, házibulik, tengerparti álmok, hullámzó nevetések. 

Egy hirtelen pördülés, hogy csak úgy repült a szoknyám, a csodálkozó melegbarna szempár, amire ezer éve nem gondoltam már, s az a szívdobbanás, amiről azt se tudtam, hogy létezett. A napszítta szőke tincs a halántéka mellett, amit úgy szerettem… Nyári kék ég, hűs fák, galambburrogás. 

A hangja! Az a rekedtes kamaszhang – ki hitte volna, hogy erre is emlékezni lehet? – s a pillantás, amelyet azelőtt soha, senki szemében nem láttam: egyszerre öröm, meglepettség és csodálat. – S az a másik, későbbi, amit nyilván sohasem felejtek el, a gyenge, büszke és esdeklő, ahogy a nevem kimondta. (Jesszus! Mégiscsak a filozófia minden tudományok atyja.) Összekötött hajam neheze a tarkómon, az ismétlődő ringatózás, ahogy minden lépésnél a vállamat érte, mint a tenger álmos hullámzása. A szikrázó víz, a felforrósodott bőrön végigguruló cseppek a délutáni napsütésben. 

Aztán a szökés. Félelem és izgalom egyben, az az ártatlan és valójában teljesen jelentéktelen éjszaka, ami akkor olyan fontosnak tűnt, olyan rejtélyesnek, igazinak… Pedig ha úgy nézzük, nem történt semmi sem.

A botrányos másnap – mert a jó mindig elnyeri méltó büntetését –, az a sablonos helyzet, ahogy ijedten álltunk álmunkból riadva, mint két gyerek, akit elkaptak a szőlőskertben –, és hogy senkit sem érdekelt, hol a kosár. Két bátyám az ajtóban, a gyalázkodó durva szavak, amiket képtelenség elfelejteni. A dac, mely mint kemény kő feszített a mellkasomban – még most is érzem –, hogy higgyen, amit csak akar…! A fiatalabb bátyám egyszerre ijedt s vészjósló hangja: ki ez az öngyilkosjelölt, Gina…?

Nagyot sóhajtottam. Kint már egészen sötét volt, az eső is eleredt, kezdtek szétcsúszni a fények. Az órámra néztem, hogy elszállt az idő! 

Felálltam és hazaindultam. 

Lépteim sejtelmesen koppantak a nyirkos utcaköveken, s mögöttem ragyogott a nevem szétfolyó, piros derengésben.