Feltűnt, hogy a sárga dombok házai piszkos aranyrögök.

És mint az idült éhség, felhorzsolta a gyomrot

a tesze-tosza, végtelen idő.

Porszemcsék gyámolították az ereszkedő nap izzó sugarait.

Egy autó zötyögött a megrogyott aszfalton.

Nyár lett. Repülők szelték az eget; 

egy szigetország zsúfolt repterén landoltak.

Máskor egy teljes éjszakát átutazott, 

kótyagos társaság szállt le a buszról Velencében,

és eltűnt a tengerszagú zsákutcákban.

Csönd lett. Felborult egy kuka,

amikor a bérház elé kitett szivacsmatrac rádőlt.

Átható penészszag lepte el az utcát.

Aztán megvirradt. A titkot rejtegetők épp

az utolsó árnyak rejtekében értek haza.

Az otthon maradók csöndje verte fel az éjt.

Teherautók mosták fel az utat.

Lába kelt a napnak, minden ment a maga útján.

Személytelen évszakok jöttek.

Minden történt, és mindennek az ellenkezője.

Az ismétlődések rendszerré váltak,

a rendszer néha megbukott.

És ilyenkor feltűnt, hogy a bukkanók

az ereszkedő nap sugarában piszkos aranyrögök,

és a lerogyott térdek sárgás port kavarnak a légben.

Értelem ragyogta be a látóhatárt, feleszméltek a nevek, 

határokat mosott el az emlékezet. 

Hirtelen egy autóban találtam magam.

Arra gondoltam, hogy itt ülök, ebben a járműben,

és megyünk a naplementébe. Tudom, ki vagyok.

Zötyög az autó a megrogyott aszfalton, odébb bukkanó.