[Látó, 2009. december]

A Látó Irodalmi Színpadán 2009. április 11-én elhangzott Radnóti-emlékest szerkesztett változata.

Hol kezdődik?

Hol kezdődik a fordítás? És mi az, ami eredeti? Radnóti eclogáinak sorába, anélkül, hogy végzetes hibát követnénk el, nyugodt lelkiismerettel illeszthetjük be Vergilius IX. eclogájáról készített fordítását. A Radnóti-összesben már-már esetleges, hogy a saját versek közé sorolt Tűzhimnuszban olvasunk-e a fákról, amelyek kinőnek a láb nyomán („Fölégnek a friss fák és hamu csak maradékuk, / s ha újra elindulsz: virulva nőnek a fák”), vagy az Átköltések között, a Táncdal soraiban találkozunk a halálra készülődéssel, amely szintén a fák alatti sétával kezdődik el: „ágyam puha, mint a vidráé, olyan, / a magános főnök többé nem beszél / és meghalok, – szívem elhallgat (…) / az esőt se bánom már, / csak ballagok a fáknak mentén”.
Radnóti költészete gyakran helyezi el tehát saját szövegeit más szövegek közé: utal, idéz, parafrazál, átír. Költői alteregókat, költői beszédmódokat teremt magának. Az Ikrek hava francia költőjével, Jean Citadinnel olyan dolgok esnek meg a könyvben, amelyek Radnóti naplói szerint vele magával történtek. Eaton Darr angol nonszensz költő verseiben (a kitalált költő neve a Radnóti név anagrammája) groteszkbe fordítja a fenyegetettséget, és Edward Lear vagy távolabbról Christian Morgenstern hangján írja meg az eclogák humoros tükörképét: „A költő nincsen otthon, / de mégsem éri semmi kár. / Két könyv között a polcon / egy kígyó szundikál. // (…) A jámbor macska meg / vad kéjektől remeg / s lassan kidönti fönt egy üvegből szelíd / gazdája színezüst, hagymás heringeit. / Majd elmélázva ül sok kis gerinc felett”. (Csendélet)
Teljesen természetesen következik mindez Radnóti neoklasszicista irodalomfelfogásából: e költőgeneráció tagjai benne élnek az irodalomban akkor is, amikor a külső erők azzal próbálkoznak, hogy kiűzzék őket onnan.
Számomra leginkább ezt a szövegek közötti létezést jelenti tehát Radnóti neoklasszicizmusa, és nem az antik formák használatát – hiszen legalább akkora kedvvel olvas és fordít kortárs francia költőket, mint latin és görög szerzőket. Az Ikrek havában Eduárd nagybátyja félig-meddig viccből Philippe Soupault szürrealista költőével azonosítja a Radnóti-versek világát. De 1934-es szakdolgozata, az Exotizmus a háború utáni francia költészetben az értekező érdeklődését is jelzi Apollinaire, Cendrars, Soupault versei iránt. Közülük több szerzőtől fordít is. 1940-ben Vas Istvánnal közösen jelenteti meg az első magyar nyelvű Apollinaire-kötetet. Talán nem tévedés azt mondani, hogy A megsebzett galamb és a szökőkút vagy a most általam választott vers, Egy szép vörösesszőkéhez bizonyos értelemben Radnótiról is szól.
La jolie rousse az Apollinaire-vers eredeti címe, és az egyensúlyt keresi a kaland és a rend között. Apollinaire a kaland felől érkezik (akárcsak Radnóti, első verseinek avantgárd beütései után), és azokat a közös pontokat próbálja megmutatni, amelyek minden versolvasó és költő számára egyformán érvényesek lehetnek. Egy vágyott óriási, furcsa birtokról való híradást tekint végül is a legfontosabbnak – és az olvasóra bízza, hogy ezt a távoli, nyelv nélküli és nyelven kívüli birtokot, ahol minden hallgat, belül, az emberben, vagy valahol odakint keresi. A vörösesszőke nő, aki a vers címébe is belekerül (polgári nevén Jacqueline Kolb), kívülről érkezik, legalábbis látszólag. A haja meglebben, és egy „szép, hosszantartó villanás” az, amit látunk. Villanás, de hosszantartó, mintha egy távoli, ismeretlen birtok lakója üzenne.

Guillaume Apollinaire
Egy szép vörösesszőkéhez
La jolie rousse

Imé ember vagyok megfontolt és okos
Már ismerem az életet s halált mindazt mit ismerhet ki élt
Kit fájdalom gyötört s emelt öröm szerelmi szenvedély
Ki elhitte már eszméit néha-néha
Sok nyelvet ismert és mindenfelé
Sok tájon át utazgatott
Járt háborúban s látta a Gyalogság és Tüzérség harcait
Fejsebet kapott meglékelték míg kloroformtól részegen aludt
S a szörnyű küzdelemben elvesztette legjobb társait
Mindazt tudom az újról s régiről amit ezekről így egy ember
egymagában tudhat
És anélkül hogy feldúlna ma ez a közöttünk
S értünk zajló harc barátaim
Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját
      A Kaland s a Rend pörpatvarát

Ti akiknek a szája Isten szájához hasonló
E száj maga a rend
Legyetek elnézők ha minket összemértek
Azokkal akik ápolják és folytatják e rendet
Mi a kalandot kergetjük mindenfelé

Nem ellenetek harcolunk mi
Csak az óriási s furcsa birtokokra vágyunk
Ahol a virágzó rejtelem hajlong felénk
Új tüzek lobognak ott s eladdig nem látott szinek
Ezernyi súlytalan lebegő látomás
S ezekből kell valóságot teremtenünk
Fel akarjuk kutatni a jóság tájait hatalmas ország s minden hallgat ott
Imé az idő is amit kergetni s visszacsalni épen úgy lehet
Irgalmazzatok nekünk mi folyton a jövő s a végtelen határain
Harcolunk az emberek helyett
Irgalom tévedéseinkért a bűneinkért irgalom

Imé megjön a nyár e perzselő vad három hónap
S mint a tavasz halott immár az ifjúságom
Az izzó Értelem évadja ez ó lángoló Nap
      S én vágyom
Lesem a formát édes és előkelő
Az értelem csábítgat véle hogy kövessem
Mint mágnes a vasat magához vonz ma engem
      Jön és a haja lebben
      Csodás vörösesszőke nő

Haja arany mi lenne más
Szép hosszantartó villanás
Vagy láng mely lobot vet kevélyen
A rózsán hogyha hervad épen

Nevessetek hát rajtam emberek
Mindenhol mind nevessetek de főképen ti itt
Mert annyi mindent nem merek elmondani ma néktek
S nem hallgatnátok meg ha tán elmondanám ma néktek
Ó irgalmazzatok nekem

Radnóti Miklós fordítása