Ija Kivának

 

Háború van a pohárban, kisfiam, amikor iszol, 

kicsurog, és amikor zsebkendővel végigtörlöd

az inged, minden csupa vér, és amikor 

lefekszel az ágyba, becsukod a szemed, 

minden csupa vér, reggel előveszel egy játékot, 

háború lesz abban, és amikor végiggurítod a padlón 

a kisautót, szétfolyik vérré, érzem nedvességét 

a tenyeremen, amikor simogatlak, véres vagy,

belém vájja hosszú körmét a háború, és rám zsugorodik, 

a hangja kérges.

 

Öntöm a teát, háború csurog belőle,

az újságról lemászik a háború az asztalra,

éjjel a háborút lélegzem, egy darab háború 

a bőröm alá nőtt, csókolgatom: a háború pecsétje.

Hűséges háziállat a háború, kis kedvenc, épp a fiamat öli,

az orvos a háborút operálja, nehogy meghaljon,

a háborút viszi a mentő lélegeztetőgépen,

szegény háború, fel kell nevelni, meg kell gyógyítani,

a zsebemben hordom a háborút, simogatom a hüvelykujjammal,

szájba veszem, el ne lopják, a nyelvemen őrzöm, szopogatom,

azt mondom rá, béke, és megmenekül.

 

Megszerettük és megértettük ezt a háborút, amíg le nem szakítja 

például a kezünket, írjuk a konyhaasztalon, írjuk a számítógépbe, 

írjuk a hűtött irodában, írjuk a naplementébe, 

írjuk a bunkerben, írjuk a börtönben papírra, 

egész élhető és szép a háború, az orrunk hegyével írjuk

koromsötétben a piszkos falra, szép ez a háború, 

és amíg mozgatni tudjuk, a lábunk hegyével írjuk a levegőbe, 

szép ez a háború, még élünk, még mindig élünk, megszoktam, 

hogy a kislányok a törmelék alatt haldokolnak, a kisfiúk

saját fuldoklásukat lélegzik, megszoktam a háborút, a szokást 

szeretetnek

nevezem, a szeretetet pedig háborúnak, 

a kisfiúkat elneveztem halottnak, a kislányokat szintén.

 

Már éppen elférünk ebben a háborúban, ez a lakás 

megfelelően ki van tapétázva kézigránáttal, 

taktikai atomfegyverekkel, AK-12-es gépkarabélyokkal, 

gonosz, buta, érzéketlen és félrevezetett emberek szavaival,

megijedünk, amikor a gyerekeinkkel álmodunk, 

megijedünk, amikor halljuk a hangjukat, 

megijedünk, amikor női hangokat hallunk, 

fölénk emelkedik egy páncélozott gépjármű melle 

és egy propagandaújság csillogó árnya,

megerőszakol, a vérrel élünk házaséletet és a halállal, 

három kis halált hagytam otthon, mondjuk a lövészárokban 

és a bunkerben egymásnak, három göndör kis halált. 

 

A halál ekkorra már szerencsére megölte a torokban, tüdőben 

gyerekkor óta lerakódott szeretetszavakat, ahogy ott feküdtem 

ágyában, 

éreztem a halott szótagokat a mellkasomban, ahogy 

emelkednek és ereszkednek fémes és olajos ízzel nyelvemen, 

mert a halál páncélozott nyelven beszél és csókol szájon férfiasan, 

így mérgezi meg a békét, amelyet lerágott rólam, 

és most erőszakkal megeteti velem. Megtanultam síró hangon

beszélni a semmiről, megtanultam a vér nyelvét, csak egyetlen 

milliméternyi eltérés a lágy izommozgásban, a gégében, 

a szájüreg nedves melegében.

 

Háború van köztem és a többiek között; akiket otthon hagytam, 

már a nevüket sem tudom; felhív, majd, amikor felvenném, 

leteszi a telefont; üzenetet ír, de látom, törölte; valamit suttog, 

de nem hallom jól; és amikor egészen közel hajolok, látom, 

elfordította a fejét. Csak sokkal később veszem észre, már nem él.

Szép vagy, háború, a fejünk összehajol, 

mintha egymás szájába lehelnénk, mintha szótagolnánk egy 

könyv lapjait, a halál könyve ez, memoriter a túlvilágra, 

akárha csókolózásra készülnénk saját holttestünkkel. 

 

Az olvasás árulást feltételez a valósággal szemben, 

a szem pedig kétségbeesetten próbálkozik a valósággal, 

a képzelet az anyagnak mutat példát, ahogy a jövő a múltnak, 

és mind a háborúba fut, ezért okoz boldogságot, 

elragadó voltál, háború, ezer halott egyetlen óra alatt, 

százezer halott egyetlen óra alatt, szégyenlősen hallgatunk, 

azt mondtad, igen, hogy nem fogsz megérinteni, 

hogy, hogy, hogy, hogy fájdalommentes lesz ez az év is, 

hogy nem tudom majd elmondani, azt mondtad. 

 

Vér van a pohárban, amikor iszol, a halál, 

zöld, mint a harisnyád színe, zöld, mint egy távoli sóhaj 

az éjszakában, zöld a madarak vonulása dél felé, 

a lépések zaja a déli harangszó idején, zöld 

a vadállatok szeme a lenyugvó napban, és zöld a hajad 

az akácfa alatt. Kéket lélegzem, most, amikor egyedül vagyok 

és rád gondolok, fekete a szépség, aranyló sárga az ajándék, 

 

de most már minden lassú, lassú, gyors és jelentéstelen.