Komolyan veszem az időben érkezést, 9:30–9:45-re tervezzük a találkát, hogy rövid kupaktanács után indulhassunk is. Az útvonallal még nem vagyok teljesen tisztában, ahogy valószínűleg a többiek sem: terveink vannak, de nem esünk túlzásokba, meghagyjuk a teret a spontaneitásnak – úgy látom, erre a csapatból mindenki kapható. Már csak abból következtetek, hogy végül csak 10 után szotyog be a társaság, majd különböző stratégiai szempontok alapján elosztjuk magunkat az autókban. Mindenki másképp készül: térképet nézünk, a látnivalókról olvasunk, Florence and the Machine-re hangolódunk.

Mikor ezt az utat terveztük, először Máramaros kisvárosairól beszéltünk. Az első hétvége volt, amikor minden platform az ukrán–orosz konfliktusról szólt, és egyenlő mértékben háborított fel az, ha a tragikum előtti teljes feltárulkozással beszéltek róla a körülöttem lévők, vagy ha kerülték a témát. Végül közelebbi településekben egyeztünk meg. Azóta valahol sikerült elhelyeznem magam, nem ülök le este bámulni a szalagcímeket, és nem érzem magam annyira tehetetlennek. 

Két autóval utazunk, vezetek, és boldog vagyok, hogy vannak utasaim. A Harina melletti román kori templomnál eszembe jut, hogy egy iskolai verseny kirándulós napján is jártam erre. Először voltam akkor Marosvásárhelyen, van egy kép egyik Napsugárban, ahogy két copffal mosolygok. Ugyanazon a napon jártunk a Helikon-asztalnál, nagyon sütött a nap, és az emlékeimben susognak a levelek, az ottani gondozottak pedig velünk sétálnak. Most egy ünneplőbe öltöztetett kisfiú szaval, videóra veszik, biztos besétálunk a felvételbe. Két felnőtt próbálja megtalálni a legjobb szöget. Kissé lejtős helyen állnak, hogy a képbe beleférjen a templom, a teste feszülé­séből látom, ahogy a fiú kapaszkodik a földbe. Újra és újra beállítják, mindannyiszor kihúzza magát, és ugyanolyan határozottan kezdi el a verset. Nem értem, mit szaval, csak a hanglejtését hallom. A templom előtt egy öreg, széthasadt fa, belenézek, és nevetek magamon, mert nemrég olvastam a bestseller Peter Wohlleben-könyvet, a mondatait belevetítem a széthasadt törzsbe, látni vélem a sok kicsi életet ott bent, és nem bánom, ezt az elragadtatást mindenkinek megengedném. 

A templomot csak kívülről járjuk körbe, ott pöffeszkedik a dombtetőn, belátni alatta az egész falut. Dóri a művészettörténészünk, aki a kirándulásunk alatt háttérinformációkat gyűjt, anekdotákkal szórakoztat, felhívja a figyelmünket a laikusok számára felismerhetetlen történelmi nyomokra. Hogy ő vállalta ezt a szerepet, vagy mi sóztuk rá, már nem tudom, de látszólag nem bánja. Vele fejtjük meg, hogy az egyik legrégebbi, épen fennmaradt erdélyi templomnak mely részei kerültek átépítésre egy 1834-es földrengés után, és egymáshoz illesztjük azokat a foszlányokat, amelyek történetté alakítják a téglákat. Nagyon szeretném belülről is látni ezt a büszke, zárt épületet, amely olyan, mintha senkit sem engedne be. Egy rést találok az egyik fakapun, bekukucskálok, a szememen érzem a bentről áradó hideget, és képzeletemben kiegészítem azt, ami látható, a körülbelül másfél méter széles napsütötte sávot.

Beszterce az első előre betervezett célállomás. Ahogy sétálunk a központ belseje felé, látom, hogy mindenki kísérletezik még a figyelmével, én a feliratokat szúrom ki magamnak: Magazin pentru pensionari, Salon pentru pitici, tătici şi bunici, Hollywood Music & Film. Az összes szobornak indokolatlanul nagy keze van. Újrafényképezzük a látós szerkesztők rockbanda-fotóját. Szűk átjárók mentén elhelyezett maketteket tanulmányozunk, mellettük történelmi áttekintő. Végigtapogatjuk a bronzkeverékből öntött házakat és bástyákat, és senki se szól ránk. A hozzáférhető köztéri alkotások élvezete ez, mindenki szereti megérinteni, hiszen a legtöbbet nem szabad. Néhány épület előtt beszélgetünk. Más-más korszakok nyomait mutatjuk egymásnak, van, ahol könnyen látható, máshol elvesztem a fonalat. Ahogy fáradok, mert a nap telik, azokat a formákat veszem észre, amelyek máshol is foglalkoztatnak. Nem tudom, mikoriak a kőfalakon a cserepek, de szeretném megtapogatni, megkocogtatni, szeretnék a kezembe venni egyet. A legtöbb épület, fal megérinthető, mert nem sokan érdeklődnek irántuk. Én szeretem ezeket az érdes felületeket, végigsimítom rajtuk a tenyerem, belemélyesztem az ujjaimat egy-egy munkaeszköz által megformált díszítésbe. Felújítás alatt álló házaknál meglesem a munkásokat, kifigyelem a mozdulataikat. A cserepekhez nem nyúlok, hiába vannak elérhető magasságban, le nem vehetem őket. Cserében képeket készítek, ahogy odavág a nap, jól látszanak a hajszálrepedések, a foltok, az apró lepattogzott szemcsék helyei.

Senki nem szól ránk, furcsán sem néznek, pedig lehetetlen helyeken és lehetetlen helyeket fotózunk. Úgy tűnik, mintha mi volnánk az egyedüli turisták, pedig a város hozzánk akar szólni. Ahogy utólag olvasom, összesen 22 boltíves sikátor krikszkrakszolja itt az utcákat, melyekben gondosan elhelyezett bronzmakettek mutatják Beszterce egy-egy időbeli és térbeli szeletét. Vonzóvá teszik ezek az apróságok a várost, rendezetté, olyan hellyé, amely ad az oda látogatók véleményére, de mégis olyan, mintha ezek a Besztercét kipofozó és népszerűsítő tervek valahol félúton kudarcba fulladnának. A sikátorokat Subcarpaţi-idézetek és nyomdafestéket nem tűrő ritmikus beszólások tarkítják (Péter már ellen­őrzi is a metrumot), a titokzatos pincehelyiségekben pedig halomra állnak az üres befőttesüvegek, káposztáshordó, ide is bekukucskálunk. Az evangélikus templom felújítás miatt zárva van, az előtte levő téren pedig néhány kávézó verseng a figyelmünkért, előttük fölöslegesen sok asztal, elnyúlnak az út közepéig, amelyek­ből legfeljebb egy-kettő mellett ül vendég. 

Servus, Beclean!, és megpróbáljuk eltolni Bethlenben a turisztikai céllal kihelyezett panót, amit oda is, vissza is megbámulunk. Kedves plakát, egy kislány biciklizik, a panó mellett bicikliút, de a képen fák vannak, a bicikliút mellett meg teherautók süvítenek. Bethlen egy ebédnyi idő. Egy kis bisztróba ülünk be, a középső asztaloknál egy baráti társaság gyerekekkel, az ünnepelt egyéves lett. Nézzük a köröző gyerekeket, keressük a legkisebbet, nem tudunk úgy beszélni róluk, hogy ne legyen egyértelmű, de ők is felénk tekintgetnek. Innen is, onnan is érdeklődés érződik, a hangulat pedig jobb lesz ettől, mert senki nem tesz úgy, mintha egyedül volna. Jó itt enni, kisvállalkozás, mondjuk, ettől mindennek jobb az íze. 

A jó ízhez kétségkívül az is hozzátesz, hogy már tulajdonképpen a besztercei kávézás óta éhesek vagyunk, de mint igazi turisták, fokozatosan adunk csak le az elképzeléseinkből. Besztercén még válogattunk, semmi nem tetszett, Bethlenbe pedig már céltudatosan érkezünk, egy rövid ebédre, egy előre kinézett helyre. Lévén, hogy ez a vendéglő időközben valószínűleg megszűnt, nekünk pedig már az összes tartalék nassolnivalónk elfogyott, egyre nyűgösebben kóválygunk a kisváros központjában. Ekkor találjuk meg a korábban említett bisztrót, és szinte visszafordulunk, feltételezve, hogy zártkörű rendezvényt tartanak bent. De végtére is, szerencsénk van, és mire az ételek megérkeznek, már konszenzus van abban, hogy ilyen jót rég ettünk.

Mire Szamosújvárra érünk, már kezd sötétedni, a maradék fényben készítünk egy csoportképet a templom előtt, elbeszéljük a nem-Rubens fest­ményről és a helyi örmény papról hallott történeteket. Két és fél éve voltam itt egy Láthatatlan Kollégium-os kiránduláson, és azóta is azzal viccelődünk, hogy mind örmények vagyunk valahol. Nem tudunk betelni Szamosújvár szobraival sem, egy fatörzsből druzsbázott szomorú medvebocs teljesen elvarázsol. Megpróbáljuk megvigasztalni, amiért a testrészei más-más lényeket idéznek meg – bagoly, róka, ignoráns politikus. Ez a medvesimogatáshoz legközelebbi gesztus, amire hajlandó vagyok. 

Dóri itt is tájékozódik, felolvas egy interjút a szobor készítőjével, ebből tudjuk meg, hogy a zseni mindössze két hét alatt készítette mesterművét. Hát mi ez egy Rubenshez képest?! Mindenesetre jól szórakozunk, szabadjára engedjük a fantáziánkat, és a kis szerencsétlen medve a kirándulás visszatérő viccévé válik. Rózsa Sándor sírját, a szamosújvári temető, és a börtönt, ahol Bodor Ádám raboskodott, már nincs időnk megnézni (néhányunk már járt is ott), csak betájoljuk: erre lehetnek. Körbejárjuk a környező utcákat, felismerem az LK-táboros szállásunkat, majd az útvonalat, amely a parkba bevezet. Hogy elüssük még a közös időt, a parkban sétálunk a sűrű nap levezetéseként. Nem is séta ez már, mindegyikünk a saját fáradtságához illő módon közlekedik, ki kullogva, ki szökdécselve halad. A medvéhez hasonló, furcsa oroszlánszobrok jelölik itt az ösvényt, elidőzünk ezek mellett (és rajtuk) is néhány fotónyit. Ha több fény volna, biztos vagyok benne, hogy Péter újra hosszú képsorozatokat kéne készítsen nekünk az új, furcsa barátainkkal, így csak egy-egy futólag elkapott vakus kép születik. Megnézzük a diszkófényű madárijesztőt, és azon csodálkozunk, hogy Attila vajon miért nem hallja azt a hangot, amit mi igen. Erre végül nem találunk választ, de gyűlnek a kacagnivalók. A feloldódás és fáradtság állapotainak keveréke ez. Közben teljesen besötétedik, és vasárnap este egy szinte-idegen városban azt érzem, hogy mindenhol jól érzem magam, ahol egy kicsit is értem, mi történik.